III.

Az áruló levél megérkezett rendeltetése helyére. Kettős Könyvvitel úr,

aki eddig olyan síma, olyan helyes volt, mint azok az újdonatúj

bankjegyek, melyeknek immár parancsnokává lett, a nyájas Helmer kiront

dolgozószobájából mókuskájához, és ilyenforma brutális szavakra fakad:

– Boldogtalan! Mit cselekedtél?! Oh, mily borzasztó ébredés! Nyolc

esztendeig szememfénye volt, és mit kellett megérnem! Nyolc évi

képmutatás, hazugság! Megmételyezte a levegőt, amelyet gyermekeim

beleheltek… És nemcsak a hazugság, de a bűntett is!… Tönkretettél, el

vagyok veszve: Ennek a gazembernek a karmaiból ki nem szabadulhatok!… És

ha meghalnál is, az sem segítene rajtam. Gyanusítanának, hogy bűntársad

voltam!… Itt maradsz a házamban, de a gyermekeimet nem nevelheted többé!

Nora csak néz.

Biz ezek kemény szavak, Helmer úr. Ibsen ugyan előre készített önnek egy

mentséget, azt, hogy ön most nincs normális állapotban. A jelmezbálon

kissé mámorossá lett, az imént egy kis érzéki fölindulást állott ki, s

barátjának a pártija is fölizgathatta. Ilyenkor az ember hamarább

heveskedik. Hanem azért mégis nagyon kemény szavak ezek, Helmer úr,

különösen az olyan szerelmes férj szájában, aminőnek az imént

mutatkozott. Gyávaságát, önzését és szívtelenségét legalább

leleplezhette volna egy kissé; attól még nagyon haszontalan ember

maradhatna. Ismételjük, Ibsen nagyon mostohán bánt önnel, csak azért,

hogy a Nora elhatározó lépését előkészíthesse. De így meg azt nem

értjük, hogy tudott ön ezzel a természettel nyolc esztendeig olyan

korrekt maradni?! Hogy esett az, hogy ez a jókora brutalitás mindeddig

semmi életjelt sem adott?! – Menjünk tovább.

Günther visszaküldte a hamis aláírást. Helmer föllélegzik. A megrémült

állat abbahagyja az üvöltözést; s a korlátolt ember alantas öröme

valóságos áradozásban tör ki. Kitárja karját, mindent megbocsát.

Erre Nora ilyenformán felel:

– Köszönöm a bocsánatodat. Ülj le. Beszélni valónk van. Nyolc éve

vagyunk férj és feleség. Nem tűnik fel előtted, hogy azóta most

beszélünk először egymással komolyan?… Te engemet sohasem szerettél,

csak örömet okozott neked, hogy belém voltál bódulva… Nagyot vétettél

irányomban… Bábuja voltam a papának is, bábud voltam neked is; igaz,

hogy nekem is megvoltak a bábuim, a gyermekeim… Nem voltam boldog, csak

hittem, hogy boldog vagyok… Vidám voltam, de nem boldog.

Álljunk meg egy kicsit. Előbb, mikor a szegény kis norvég baba csak néz,

mialatt a másik ágál, és megint csak néz, kerekre nyílt szemmel, mintha

nem hinne látásának, mintha meg akarna győződni róla, hogy azt az embert

látja-e, akitől nyolc év alatt három gyermeke született? – Ibsen már

megkapott bennünket. Itt meg már éppen közel vagyunk az elragadtatáshoz.

Az a mozdulat, mellyel Nora, mikor már végképpen fölnyílt a szeme, leül

komolykodni, hogy a mélységes csalódásán érzett keserűséget

madárfejecskéje minden logikájával meghányja-vesse férje előtt – oly

szép és oly igaz! S nagyon természetes az is, amivel kezdi. Azt

mondhatnók ugyan neki: – Kedves kis Nora, ha ön nyolc esztendeig azt

hitte, hogy boldog, akkor ön csakugyan boldog is volt. Fájdalom, az

illúziók emez árnyékvilágában nem jut osztályrészünkül másféle

boldogság, csak az, hogy időnkint boldogoknak képzeljük magunkat. És már

kivételesen boldog az, akinek szép rész jut ezekből az illúziókból.

Önnek nincs igaza, ha a multat is panaszolja. Elég baja van önnek a

jelennel. Átkozza ezt.

Mindegy. A jelenet gyönyörű. Annál inkább, mert Nora igazságtalansága a

mult iránt nagyon is érthető. Mikor valakit olyan nagy keserűség ér,

mint amilyen a szegény kis norvég babát érte, akkor könnyen azt képzeli,

hogy fájdalma nem fér el a jelen szűk medrébe, hogy keserűsége kezdet

nélkül való és véget nem érő, hogy szíve, mióta dobog, üldözöttje volt a

sorsnak; ilyenkor könnyen úgy rémlik, hogy a boldog órák mindössze is

csak boldog percek voltak. Ez igaz, az egész nagyon szép, siessünk

gyönyörködni benne. Mert haj, a mi örömünkről is mindjárt kiderül, hogy

illúzióban ringattuk magunkat, mikor tartósabbnak reméltük.

Helmer mentegetőzik. És mentségében sok az elfogadható. Elítéli magát

felindulásáért, hivatkozik az enyhítő körülményekre; emlékezteti Norát,

hogy sohasem mutatta, mintha másféle életre vágynék; sőt ígéri

jóakaratát, hogy ezentúl minden úgy lesz, amint Nora kívánja.

Valamivel lejebb, mint Skandináviában, valami olyan országban, ahol az

elhatározások ingadozóbbak s az akarat gyöngébb mint odafönn, a baba,

valami kedves kis Frou-Frou, itt már megadná magát. Végre is a fájdalom

kemény volt, de első és talán utolsó. Olyan kedvesen fogadkozik ez az

ember, aki azonkívül férj is s aki nyolc esztendeig mindig gyöngéd és

figyelmes volt. Azután meg ebből a férjből szerető is szól, akit a mi

babánk sokáig nagyon szeretett. Frou-Frou talán már itt megadná magát.

De lehet, hogy Frou-Frout is rágalmazzuk, hogy ez nagyon közönséges

gondolkodás; s Ibsen azt mondhatná, hogy az ilyen asszonyokról nem

érdemes drámát írni. Sőt bizonyos az is, hogy a mi kis norvég babánktól

egészen más elhatározást várunk. Valami eredetit, valami ideálist,

valami északit.

Nora azt válaszolja Helmernek:

– Hiába. Nem hiszek neked többé. S én azon vagyok, hogy új életet

kezdjek; nevelni akarom magamat. Te nem vagy az az ember, aki engem

nevelhetnél. Magamnak kell hozzálátnom. És ezért elhagylak.

Patvarba, ez az ötlet már ugyancsak északi! Nem az elhatározás, hanem a

megokolás. De lássuk közelebbről.

Helmer figyelmezteti kötelességeire.

– Vannak más kötelességeim is, éppen olyan szentek, mint amazok: magam

iránt. Nemcsak anya és feleség vagyok, de mindenekelőtt emberi lény,

éppen olyan, mint te, legalább megkísértem azzá lenni. Nem tudom, mi a

vallás, majd gondolkozni fogok rajta, ha egyedül leszek. Nem tudok

semmit, csak azt, hogy az én gondolkozásom egészen más, mint a tied. Azt

is megtudtam, hogy a törvények nem olyanok, mint aminőknek képzeltem; de

sehogy se fér a fejembe, hogy ezek a törvények igazságosak. Meg akarom

tudni, kinek van igaza: nekem-e, vagy a társadalomnak?

Ah, szegény kis Nora, ezek nekünk már nagyon is norvég, sőt khinai

szavak. Hogy jut mindez eszébe? Szociológiai könyveket olvasott, s a

feminizmus ügyét védő munkák nagyon is termékeny talajra találtak bájos

fejecskéjében? Ezt ugyan éppenséggel nem sejtettük eddig. És hogy

képzeli tervének a megvalósítását? Herbert Spencert fogja olvasni, vagy

a Revue des Deux Mondes-ot? Ej, ej!… Hogy egy olyan jó kis asszonyka,

mint Nora, elhagyhassa a házi tűzhelyét, ahhoz valami nagyon erős ok

kell. S nem csak erős ok, de valami cél is. Az ok, mely a kis norvég

babát hűtlenné teszi a babaszobához, még csak hagyján. Ámbár a

bourgeois-felfogásra, mely azt vallja, hogy nincs olyan ok, amiért három

kis babát az édesanyjok elhagyhatna, nem tudok anathémát mondani. De

respektáljuk Norának az érzékeny természetét, s fogadjuk el az okot,

remélve, hogy majd visszatér, ha fájdalma enyhül. Hanem a cél? Ha még

egy ideál volna, mint Frou-Frounál?! Ebben a puritán világban, úgy

látszik, az egyetlen ideál, akiért az asszonyok elhagyják férjeiket:

Pierre Leroux. Honnan az önnevelésnek ez a hirtelen vágya? Miért nem

nyugszik bele a házi nevelésbe? Mit vár az idegentől: miféle iskolát?

Aggódva figyelünk a mi kis lázadónkra, hátha valamely erősebb okot, meg

valamely magasabb célt fog kideríteni. Az egyik óhajtásunk teljesül.

Megvallja, hogyha elhagyja férje házát, azért teszi, mert már nem

szereti Helmert. Nem szereti, mert Helmer nem tette meg, amit a kis

norvég baba tőle várt. Nora azt remélte, hogy Helmer meg fogja őt védeni

s magára vállalja a hamisítás bűnét. Nem fogadta volna el ezt az

áldozatot, de mit használt volna tagadása? Hogy ezt megakadályozza,

megölte volna magát. Ez a sok „volna“, ez az ő nagy csalódása.

Ah, ez már a női szív univerzális nyelvén van mondva! Ezt már megértjük.

(S most világosodik ki előttünk, miért kacérkodott Nora a halállal, a

Rank jelenlétében. Ez akkor kissé zavaros volt, ami szintén egy kis

technikai botlás.) Csodálkozunk ugyan, hogy várhatta Nora ezt a regényes

önfeláldozást az ő szörnyen prózai férjétől, akit maga is a nagy

pedánsnak ismert? De hát, akit nagyon szeretünk, attól sok olyat

remélünk, amire csak képzelődésünk ad képességet a szeretett embernek.

Hanem, ha ennyire szerette, hogy veszhetett el ez a nagy szerelem olyan

rögtönösen? Sem nagy csalódása, sem Helmer brutalitása nem elegendő

magyarázat erre.

És időzzünk egy percig ennél a pontnál. Ilyen áldozatot csak a nagy

szerelem jogán kívánhatni. „Én úgy képzeltem a szerelmet és a

házasságot, hogy ezt természetesnek találtam.“ Valami effélét mond Nora.

Rendben van. Aki így gondolkozik és érez, az nagyon szeret, mindent

kíván, mert mindent ad. De ha ennyire szereti férjét, ha mindenre képes

érte, akkor megbocsát. Megbocsát, nem a három gyermekért, nem a jövő

reményében, hanem megbocsát, mert szeret. Eltemeti magába keserűségét,

talán egy szóval sem sejteti, minő csalódást ért meg, szerelme „szárnyát

veszti“, de ha olyan nagy szerelem volt, akkor valami megmarad belőle, s

ez elég arra, hogy megbocsásson.

Ám fogadjuk el, hogy a Nora szerelme gyöngéd növény volt, mely meghalt

egy karcolástól. Még akkor sem látjuk, mi az a cél, amiért megtagadja

nagy kötelességeit. Azok a rideg, tudákos szavak nem arra valók, hogy

valami magasztos cél gyanánt tüntessék fel azt, amit Nora a Helmer házán

kívül keres.

– Te nem úgy gondolkozol, mint én. Mikor elmúlt a veszély, nem amely

engem fenyegetett, de amely rád várakozott, te mindent elfeledtél… Úgy

tetszik nekem, mintha nyolc évig éltem volna együtt egy idegennel,

akitől három gyermeket szültem…

Hiába Helmer minden könyörgése. Norának csak egy vigasztaló szava van

hozzá:

– Igen, még találkozhatunk. De akkor a legnagyobb csodának kell

megtörténnie. És elmegy.

– A legnagyobb csoda! – tünődik Helmer, s a függöny legördül, a darabnak

vége.

„A legnagyobb csoda!“ – tünődünk mi is azon a rébuszon, melynek

megfejtését Ibsen a nézőre vagy az olvasóra bizza.

Ha ez a csoda a Helmer lelki átalakulását jelenti, úgy erre kevés a

kilátás. De talán inkább ez a magyarázat:

Hogy mit jelent „a legnagyobb csoda?“ Semmit se jelent. A kis norvég

baba nem fogja ezt megérni. Egy darabig vergődik, azután elpusztul belé.

Ugy két hét mulva elemészti magát. Szegény kis költöző madár! Egyszerre

csak lebukik valahol s eltűnik a harasztban.

Higyjük a jobbat. Reméljük, hogy Lindenné akinél Nora szállást keres az

első éjszakára, más nézetekre fogja téríteni. Ennek a tapasztalt

asszonynak legalább, mikor a fejét vesztett kis baba késő éjjel beállít

hozzá, ilyenformán kell szólnia Norához:

– Nagy fába vágod a fejszét, édes kis Nora. Új életet kezdeni,

elfelejteni mindazt, ami a könyvekben van, önálló, eredeti ideákat

alkotni mindenről, megoldani a társadalmi és vallási problémákat –

mindez nem olyan könnyű dolog. A jó szándék nem elég hozzá. És azután,

ha tisztán látnád is a dolgokat? Ha úgy találnád is, hogy neked van

igazad, s „nem a társadalomnak“, ugyan mit érnél vele? A dolgok rendje

ellen nincs mit küzdeni. Az eredmény nem érdemli meg a fáradságot. Ha

nem volnál most is a régi baba, ha ahelyett, hogy Bobbal és Ervinnel

hancuroztál, s valamit olvastál volna, úgy ma türelmesebben

gondolkoznál. Ámbár jobban töltötted idődet a babaszobában, mint a

könyvtárban töltötted volna. De sem az élet, sem a könyvek nem

taníthatnak egyébre, mint megnyugvásra. Ott kell érvényesülnie a te

egyéniségednek a babaszobában. Vannak más feladatok is, de ez

biztosabban vezet eredményhez. Igaz, hogy házasságod nem volt a

legszerencsésebb, mert férjed nem tudott megérteni. Igaz, hogy van a

tiédnél ideálisabb házasság is, az, amely két egymáshoz való szívnek és

léleknek szövetsége. De ha csak olyan emberek kelhetnének össze, akik

előbb „az összes szociális és vallási problémákat megoldották“, akkor a

világ tele volna törvénytelen gyerekkel. S azután a te férjed nem is a

legrosszabb emberek közül való. Mindenesetre megvan az a jó

tulajdonsága, hogy a tiéd. S nem jó az embernek egyedül lenni, Nora.

Bizzunk Lindennében: másnap haza viszi Norát.