Nora története egy pár nap alatt zajlik le. Karácsonykor látjuk először
a babaszobában, s az újév már nem találja Helmer lakásán. Epizód nincs a
darabban. A két főszereplőn kívül még csak három alakkal ismerkedünk
meg, akik csakis akkor foglalják le érdeklődésünket, amikor valójában
beleavatkoznak Nora sorsába.
(Rank búcsúzó-jelenete volna a kivétel; de ez sem fölösleges;
ünnepélyesebbé, komorabbá teszi Nora leszámolását férjével.)
Úgy maguknak az alakoknak, mint szereplésüknek Nora életében, nagyon
különböző értékük van ránk nézve; míg Lindenné és Günther szereplése
elhatározó, a Ranké jelentéktelen, s míg ennek az alakjában sok a
költött s a banálisan költött, amazoktól _Norá_nak legbrillánsabb,
legegyszerűbb, legigazabb sorait halljuk. De mindannyian megegyeznek
abban, hogy mindjárt diszkréten osonnak el előlünk, mihelyest Nora
ügyében elvégezték a dolgukat. Mellesleg szólva, fényes jele az Ibsen
szublimis _drámaírói érzékének;_ másutt alkalmunk lesz rámutatni, hogy e
kiváló érzék nem nyert kellő kifejlődést Ibsennek a technikájában; mert
jelenetezése néhol meglepően tétova, szeszélyes. Ámbár vigyázzunk, ez a
quaker néha keresetten félszeg és szögletes.
Minthogy tehát a másodrangú szereplők csupán ott és akként mutatkoznak,
ahol és amint a _Nora_ ügyébe beleavatkoznak: teljes képet adhatunk a
drámáról úgy is, ha tisztán a hősnő történetével foglalkozunk.
Lindenné megkéri Norát, hogy szerezzen neki irodai munkát. Helmernek
módja van hivatalokat osztogatni; mint új bankigazgató, éppen rostálni
akarja a társaság személyzetét. Meg is igéri Norának, hogy alkalmazza
Lindennét; egy bizonyos Günther helyét szánta neki. Ez a Günther rovott
multú ember; valaha hamisítást követett el; azóta újra kezdte az életet,
de nem nagyon biztató módon. Gyanus pénzüzletekkel foglalkozik, egy
kissé (nem nagyban) uzsorával is. S ezért kifelé áll szekerének a rúdja
a hivatalból. Helmernek nem ez a legnagyobb kifogása ellene, hanem az,
hogy valaha jó lábon állottak. Alkalmatlan neki. Ismételjük, Ibsen kissé
mostohán bánik Helmerrel; nagyon erősködik, hogy sorsát megérdemelje.
Pedig hiába; mert ha Helmer százszor megérdemli is, Norának, mikor házi
tűzhelyét elhagyja, csak akkor adunk igazat, ha elég hatalmasnak
találjuk a célt, amiért elhagyja. Ah, ez a cél! Hiszen ha sejtőnek! De
nem is álmodjuk végig!
Megtudjuk, hogy a megrendült állású Günther ugyanaz, aki Norának a hamis
aláírásra pénzt kölcsönzött. Ez az ember tehát markában tartja a még
gyanútlan Norát. És él is a hatalmával. Meg akar maradni a banknál; nem
annyira a fizetésért, mint inkább a tisztességért. Cseperedő gyerekei
vannak; rehabilitációra vágyik; ha elcsapják, visszaesik a sárba, tehát
küzdeni fog s élni a fegyverével. Günther négyszer jelenik meg előttünk,
míg végre élére állítja Nora előtt az alternatívát; pedig mindig
ugyanazt akarja s ezt mindjárt az első alkalommal is kifejezi. Ez egy
_Norá_nak ama technikai félszegségei közül, melyekre céloztunk. Francia
drámaíró, például Sardou ezt egyetlen jelenetben intézte volna el. Igaz,
hogy a francia drámaíró nem is habozott volna Güntherben közönséges
tucat-gazembert mutatni be, simán és szellemesen. Ibsen távol jár ettől
a banalitástól. Az ő embere nem sötét fantóm, hanem érthető pária.
Inkább elveszett, mint megromlott ember, aki ha az élet kevésbé mostoha
iránta, talán tisztességes maradt volna. S éppen azért kell ennyiszer
megjelennie előttünk, hogy ne legyen kénytelen Norával szemben
kegyetlenebbnek lenni, mint amennyire (a maga szempontjából) a szükség
kívánja.
Ibsennek különben még egy másik oka is volt rá, hogy Güntherrel ilyen
sok ostyában adassa be Norának a keserű pilulát. És pedig az, hogy
jobban megfigyelhessük Norának a színeváltozását.
Nora, mikor Günther megérteti vele, hogy miért tartja a hatalmában, alig
akarja hinni a dolgot. Hogy ő olyan nagy hibát követett volna el, mikor
megmentette a férje életét, s megkímélte haldokló atyját az
aggodalomtól! De azért a baba mégis csak megilletődik. Az ember azt
hinné, hogy ha valaha, végre előáll a titkával, s megmondja férjének,
hogy fenyegetik azért az ártatlanságért, amit jó szándékból cselekedett;
segítsen az állapoton. Annyit már sejthet, minden babasága mellett is,
hogy a dolog nem tréfa, vagy ha tréfa, ideje a tréfának véget vetni. Az
áldozattal nincs ok tovább is büszkélkedni, mert íme hátulütője is van a
dolognak. Hogy sejti a helyzet komolyságát, mutatja az, hogy tart tőle,
mit mondana hozzá Helmer! Minél inkább tart tőle, annál inkább szólnia
kellene. Nem teszi, egyszerűen protegálja Günthert. Helmer udvarias és
hideg, mint maga a bank. Az újabb ostromra azután Helmer bővebben
nyilatkozik Güntherről. Ez az ember hamisított, de nem tartott
nyilvánosan bűnvallást, hanem kibúvót keresett; tehát folytonosan
hazudott; álarcot viselt, képmutatóskodott a családjában, a gyermekei
előtt – az ördögbe! csak nem mulattathatta a gyermekeit a hamisítása
történetével?! – hazugsággal mételyezte be a levegőt, melyet gyerekei
szívtak stb. Az ilyen ember – úgy véli Helmer – szükségképpen megmérgezi
a házát, depraválja a gyermekeit.
Nora megrémül. De magunk is. Ilyet csak Skandináviában mondhat komolyan
az ember. Ha ezután nem vall Nora, azt már valahogy meg tudjuk érteni.
De annál inkább valljuk, hogy; debuisset pridem. Ha Nora előbb áll elő a
titokkal, Helmernek aligha fordulnak meg a fejében ilyen karakán,
skandináv ideák.
A második felvonásban Nora kétségbeesett lépésre szánja el magát. Hogy
kifizethesse Günthernek az adósságot, kölcsön akarja venni az ehhez
szükséges összeget egy barátjától. Ezt a lépését nem sikerül egészen
megértenünk. Menekülést nem várhat ettől a tervtől, mert Günther már
előbb kijelentette, hogy nem kell pénz, hanem hivatal és emelkedés, s
hogy a hamis aláírástól a pénzért sem akar megválni. Mindegy; az egészen
természetes, hogy ettől a tehertől szabadulni akar; csak a drámaiság
nézőpontjából óhajtanók, ha Nora menekülni s nem csak lelkiismeretét
megnyugtatni igyekeznék. Arra, ami következik, nem Norának, hanem
Ibsennek volt szüksége.
Nora Rank doktorra gondol, házuknak legjobb barátjára s mindennapos
vendégére. Ez a doktor agglegény és vagyonos ember, aki ha tudná Norának
a zavarát, bizonyára boldog volna, hogy szolgálatot tehet neki. Csak az
a bökkenő, hogy a doktor a gerincagybetegek légies, lemondó s diszkrét
szerelmével tiszteli meg a szép asszonyt, akinek tűzhelye mellett (csak
úgy távolról) melegedni szokott, s ezt Nora tudja. Nos, a derék Rank,
akinek nincs egyéb hibája, minthogy túlságos hangsúllyal jósolgatja
közeli halálát, – ami csak északon lehet jó ízlés – Rank azt az
ügyetlenséget követi el, hogy éppen akkor, mikor Nora hozzá akar
folyamodni, bevallja földöntúli szerelmét. Norának torkán akad a kérés.
Nora magatartása itt gyönyörű, az egész jelenet olyan szobrietással,
annyi delikatesszel van írva, hogy el vagyunk ragadtatva, de legyünk
őszinték, Rank kissé diszgusztál s elveszi a kedvünket.
Rankban, mint a _Hazajáró lelkek_ Oswaldjában, Ibsen az öröklés
rettenetességét akarja szemünk elé állítani. Ez a téma kedves
vesszőparipája, mint Zolának, a nagy nyugotinak. Mindegyik alakjánál
inszisztál ebben a pontban, (így Noránál is) hogy a bibliai
„hetediziglen“-t dokumentálja s hogy olcsó bizonyítékaival ránk
ijesszen. Ha nem volna északiasan komoly, azt hinnők, csúfolódik velünk.
Mert ez a bizonyítgatás puszta játék, mely éppen olyan könnyű, mint
fiktiv, hogy ne mondjuk: hazug. Ime Rank. Elpanaszolja: mily
rettenetesen bűnhődik apjának hadnagykori víg napjaiért, mily ijesztő
bizonyossággal lakol az ős bűnéért, ő, az ártatlan ivadék.
Úgy hiszem, hogy ha Ranknak álmában megjelennék apja szelleme, az
ex-hadnagy ilyen formán szólna fiához:
– Igazságtalan vagy irántam. Mert ha olyan bizonyosan ki tudod
számítani, hogy az én kicsapongásaim az ok s a te betegséged a
következmény, tekintetbe kellene venned, hogy én is örököltem a véremet.
Ártatlan áldozat voltam én is; a te bajodnak nem első okozója, hanem
csak szállítója. Hogy én kicsapongó voltam, az nem az én hibám, hanem
logikai következménye annak, hogy negyedik öregapám, a generális, igen
szerette a szép lányokat. Ezt mi a túlvilágon világosan tudjuk. Én nem
ítélem el szegényt, mert ő viszont a nagyapjától örökölte a bajt, aki
maga is ártatlan volt a dologban, mert olyan mamától született, aki
bizonyos időben kiesett a kocsijából s az ijedségbe belebetegedett.
Különben, hidd el, mindnyájan örökölünk valamit: ki erre, ki amarra a
betegségre és bűnre örökli a hajlandóságot. De a természet jóságos s
minden új generációnál igyekszik kikorrigálni a hibát, mindegyik félnek
a jó tulajdonságaiból foldozgatva ki a jövevényt. Egyik persze jobban
jár, mint a másik. Azért mégis csak kockajáték az élet minden
újszülöttnek. Lásd, az ezrednél volt nálunk egy kapitány, aki még
nagyobb korhely volt, mint én; és ennek a fia (serfőző Christiániában)
valóságos dromedár, akit majd külön kell agyonverni. A szárnysegéd meg
szörnyen szolíd, robusztus ember volt; tavaly halt meg a fia mint irnok
tüdővészben. Az ezredes fia még ennyire se vitte; félesztendős korában
pusztult el agykéreggyuladásban; pedig az apja se nem ivott, se nem
dorbézolt, ma is él a feleségével valahol a sarkvidéken, mind a ketten
kilencvenesek. Látod, neked van egy nagy előnyöd a tüdővészes fiú
fölött; nemcsak hogy tovább vitted (végre is negyvenkét esztendő is
valami), de te, mint doktor jobban megismerkedhettél a halállal, aki nem
olyan szörnyű legény, mint festik. Megtanulhattad, hogy meghalni (ránk,
magunkra nézve) sem nem jó, sem nem rossz, s hogy néha az nyer, aki a
rövidebbet húzza. Hadnagyi szavamra, csak az írók félnek a haláltól.
És hozzáfűzhetné, az írókról szólva, hogy az öröklés szörnyű
jelenségeinek ez a kipécézése a lehető legcsúnyább lutri, mert hamis
játék. A természet hieroglifáiban nem olyan könnyű olvasni, hogy
mindjárt bizonyítgatni lehessen velök. Az emberi dokumentumokban olvasni
nem tanít meg semmi paleográfia. S ez a hamis játék különösen feltűnő az
olyan írónál, aki elindul az igazságot keresni – miféle igazságot? a
bölcsek kövét? – amint Don Quijote elindul az elnyomottakat védelmezni s
amint Pickwick útra kel embert szeretni.
De térjünk vissza Norához.
Nora nem talál kibúvót, Günther megkísérli a legvégsőt. Az áruló sorok
ott hevernek Helmer levélszekrényében, melyhez csak neki magának van
kulcsa. Norának minden igyekezete az, hogy Helmer a szekrényt ne nyissa
ki mindaddig, míg Lindenné valami expedienst nem talál.
Következik egy jelenet, mely majdnem annyira önkényes, mint banális.
Nora „életre-halálra“ táncolja a tarantellát, szilajul és
kétségbeesetten, hogy lefoglalja Helmert. Mindez teatrális és hatásos.
Régi, de biztos: a vén tyúkokból készül a legjobb leves. Semmi kifogás.
Csakhogy Sardou, aki pedig nem ellensége a konvencióknak, aligha
méltóztatott volna megírni a jelenetet. Öreg színpadi tréfa ez, _Marie
Tudor_ vagy _Marion Delorme_ stílusban. Azonkívül kissé kényes tréfa is.
Hagyján az ötlet (ámbár Nora csak nem reméli, hogy egy egész nap
táncolva fogja férjét lefoglalni? ehhez a _Háromcsőrű kacsa_
polgármestere kellene; egy-két perc pedig nem határoz), hagyján az
ötlet, de ez a nagy bizalom a színpadban? Ez a tapogatózó drámaíró
tévedése, aki látja ugyan maga előtt az alakjait, de úgy, amint élnek s
nem úgy, amint a színpadon mozognak. Ha _Nora_ személyesítője magában a
táncban nem tudja kifejezni az alak báját és varázsát, a hatás könnyen
az író ellen fordulhat.
De ha Sardounak nem méltóztatott volna megcsinálnia a
tarantella-szcénát, a harmadik felvonás első jelenetét – Lindenné és
Günther között – sohase tudta volna megírni. A két hajótörött
szövetségkötése a legmagasabb rendű dolgok közé tartozik, melyeket
színpadon láthatni. A maga egyszerűségében a legnemesebb fajta chef
d’oeuvre a chef d’oeuvreben.
Lindenné és Günther valaha szerették egymást, csak a sors kegyetlensége
választotta el őket. Az ilyesmi sohasem múlik el egészen. A régi érzés
árnya, a szánalom az elbukott iránt, meg a hit, hogy ezt az embert még
meg lehet menteni: megtermik gyümölcsüket a Lindenné termékeny,
tettrekész lelkében. „Természetében van az áldás, mint az elemeknek“,
ahogy Shakspere mondja Desdemonáról. És itt Lindennének kettős
önfeláldozásra nyílik alkalma, azonkívül, hogy lesz mivel betöltenie
életének ürességét. (Nem én mondom, a puritán mondja.) Günther vele,
mellette új életet kezdhet, és Nora is visszakaphatja a veszedelmes
aláírást. Günther megörül az ajánlatnak. Ahogy Lindenné megkínálja a
kezével, abban van valami evangéliumi. Mindez gyönyörű, csakhogy…
Igen, megint van egy „csakhogy.“ Ibsen itt olyan nagyot bonyolít a
csomón, hogy majdnem megoldja akarata ellenére. Mert hisz most már csak
materiális akadálya van a Nora szabadulásának. A levél abban a
szekrényben. (Hogy is nem lopják el azt a szekrényt mindenestől?!)
Norának pedig nem szabad menekülnie; hol volna akkor a dráma? De Ibsen
azt sem engedhette, hogy a katasztrófát csak egy materiális dolog idézze
elő. S azért itt egyet fordít a dolgon.
A levelet Günther vissza akarja kérni Helmertől olvasatlanul. Lindenné
erre azt mondja: „Nem, jobb lesz, ha a levél megérkezik. Hadd
magyarázzák ki magukat.“ – Lindenné okos asszony, s a szándék bölcs. De
Nora szeretné megsemmisítve látni a levelet s Lindenné, a jó barát,
eddig szintén így gondolta. Úgy látszik, meg van írva, hogy a jó barát
legyen az, aki a legjobban serénykedik a családi katasztrófák
előidézésén.
Elérkeztünk a nagy jelenethez.