I.

_Norá_nak az eredetiben s a német fordításban van egy második címe is,

melyet magyarul tán a _Babaszoba_ vagy a _Babavilág_ címmel lehetne

megközelíteni. A _Babaszoba_ Helmer Róbertnek az otthonát jelenti. Három

apró gyerek, meg egy nagy baba, a mamájok: ezek a Helmer baba szobájának

lakói. A legnagyobb gyerek köztük a mama, Helmer kedves kis felesége,

aki férjének, a pedáns, korrekt bankigazgatónak „pacsirtá“-ja,

„mucuská“-ja, röviden: inkább kedves játékszere, mint felesége. Drága

játékszer, mert Nora kissé sok pénzbe kerül.

Pedig Helmerék nemrégen még szűk időket láttak. A családfő azelőtt

ügyvédkedett s bizony rosszul ment a mestersége. Mikor darabunk

kezdődik, az a szerencse éri őket, hogy Helmert egy nagy

részvénytársaság igazgatójává választja meg: a jólét és kényelem végre

beköszönt a házba.

Éppen karácsony estéjén vagyunk. Nora a városból jön haza, ahol

meglehetősen kiköltekezte magát az ünnepi meglepetésekre. Biztatja

magát, hogy ezentúl úgyis telik: újévtől fogva járni fog a nagy fizetés

és a nagy tantième. Helmer kissé dörmög, (nagyon szelíden és sok

szeretettel) de megadja magát. Megtudjuk, hogy az adósságcsinálásról

Helmer úgy gondolkozik, mint egy bankigazgató, Nora pedig úgy, mint egy

baba.

Váratlan vendég érkezik: Lindenné, Nora leánykori barátnője. Éppen az

ellenkezője annak, aminek Norát látjuk. Csupa komolyság, csupa öntudat,

csupa önfeláldozás, szóval: valaki, aki igen erős morális egyéniség.

Feláldozza magát anyjáért, testvéreiért, férjéért, aki az áldozatot

legkevésbé sem érdemelte meg, egész élete munka és lemondás volt s most

is, hogy özvegyen és egyedül maradt, csak azért találja üresnek és

sivárnak az életét, mert nincs kiért dolgoznia, nincs kiért lemondania.

Nora bámulattal adózik barátnőjének, de tiltakozik az ellen, hogy amaz

őt olyannyira gyereknek nézze. Ő is képes az effélére s hogy ezt

bebizonyítsa, kikottyant Lindenné előtt egy titkot, melyet évek óta

őrzött.

Ez a titok, mely a hiú kis baba oldalát kifúrja, az, hogy pár

esztendővel azelőtt „megmentette a férje életét“. Helmer akkor nagyon

beteg volt; az orvosok azt mondták, hogy egészségét csak a délvidék

adhatja vissza. Nora, hogy férjét megmentse, Helmer tudtán kívül kölcsön

vett ezernyolcszáz tallért s ezzel a pénzzel elutaztak Olaszországba.

(Helmer azt hiszi, hogy a pénzt Nóra apjától kapják.) Azóta Nóra a

ruhapénzéből dugdos el, hogy fizethesse a kamatokat és a törlesztéseket.

Ennek a dolognak (és ezt Nóra csak később vallja meg Lindennének) egy

kis bibije is van. A nagy összeget egy alantas banktisztviselőtől vette

kölcsön, aki uzsoráskodásra adta magát. Ez az ember Norától azt kivánta,

hogy szerezze meg apjának a kezességét. Csakhogy Norának az apja éppen

akkor haldoklott. Ha egészséges, bizonyára aláirja (úgy halljuk róla,

hogy nem igen szokott skrupulizálni, ha egy váltót kellett aláírnia), de

Nora csak nem állíthatott be ezzel a kéréssel a halálos ágyához! A baba

nem sokat habozott, hanem odaírta az apja nevét is a kötelezvényre, ő

maga. Nem is sejti, mit cselekedett.

Ime, a kiinduló pont. Színházi konvenció, hogy a kiinduló pont lehet

akármi, amint a szerző kívánja; itt még nem szabad akadékoskodni; kell,

hogy a szerző valamire támaszkodhassék. S bármennyire ellensége is Ibsen

a konvencióknak, ez még nem ok, hogy nála már a kiinduló pontban

megkezdjük az akadékoskodást. Az alaptételt tehát nem vitatjuk. Csak a

jellemekre nézve vonjuk le belőle következtetéseinket.

Látnivaló, hogy Nora, ha baba, kissé norvég módra baba s mindenekelőtt

exaltált baba. Neki is megvan a maga titkolt egyénisége; érzéke van a

romantikus önfeláldozások iránt. Sőt néha áldozata is nemes indulatának,

amely meg-megtévesztette.

De mindenekelőtt miért titkolja az egyéniségét? Mert úgy tetszett

papájának és férjének, hogy baba legyen? Honnan tudja, hogy ha a maga

valójában mutatja magát, akkor nem tetszett volna a papájának meg a

férjének? Hiszen mikor egyénisége először bontakozik ki burkából a

bámuló Helmer előtt, férje nem sokáig opponál, azonnal megvallja: „sok

igaz van abban, amit mondasz, Nora“ s később alkalmazkodik a Nora

egyéniségéhez: „ezentúl hát másképpen fogunk élni, Nora“ stb. Szóval

teljességgel nem visszautasító. Honnan tudja Nora, hogy Helmer nem

respektálta volna egyéniségét, ha korábban revelálja magát? Hogy

Helmernek ezt ki kellett volna találnia? Jól van; csakhogy Helmer ehhez

korlátoltabb, semhogy kitalálhatná felesége értékét, de azért nem

kapacitálhatatlan. Nora nem várja tőle, hogy őt meg fogja érteni?

Ennyire csak nem tartja korlátoltnak, hisz szereti? És éppen az a Nora

nagy csalódása, hogy férjét sokkal különbnek tartja, mint aminő. Tehát,

ismételjük, miért nem revelálta magát annak, akit azelőtt valóságos

romantikus hősnek tartott, mert, mint meglátjuk, romantikus elhatározást

vár tőle? Itt egy kérdőjel marad.

Különben jegyezzük meg, a Nora babasága Ibsennél nem tiszta és világos.

Nem tekintve a kiinduló pontot, Nora előttünk szóban és cselekvésben

babának mutatkozik ugyan, de olyan babának, akinek néha a Gyp

Paulettejéhez méltó ötletei vannak. S ott, ahol Nora a maga babaságáról

nyilatkozik, azt vallja, maga sem tudja, mi volt babázásában a

természetes, a megszokott s mi a színlelt, a kedveskedő. Volt benne –

úgymond – egyik is, másik is. Mindez elég határozatlan. (Regényben talán

jellemző is lehet a dolog, de ott is bővebben kell bennünket

felvilágosítani az ilyen Zwiespalt der Naturról.) Színpadon azonban

semmiesetre sem világos. Hogy a művelt és okos nézőnek e misztikus

homályban is tisztán kell látnia? Hogy nemcsak azt kell megértenünk,

amit a személyek mondanak, hanem azt is, amit elhallgatnak? Bene. Hanem

azért kissé sok rébuszt ad fel.

Még egy kérdőjel. S ezt a Nora „egyéniségé“-nek első nyilvánulásához

tesszük. Oh, teljességgel respektáljuk a Nora egyéniségének összes

jogait! Sőt szívesen igazat adunk Ibsennek mindabban, amit a nőkérdésre

vonatkozólag mond. Megadjuk, hogy a nő egyéniségét ugyanazok a jogok

illetik meg, mint a férfiét; de… ennek a női egyéniségnek is csak

respektálnia kell a másik ember egyéniségét. Itt a Helmerét. E másik

egyéniségnek éppen úgy joga van visszautasítani, mint amannak meghozni

az áldozatot. A szabályok és a betű szerinti törvények emberéről

föltehető, hogy az élet nem kell neki ezen az áron. A pia fraus mégis

csak fraus marad. Igaz, hogy Nora a szeretet jogán cselekszik, mely – a

drámában bizonyára – mindenekfelett való jog, de bárha nemes, nagylelkű

cselekedetében a peccadille még oly parányi is, azért mégis csak hibát

követett el férje ellen, mert a házasságnak éppen amaz ideális felfogása

szerint, melyre Ibsen figyelmünket irányítja – ebben a szövetségben

nincs helye semmi áltatásnak. Leborulunk Norának a hibája előtt; de

egyéniségének emez első megnyilatkozása még nem biztosít neki

felsőbbséget amannak az egyéniségével szemben.

Különben, – siessünk megállapítani – a paragrafusok emberére, akivel

Ibsen igen mostohán bánt el, nem a legszebb világot veti, hogy elfogadja

az olaszországi utat. Helmer azt hiszi, hogy Nora apjának a pénzén

utaznak. Pedig erről az emberről Helmer (s jegyezzük meg: Nora előtt)

többször is bizonyos megítéléssel s határozott morális felsőbbséggel

beszél. Olyan természetesnek találja a pénzét elfogadni? Mindez csak a

Helmer lelki szegénységét karakterizálja – így felelnek az

Ibsen-rajongók. De ha Helmer ilyen mértéktelenül rászolgál a biblia

gyöngédségére: hogy-hogy nincsenek Norának kételyei, hogyan várhatja

tőle a Ferréolok és a Szegény ifjúk hőstettét? Nora maga a bizalom, mert

maga a szeretet, mondhatná valaki. Helyes, de ha előbb ennyire vak,

miért lát később, egyszerre, pythonissa szemmel, ibseni szemmel,

szeretnők mondani, mélyrehatóan, keresztül a szeretett ember lelkének

ködein? Hogy Nora szeme fölnyíljék, Helmernek nagyot kell vétkeznie

ellene; mint később látjuk, az, amit Helmer tesz, nem olyan szörnyen

rettenetes. Buta és hitvány fölgerjedésnek enged, annyi igaz, de

cselekvése nem rosszabb, nem jobban kiábrándító, mint nyolc év óta

bármelyik lépése.

És, mint megjegyeztük, mintha Nora kissé rászedettje is volna nagy

áldozatának. Az a föltétlen bizonyosság, mellyel hízeleg magának, hogy

férjének az életét megmentette, kissé egoista gondolkozásra vall.

Istenem, az orvosok nem éppen csalhatatlanok; lehet, hogy Helmer életben

maradt volna a délvidék nélkül is. Bizonyos, hogy azért a Nora

áldozatának megmarad az értéke, mert erre nézve még az eredmény is

közömbös; de Nora nem szerzett vele kétségtelen jogot: ezt az életet úgy

úgy tekinteni, mint amelyet ő tartott meg, mint amely tehát némi részben

az ő tulajdona. A Helmer élete őt sem többé, sem kevésbé nem illeti meg,

mint bármelyik férjé megilleti a hitestársat. A norvég baba egy kissé

túlságos mértékben tulajdonít hathatósságot az emberi cselekedeteknek.

Mindezt – ezzel kezdtük – nem vesszük zokon, csak azért soroltuk elő,

hogy joggal mondhassuk exaltáltnak.

Ami a hamisítás tényét illeti: senki sem veszi ezt komolyan a mi kis

norvég babánktól. „Trallala“, hisz ez oly természetes! Ez a trallala

többet mond minden megokolásnál s a vén bírák készséggel rakják a szép

kis Nora lábához a legtökéletesebb abszoluciót. Vagy utóbb: „A

törvényekben benne kell lenni, hogy a nő megmenthesse férje életét s

kímélhesse haldokló apját.“ Bravó, ez többet ér Cicero egyik-másik

védőbeszédénél. Sőt, úgy hiszem, Nora esete a jus strictum szempontjából

sem olyan nagyon veszedelmes. De ha veszedelmes volna is, mit nekünk a

jog! Ha úgy tetszik, Ibsennel együtt a code pénal-okra is megharagszunk

egy kicsit. Elsóhajtjuk, hogy ha a büntetőjogi teóriák közt inkább a

felelősség, a beszámítás, az akaratszabadság dominál a rideg retorzió

elmélete fölött: miért nincs a kodexnek paragrafusa a mókuskákra is?

Például ilyen: „térdig érő szőke hajjal, cseresnyeajakkal, égi kék

szemmel hamisítani szabad, az illendőség határai között“. Sőt alkalmat

szerezhetünk annak az ötletnek a megkockáztatására is, hogy ha a büntető

törvénykönyv külön intézkedik a gyermekekről, külön kellene intézkednie

az asszonyokról is. Mert ha a köznézet tagadja a nők szellemi és

akaratbeli képességeinek a férfiéval való egyenrangúságát, akkor másnak

kell lennie rájok nézve a büntetőjogi beszámításnak is. (Mi persze,

Ibsennel együtt, nem tagadjuk az egyenrangúságot, ha a beszámítást

másképpen követeljük is.) És szerét ejthetjük keveselni, kicsinyelni és

ironizálni a kodexek összes enyhítő paragrafusait.

Kár, hogy Nora _maga is_ célozgat arra, hogy a törvénynek egy más dolga

volna az „indító okokkal“. Ah, kedves kis norvég baba, ez már nem az ön

hangja! A hang Jákobé! Szerény kis ruhácskája alól, mellyel oly kedvesen

takarékoskodott, az északi prédikátor, a mogorva puritán lólába kandikál

ki. Kedves kis norvég baba, felelje annak, akitől ezt a frázist

hallotta: „oh, ez messzire vezetne!“ Ám, vicceljük a kodexeket, de ne

gyújtogassuk meg őket, mert bizony isten, kell valamit a helyükbe tenni

s ezt a valamit nem olyan könnyű megtalálni. A dolgok rendje ellen nincs

mit ágálni!

De hagyjuk a kodexeket. Nora diadalmasan tarantelláz el közöttük; s még

csak egy kérdőjelünk marad.

Miért nem vallja be férjének a dolgot, később, nyolc esztendeig? Hisz

tudjuk, hogy a hamisítással nem sokat gondol. De végre is, egy kis

peccadillet követett el férje ellen; titka van előtte, áltatta, miért? S

azután ott a materiális teher is, a törlesztés. Ha férje tudna a

teherről, bizonyára sietne lesegíteni a Nora nyakáról.

Ibsen erre kettőt felel. Sokat, tehát keveset.

Egyik, hogy Norának hiúsága, vagy mondjuk büszkesége az, hogy férje ne

tudjon áldozatáról s hogy a terhet ő maga viselje.

Másik, hogy férje sokkal merevebb, sokkal ridegebb ember, semhogy Nora

ezt a szabálytalanságot meg merné vallani.

Az első felelet nem állhat meg. Nora maga sem tart rá, hogy a dolog

örökre titok maradjon. Majd egyszer elmondja, ha nem lesz ilyen csinos,

mint most. S ezt az ötletét is bolondságnak nevezi. Ha elmondhatja húsz

év mulva, ez nem olyan erős ok, hogy hét-nyolc év multán titokban

tartsa. Az pedig, hogy a terhet maga akarja viselni, fikció. Az a

törlesztés mindenképpen egy zsebből telik. Ha Nora nem duggatja el a

ruhapénzből, hanem bevallja az állapotot, Helmer kifizeti az adósságot s

a szűk háztartásból – kevesebb telik ruhapénzre. S ha neki öröm férjéért

valamit tenni (annak a pénzén): miért nem szerezhetné meg Helmernek azt

az örömet, hogy ez ne a sokat hibáztatott após emlékének köszönje, hanem

önmaga szolgálja meg gyógyulását?

A másik ok erősebb. De itt megint kérdőjel ágaskodik előttünk, ugyanaz,

mint előbb, csakhogy kövérebben.

Ha Nora olyan rideg üzletembernek tartja Helmert, hogy ezt az apróságot

(mert az ő szemében az) nem meri neki megvallani: hogyan remélheti ettől

az embertől, hogy ha majd a játék a tűzzel komollyá válik: Kettős

Könyvvitel úr helyette a lángok közé fog ugrani?

Hiszen, igaz, vannak ilyen apró ellentmondások egy nő, pláne egy baba

lelkében s ki tudná körvonalozni, milyennek képzeli a szerető asszony a

szeretett férfit, ha ez az utolsó fajankó is; de a drámában az ilyen

ellentmondásoknak csak akkor van értékük, ha hatásuk van, ha élükre, ha

szembe vannak állítva. (Míg a dolog Ibsennél zavaros.) S bizony ennél az

esetnél is jobb, ha az a női lélek a drámában csak egy vágányon halad

célja felé. Azért nem tudjuk hibáztatni azokat a bourgeoiskat, akik azt

vallják: szereti, tehát vallania kell. Előbb vagy utóbb.

De Nora nem vallja meg sem előbb, sem utóbb.

Most már lássuk, hogyan fejleszti a fonalat Ibsen s hogyan vágja ketté.

Mint Nagy Sándor vágja ketté, de ketté vágja.