Rantz, mikor államtitkárrá nevezik ki, szakítani akar Lianenal, akivel
tizenhét évig élt vadházasságban, mert megúnta és most már terhére is
van. Azért, miután a barátaik előtt kocsis és kofa módjára veszekedték
ki magukat, kiadja neki az útját és félmilliónyi végkielégítést küld
neki. Lianet ez kétségbeejti; ez a sok vihart látott kokott, aki hajdan
egészen közönséges hetéra volt, olyan végzetes szerelemmel szereti az
aggulni kezdő parlamenti törtetőt, hogy elkeseredésében minduntalan
medeai hangokat hallat. Van neki egy törvénytelen fia, Maurice, akinek
egy derék pincér volt az apja. Ezzel a fiúval eddig nem sokat törődött;
a tífuszában nem ápolta, Mauricenak csak a cselédlépcsőn volt szabad
feljárnia hozzá, ha hallotta, hogy az anyja egyedül van; a gondoskodása
Mauriceszal szemben arra szorítkozott, hogy ellátta pénzzel, mert ügyelt
rá, hogy a fiú érzékei kielégüléshez jussanak, de erre azután annyira
ügyelt, hogy nem győzte a lelkére kötni a fiának meg a fia babájának,
akit megindultan cirógatott, hogy buzgón szeressék egymást, hiszen ez az
egyetlen jó dolog a világon!… Bajában végre eszébe jut ez az elhanyagolt
fiú; hirtelen fölfedezi, hogy ő anya is s a fiának sírja el szerelmi
bánatát meg azt, hogy milyen olthatatlan szerelmi vágyakozással csüng
Rantzon. Mi több, azzal is megtiszteli most már a fiát, hogy egyenesen
azért megy el hozzá, hogy öngyilkosságot kisérelhessen meg nála. Ezt a
Mauricot pedig a cselédek, akik úgy látszik, kitünő pedagógusok,
rendkívül érző lelkű fiatalembernek nevelték. Nem túlságosan önérzetes
ugyan, mert nem csinál semmit, csak lóversenyre jár s abból a pénzből
él, amelyet anyja Rantztól kap, de mindenkinek vannak gyöngéi. Maurice
tehát, aki eddig úgy tudta, hogy anyja már több szerelmi
elhagyatottságát és ezen való bánatát sikerrel győzte le, miután
meggyóntatta anyját s ennek szerelmi előéletéről alaposabb és részletes
információt szerzett, – magától édes szüléjétől! – elhatározza, hogy
viszonozni fogja mamájának róla való gondoskodását s vissza fogja
szerezni neki azt a férfit, aki nélkül nem tud meglenni.
Ezt két, nem egészen tisztes oktalansággal akarja elérni. Véletlenül
bizonyítékai vannak rá, hogy Rantz valaha, kezdő politikus korában, egy
kis lóversenycsalást követett el. Meg akarja zsarolni tehát Rantzot; ha
nem fogadja vissza a mamáját, akkor kíméletlenül leleplezi. A szerelmi
bánatában szublimissé váló Liane ugyan elcseni fiától és Rantzhoz
juttatja ezeket a kompromittáló iratokat, – minden egyébbel, amit
mostanában tőle kapott, az ékszereivel és a félmilliós csekkel
egyetemben! – de Maurice még idejében újra kezébe keríti érzelmességtől
csepegő zsarolása eszközét és neki szegzi a revolvert Rantznak. A
fenyegetőzés azonban nem hat. A viharedzett panamista bízik abban, hogy
az ilyen csekélyebb szépségfolton már nem akad fenn a világ, kineveti a
naív ifjút s Maurice kénytelen a másik revolveréhez folyamodni. Van
Rantznak egy törvénytelen leánya (ebben a darabban a törvénytelen
gyermekekből egész gyűjteményt kapunk, minden nevezetesebb megokolás,
probléma-feszegetés stb. nélkül), akit most készül férjhez adni. Ezt a
balga szűzet már korábban is érdekelte papája kedvesének a fia, de most
már olyan olthatatlan, végzetes szerelmi vággyal ég Mauriceért, mint
ennek az anyja az ő papájáért. Minden áron rá akarja kötni magát
imádottja nyakára; közvetetlenül az esküvője előtt elmegy Mauricenak a
lakására, hogy még narancsvirágostul kínálhassa fel neki magát. Azután
addig ismételgeti Mauricenak, hogy: „Tehet velem, amit akar!“… amíg
ennek eszébe jut, hogy a dühösen szerelmes leánykát is fel lehet
használni papájának a megzsarolására. A cél szentesíti az eszközöket;
mit ez a kis zsarolás, mikor a fiúi szeretet nagyszerű
megnyilvánulásáról van szó!… Minthogy ő más leányért eped, nem él vissza
a balga szűz ajándékozásával, hanem a leányt – aki előbb a kávéházban
várakozott sokáig a fatális szerelemre s most a legénylakásban cselekszi
ezt türelmesen – magánál fogja éjszakára, azután bezárja, magához veszi
a lakás kulcsát, elmegy Rantzhoz, és azt mondja neki, hogy: vagy
visszaveszi Liane mamát, vagy a leánya, mint leány, nem jön ki Maurice
lakásából. A finom Rantz erre is vállat von, azután arcába vágja
Mauricenak a származását, meg azt, hogy most is olyan ruha van rajta,
amely az ő pénzéből került ki és kiutasítja a fiatal zsarolót. Erre
Maurice térdre esik és zokogva kezd könyörögni neki, hogy ne hagyja el
az anyját. Rantz pedig, aki szembeszállott a meghurcoltatással, s akit
nem nagyon alterált a leánya sorsa sem, ezen annyira megindul, hogy azt
mondja a szegény ifjúnak: „Jöjjön!…“ Kiderül, hogy az érző szívek
versenyében ő a legérzőbb szívű, ha nem is néztük ki belőle. De – még
utóbb – az is kiderült, hogy rendkívül alkalmatlannak találja a nemes
érzésekben oly gazdag ifjút. Annyira elérzékenyedik, ha csak látja is,
hogy kénytelen eltávolítani. Azért abban állapodik meg Lianenal, akit
ismét keblére ölelt, hogy Mauricet elküldik egy braziliai bányába,
igazgatónak, huszonnyolcezer frank évi fizetéssel. (Szép üzlet lehet,
amelyet ilyen előképzettséggel igazgatnak!) Oda magával viheti a
kedvesét is, hogy ne kelljen annyira szomorkodnia, a mamájától távol.
Liane, akinek most már nincs szüksége a fiára, azon való örömében, hogy
visszakapta a férfiját, szívesen beleegyezik abba, hogy a fiát, aki
visszavezette hozzá a kedvesét, elhanyagolt s tisztességes keresetre nem
képes gyermekét, akinek a megélhetéséről előbb csak úgy gondoskodott,
hogy az utolsó gyűrűjét is visszadobta Rantznak – ezentúl nem fogja
látni többé. Helyette, vígaszul, egy nyolc éves kis fiút kap ajándékba
Rantztól, hogy a ház ne maradjon törvénytelen gyermek nélkül. Maurice
pedig könnyű szívvel mond le forrón szeretett, imádott mamájáról, mert
vele lesz a babája s végre is ez a fődolog és elfogadja a
kegyelemkenyeret attól a kipróbált vén panamistától, aki őt olyan
csunyán lefőzte, de azután mégis csak megkönyörült rajta. Nehéz volna
hamarjában megmondani, hogy ebben a _Szerelem gyermeke_ című drámában mi
több: az-e, ami utálatos is, vagy az, ami csak hazugság. Ne is keressük.
Két jelenete mutatja a színpadot jól ismerő, ügyes drámaírót: az a
jelenet, amelyikben Rantz hajba kap Lianenal a barátaik jelenlétében,
meg az, ahol Liane Rantznak a lakásán dühöng, tör-zúz, döngeti az
ajtókat, sír, s tombol, ahogyan csak hiszterika tud. Ezt a két jelenetet
igaznak lehet találni, de egyszersmind közönségesnek is. De a darab
minden jelenete mutatja a ravasz színházi mesterembert, aki addig
ugrándozik gyorsan a cselekvés egyik fordulatától a másikhoz,
minduntalan apró meglepetésekkel traktálva a nézőt s addig beszél
terjengősen, áradozva, de a szóáradat hatalmas gördülékenységével, a
színpadi ékesszólás forró szavakat lihegő s fojtogatott indulatot mímelő
színlelt tüzével, míg végre is belopja sablonosságainak ügyes keverékét
a sokaság érdeklődésébe. (1911 december.)