_Az ostrom_ budapesti bemutatója nagy érdeklődéssel találkozott, de ezt
az érdeklődést inkább a szerző neve keltette fel, mint maga a mű.
Budapesten, ahol a nagyközönség semmit se értékel jobban a színpadon,
mint a mozgalmat, a fordulatosságot s általában az ügyeskedést,
Bernstein igen népszerű színműíró.
_Az ostrom_ban azt látjuk, hogy egy politikus, akit, mikor pártvezérré s
miniszterré küzdötte fel magát, erkölcsi halottá akarnak tenni
fiatalkori botlásának felkutatásával, hogyan fegyverzi le megtámadóját.
Ugy, hogy barátai körében kezdi szimatolgatni, vajjon ezek közül melyik
lehet az a rejtőzködő ellenség, aki értelmi szerzője és titokban
financiális támogatója az ellene egy zuglapban indított s nyilván
határozott céllal folytatatt sajtó-kampánynak; mikor azután az okoskodás
rávezeti, melyik barátjának áll útjában s érvényesülése kit hátráltat az
előmenetelében, ő is felkutatja ennek a barátjának multját, kövér
panamákat talál benne, megszerzi a barátja ellen szóló, megsemmisítő
bizonyítékokat, az orra alá dörgöli ezeket a barátot játszó ellenségnek
s rákényszeríti ezt, hogy pénzzel, amivel szította, szerelje le az
ellene folytatott háborút, mert ha a botrány következtében elbukik,
viszont ő is meg fogja fojtani tisztelt barátom uramat. Ez
fogcsikorgatva adja meg magát s intézkedik, hogy a zugfirkász, aki csak
eszköze volt, a biróság előtt tökéletes elégtételt adjon a
megtámadottnak.
Itt van a darab veleje; ez a foglalatja _Az ostrom_ középső és
legérdekesebb felvonásának.
Számoljunk le vele, micsoda életbölcsességeket tartalmaz ez a kis mese.
Mindenekelőtt azt, hogy: aki fiatalkorában egyszer megbotlott, ettől még
igen tisztességes ember lehet, vagy legalább is: a könnyelmű ifjúból
derék ember válhatik, aki hasznos tagja a társadalomnak. Ha tehát egy
ilyen valaki harminc évi derék munkával expiálta a fiatalkori botlását,
meg kellene védelmezni attól, hogy azért a fiatalkori megtévedésért,
amelyet az érdekeltek azonnal megbocsátottak neki s amelyet
minta-élettel iparkodott elfelejtetni, harminc évi tisztes munka után is
pellengérre állíthassa akármelyik gazember. Hogy meg lehessen bélyegezni
az egész világ előtt, amelynek harminc éven át csak a javára szolgált,
meg lehessen szégyeníteni a családja előtt, amely mindent neki
köszönhet, s tönkre lehessen tenni kitartó munkásságának, harminc évi
érdemszerzésének minden eredményét, csupán azért, mert első
fiatalságában, a meggondolatlanság, a könnyelműségek idején, volt egy
negyedórája, amikor nem volt elég erős.
Ez régi, kedves témája a költőknek is. Az élet ugyan arra tanít meg
bennünket, hogy ilyen igazságtalanság csak nagyritkán történik, mert
azok közül, akiket a rossz negyedóra megtántorított, csak igen kevésben
van annyi erő, hogy utóbb talpra tud állani, a legtöbbnél, sajnos, az
első elbotlást nyomon követi a második meg a harmadik, minthogy itt is
csak az első lépés nehéz: de amíg elvétve, kivételesen, mégis
meg-megtörténik néha ez az igazságtalanság, addig a költőnek szent joga,
hogy újra meg újra reklamálhasson annak érdekében, aki már nem csak a
bocsánatra szolgált rá, hanem azt is kiverejtékezte, hogy becsülés
illesse meg. A téma ellen tehát nem lehet semmi kifogás és ha Bernstein
véletlenül csak azzal foglalkoztatja a nézőt, hogy egy szerencsétlen
negyedóráért harminc évvel később micsoda szenvedéseket kell kiállania
az ő politikus Valjean Jánosának, olyan drámával állhatott volna elő,
aminőket a költőknél találunk.
De Bernsteinnál ez csak a kiinduló pont. Az ő Valjean Jánosa nem
mártírja a társadalomnak; az ő hőse nem hagyja magát. S a második
életbölcsesség, mely Bernsteinnak a meséjéből kimosolyog, már ez: Segíts
magadon s az Isten is megsegít! A harmadik pedig: Legyetek okosok, mint
a kígyók! Azután: A barátod legtöbbször versenytársad is, tehát az
ellenséged, mihelyt az érdeke úgy hozza magával. Az ellenséget pedig a
maga fegyverével kell megölni. Azért, ha az ellenséged a multaddal akar
megfojtani, szép csöndben, hogy ne is gyanítsa, mit művelsz, ásd fel az
ő multját. Mérget vehetsz rá, hogy szörnyűségeket találsz benne, mert
mindenkinek vaj van a fején… amely legutolsó életbölcsesség már nem
lehet nagyon szimpátikus azok előtt, akik tudják, hogy nem csak
gazemberek vannak a világon.
Mit cselekszik _Az ostrom_ hőse a néző szemeláttára? Gyanusítani kezdi
magában egyik barátját, de tovább is nyájasan mosolyogva szorongatja a
kezét. Míg folyvást a barát képében mutatkozik előtte, kémekkel
felkutattatja ennek az embernek multját. Megvásárolja egy megszorult
gentlemantől azokat az okiratokat, amelyek ellenségének bűnét
bizonyítják. Azután kelepcébe csalja és gáncsot vet neki. Mikor amaz
elárulja magát, gyomrozni kezdi, torkon ragadja s addig szorongatja a
gégéjét, míg amaz hanyatt vágódik s egy utolsó nyekkenéssel megadja
magát. Ekkor kiszedi a letepert ember méregfogait s végül kiemeli a
beleit: Voilà!… Tapsoljatok!
Akármilyen elvetemedett gazemberrel bánik el, ez az „eljárás“ nem teheti
szimpátikussá előttünk. Még csak érdekessé se. Azt, hogy harminc évig
derék munkát végzett, nem láttuk, csak hallottuk, tőle magától. De hogy
sintérmunkát végez, azt látjuk; ez már előttünk történik a színpadon.
Miért érdeklődjünk hát sorsa iránt különösebben? Azért, mert nem hagyja
magát, mert furfangos, mert túljár a másiknak eszén, mert a gazemberrel
gazember módra küzd meg? – Igen – mondja Bernstein. Tehát nyilvánvaló,
hogy ez a darab: az élelmesség dicsőítése. Már pedig ez még magában véve
nem mindenkit lelkesít.
„Bocsánat – mondhatná valaki – ezt a nagy jelenetet nem etikai
nézőpontból kell megítélni. Azért, hogy a megtámadott tisztességes ember
a gazemberrel gazember módra bánik el, vagy hogy nem húz keztyűt, mikor
a rárohanó fenevadat lesakterolja, azért ez a küzdelem, két agyafúrt
ember küzdelme, két ész párbaja, érdekes lehet, sőt a maga nemében szép
is. És minden itt dől el, hogy érdekes és szép-e az a párbaj, amelyet
Bernstein darabjában látunk?“
Nos, ez a küzdelem izgató hatású lehet azokra nézve, akiket izgat két
kakas viaskodásának látása is, de Bernstein _Az ostrom_ nagy jelenetében
nem igen mond többet, mint amennyit Gaboriau közöl olvasójával, mikor
Lecocq úrral valakit leálcáztat. Vagy hogy újabb példára hivatkozzunk:
Nick Carter cselekszik és beszél úgy, ahogyan _Az ostrom_ hőse, amikor
az intrikust le- és kiteríti. Ügyesen derít fel egy nem nagyon érdekes
régi eseményt, logikusan következtet és vitatkozik, el tud kerülni
minden nagyobb ízléstelenséget, de ennyi az egész; olyasmit, ami
megvilágítaná, hogy régente mi ment és most mi megy végbe a színpadon
élet-halálharcot vívók lelkében, Bernstein minél kevesebbet mond a
nézőnek.
Igaz, a drámának van még egy másik szála is – talán főképpen azért, hogy
a nem éppen vonzó cselekvés sivárabb jeleneteinek hatását valamelyest
megenyhíthesse egy-két női szereplőnek megjelenése – de a drámának ebből
a másik szálából se fejlődnek ki érdekesebb vagy legalább olyan
jelenetek, amelyek méltán számítnak a néző szimpátiájára. Itt egy fiatal
nőről van szó, aki igaz szerelemmel szereti _Az ostrom_ öregedő hősét s
még akkor is rendületlenül hisz Méritalnak ártatlanságában, amikor ebben
már Méritalnak a gyermekei is kételkednek. Bernstein annál kevésbé tudja
megmagyarázni, hogy Renée, akit Mérital a fiának szánt, egyszerre csak
szerelmet vall neki és elárulja, hogy nem apósául, hanem férjéül kívánja
– mert amivel ez az öregedő ember a legnagyobb hatást teheti egy fiatal
nőre, a sokat emlegetett lelki kiválósága meglehetősen a színfalak közt
marad. Mérital hódító tulajdonságai közül csak éppen az eszességét hozza
a színpadra; s a néző a körmönfont Mérital igazolható, de nem éppen
gyönyörű színpadi szereplése láttán sehogy se értheti meg, hogy ha már
Renéet jobban vonzza az ötven éves ember, mint a fiatal, mért éppen ezt
az öreget választja, aki ugyancsak verejtékezik és rugdalódzik előttünk,
hogy a fiatalkori lopása titokban maradjon? Éppen ilyen bajos megérteni
a mi Méritalunkban azt a fenséget, amellyel megilletődve és
elérzékenyedve azon, hogy milyen rendületlenül bízik Renée az ő
multjának tisztaságában, önként vallja meg Renéenek – akkor, amikor a
mult feltámadó kisértetének már kitekerte a nyakát – hogy: de igen, ő
valaha vétkezett. Hogy Renéenek a szerelmét csak megerősíti ez a
nagylelkű nyíltság – mely az eszes Mérital előtt annál fölöslegesebbnek
tűnhetik fel, mert hiszen csak izgalmakat, aggodalmakat, csalódást, a
legjobb esetben is: csak rossz érzést szerezhet vele a szerelmesének –
ez már könnyebben megérthető, kivált abban a furcsa nőben, akit úgy
látszik, jobban vonzanak az öreg urak, mint az ifjúság. Ha valaki már
ilyen természettel született, nem lepheti meg az embert azzal sem, hogy
ha a nagylelkűség rohama egyebekben is krónikusan jelentkezik nála.
A dráma tehát abban a fenséges elhatározásban kulminál, hogy a hős a
benne vakon bízó nőnek akkor vallja meg a multját, amikor már senki se
vádolja s amikor a vallomása legalább is fölöslegesnek tűnik fel és
mégis megvallja, mert szerelmesének vak bizodalmában megnyilatkozó lelki
nemessége tökéletes őszinteségre és egy kis vezeklésre kényszeríti. Ez a
bonyodalom pedig egy másik fenséges elhatározással oldódik meg: azzal,
hogy Renée most már még jobban fogja szeretni öreg szerelmesét, aki a
boldogsága kockára vetésével is képes volt a legteljesebb nyiltságra,
hogy még a hallgatásával se csalja meg azt, akit élettársául kíván. Az
egyik fenséges mozdulat nem könnyen érthető, mert Mérital előbb nem
éppen az idealizmusával tündökölt, a másik is váratlan, mert Renéenek
előbb nem igen volt módja tájékoztatnia a nézőt arról, hogy mennyi
heroizmus rejtőzik a lelkében és mindaz, amit e közt a két fenséges
gesztus között a darabban látunk, akármi, csak nem fenséges.
És nem is lehetne egykönnyen megérteni, miért traktálja a szerző
közönségét ennyire elidegenítő, szinte visszataszító jelenetekkel, ha
nem volna ismeretes, hogy ennek az ügyes technikázással készített
darabnak megírásában Bernsteinnak a szubjektivitása is szerepelt. _Az
ostrom_ban felel azoknak, akik szemére vetették, hogy valaha
katonaszökevény volt. Ezért válik hőssé Mérital, aki ifjúságában
elbotlott s ezért annak az életbölcsességnek a hangoztatása, hogy: „Csak
lassan a váddal, mert mindenkinek vaj van a fején!“… Különös, de ez a
csunya darab: egy kissé líra. (1913 február.)