Az újabb irodalomban szinte tipikus alak az irodalmi „marchand de
frivolités“. (A „frivolité“ szó itt éppen úgy jelentheti a finom
kézimunkát, mint a könnyű portékát, a jelentéktelen holmit, a
haszontalanságot, sőt a frivolitást is.) És amióta ez a kalmárkodás
nemcsak megszokott, hanem egyszersmind gyorsan gyümölcsöző valami,
gyakori jelenség az irodalmi „marchand de frivolités“ megtérése vagy
mondjuk: színváltozása is. Az íróban, miután hosszabb időt töltött a
léhaság szolgálatában s ezzel fényes hírnevet, talán vagyont is
szerzett, egyszerre egészen más ambíció támad fel. A komolyság felé
fordul, sőt elérzékenyedik. S mintha azt mondaná: „Voltaképpen ez az
igazi én-em, a sokáig eltitkolt nemesebb hajlandóságom, amelynek eddig
csak azért nem éltem, mert nem volt módom benne. Ha tudniillik mindjárt
a komolykodással kezdem, megkockáztatom azt, hogy sohase válhatik
belőlem nevezetes ember: a közönség nem szívesen figyel egy ismeretlen
írónak komoly szavaira, annak a kezéből azonban, aki a sokaság
mulattatásával már hírnevet szerzett, beveszi a komolyság piluláit is.
Most már megengedhetem magamnak ezt a fényűzést.“ S mint azok a
meggazdagodott self made-man-ek, akik nem voltak válogatósak a
vagyonszerzésben, céljukat elérve egy nagyot kanyarodnak, a közhasznú
tevékenység, a pazar jótékonykodás s más honores virányai felé: a már
fényes nevű irodalmi „marchand de frivolités“-k egyszerre csak a
halhatatlanságnak vagy legalább is az akadémiának kezdenek dolgozni.
Mint az ördög, ki vénségére remetének megy, a hirhedt _Vie Parisienne_
írói közül a legtehetségesebbek és a legmerészebb szájúak az erény meg a
jóság áldozópapjaiként végzik, s miután az akadémia csúfolgatásában
őszültek meg, ha véletlenül maguk is bekerülnek az akadémiába, az
erény-díjról ők írják a legfinomabban zengő jelentéseket.
Meilhachoz és Halévyhez, Donnayhoz és Lavedanhoz, Marcel Prévosthoz meg
a többi Saulusból Paulussá lett kitünőségekhez, most Flers és Caillavet
csatlakoznak.
Ezek az elmés, könnyed szavú írók, akiknek a színpadi kézügyessége a
híres sebészprofesszorok biztos kezére emlékeztet, már a _L’Amour
veille_ben nagyot komolyodtak, hogy a Théâtre Françaisban is helyet
foglalhassanak; s azóta írt darabjaik: a _Le Roi_ és a _Papa_, mintha
feledtetni igyekeznék a _Les Sentiers de la Vertu_, a _L’Ange du Foyer_,
_Miquette et sa Mère_, _Le Sire de Vergy_ meg a _Les Travaux d’Hercule_
kicsapongásait, azzal, hogy ugyanaz a hang itt már más életfelfogást
hangoztat s nem azt, amelynek Flers és Caillavet a feltűnést, a nagy
sikereiket és hírüket köszönhetik. De _Primerose kisasszony_ már
egyenesen az akadémiára kacsintgat. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy
Flers és Caillavet – már _Primerose kisasszony_ után írt és –
legutóljára előadott darabjukban, a _L’Habit Vert_ben mintha gúnyolnák
az akadémiát. A _L’Habit Vert_ csak szelíd kötődés; incselkedése: inkább
enyelgés és kacérkodás; „Haragszom rád“-játék: „Haragszom rád, mert
olyan zöld a frakkod!“… Szatírája annyira mosolygós, mintha a haragos
szatírikusok már alig várnák, hogy megengeszteljék őket; mintha már csak
azért rosszalkodnának, hogy emlékeztessenek egy kissé a multjokra,
számítva rá, hogy az akadémiának is, a legfinomabb közönségnek is
kedvesebb az előkelő megtérő, mint az, aki mindig igaz volt.
De büntetlenül nem tölthetnek éveket Vénusz barlangjában a Tannhäuserek;
a multját mindenüvé magával viszi az ember.
És amikor nagyon is gyöngéden, diszkrét meghatottsággal, titkolgatott
elérzékenyedéssel akar beszélni, ízléssel kerülgetve az érzelgősséget
meg a kenetes hangot, akkor árulja el magát legkönnyebben a pörge nyelvű
tömeg-mulattató, aki a legnagyobb munkásság éveit a léhaság
csiklandozgatásával töltötte el s akinek eközben vérévé vált a mókázó
beszéd.
_Primerose kisasszony_ban Flers és Caillavet a lehető legfehérebb
darabot, de egyszersmind a képzelhető legfinomabb munkát tervelték,
amely elbájolja a gyöngédszívűeket, meghódítsa a szigorúakat, de a
szkeptikusokat is lefegyverezze. Tiszta levegőjű, finoman illedelmes,
nemes érzésekről szóló darabot, előkelő, elragadóan kedves, derék és jó
emberekről, akik mind szép lelkek, akik azonban imponáljanak annak a
nagy közönségnek is, amely a tisztességet unalmasnak, az érzelmességet
pedig együgyűnek találja. Eszükbe juthatott, hogy Meilhac, a
megtérésekor, az _Attaché_val jelent meg, aki annyira finomlelkű, hogy
semmi szín alatt nem akarja feleségül venni a nagyon gazdag hölgyet,
akármennyire imádja is ezt; és eszükbe juthatott Halévy, aki miután húsz
évig sétáltatta meg az irodalomban a rettenetes Cardinal-családot,
_Constantin abbé_t keltette életre, hogy ez bocsánatot eszközöljön ki
számára az előkelőktől és az akadémiától. A felhőben járó attachénak
Amerikából érkező s különben praktikus üzletemberré modernizálásával
máris könnyűnek tűnhetett fel előttük a feladat; Constantin abbénak
jólelkűséggel és milliókkal hájas környezetét is használható miliőnek
találhatták; csak éppen a jámbor és kissé totyakos Constantin abbét
kellett átformálniok olyan modern főpappá, akinek az érzelmességét
jókora szkepszis, a radikálizmussal szemben nagy türelmesség s
valamelyest, de elég rosszult titkolt hitetlenség mentse.
Ez a ravasz számítás azonban, amely minden elképzelhető lelki
diszpoziciót ki akart elégíteni s a közönségnek mindegyik elemére hatni
kívánva, azon igyekezett, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is
megmaradjon: csak félig-meddig vált be. A fehér darabon Flers és
Caillavet minden ügyessége és elméssége ellenére is megérzik a
meggyőződés és az őszinteség hiánya; az, hogy a szerzők maguk is
hihetetlennek tartják a meséjöket vagy legalább is holdvilágfalóknak,
érthetetlenül oktalanoknak tekintik a főalakjaikat és hogy kételkedésel,
hidegen okoskodták ki mindazokat az érzelmességeket, amelyeknek diszkrét
előadását kínos feladatként sózzák rá a főalakjaikra.
A Meilhac és Halévy-féle reminiszcenciák náluk így alakulnak
színdarabbá: a hótiszta Primerose maga ajánlja fel kezét Pierrenek. De
Pierre, abban a hiszemben, hogy a vagyona elveszett, finomlelkűségből
lehazudja szerelmét s nem fogadja el a feléje nyújtott kezet. Mikor
azután vagyonának nagy részét mégis sikerül megmentenie, Primerose már
zárdába vonult s Pierre hiába tudatja vele, hogy (így mondhatná:) „csak
a legrosszabbkor érkezett téves információ okozta, ha szerelméről cáfoló
nyilatkozatot tett közzé“, Primerose, bár még nem tett fogadalmat,
kosarat ad neki, mert az Úr menyasszonyának tekinti magát s azt hiszi,
az Egyházat most már nem illenék cserben hagynia.
De (amint Budapesten mondani szokás:) pont ekkor történik meg
Franciaországban a kongregációk megszüntetése és az, hogy Combes Emil
úr, becéző nevén: Combes tata, a radikálisok öröme, szétkergeti a
szerzeteseket meg az apácákat. Pierrenek az első gondolata az, hogy
szembeszállva az új törvénnyel és Combes tatával, egymagában is meg
fogja védelmezni Primerose zárdáját, de miután ezzel az ötlettel
szerencsésen elintézte a felvonásvég kérdését, okosabbat gondol s a régi
jó recipe szerint más hölgynek udvarolva igyekszik Primerosenak a
szívére hatni. A sokszázados csodatévő szer ezúttal is beválik;
Primeroseban fölébred a féltékenységnek az a fajtája, melyben az
öntudatlan hiúságnak és az irígységnek majdnem akkora szerepe van, mint
a szerelemnek s a darab végén, leszámolva azzal, hogy az Egyház majd
csak ki fogja heverni az ő elvesztését, már újra a földé, amely itt
természetesen Pierret jelenti.
A mesének ebből a kivonatából is látni, hogy Flers és Caillavet
_Primerose kisasszony_ban két gyertyát gyújtottak, nem az ördögnek,
hanem a szenteknek, az akadémiának, az előkelőknek vagy ha úgy tetszik:
a vieux jeu-nek. Az egyik az a koncesszió, hogy: a „csuhások“ is emberek
és ha talán parancsoló állami szükség volt, hogy a Combes tata
„providenciális“ keze szétoperálja az államot és az egyházat, a
szerzetesrendek eltörléséről szóló törvény szomorúságot okozott sok
olyan jó léleknek is, akik nem vétettek senkinek a világon. A másik
gyertya… nos, ugyan meddig mehet el a szkeptikus, amikor engedményt akar
tenni az ósdi felfogásnak, a babonának, azoknak az embereknek, akiket a
régi világ ittfelejtett s akiknek a létezése már anakronizmus? A
szkeptikus megengedi, hogy az olyan ártatlan lélekben, amilyen a
Primeroseé, igenis, elképzelhető a mély és tartósan ugyanegy lény felé
irányuló, hűséges és tiszta szerelmi érzés is, amely, ha öntudatlanul
szintén csak földi, nagyon is földi érzelem, azért nem kevésbé megható
és gyönyörködtető.
De vajjon érdekelheti-e egy minden viszontagságot legyőző, hű
szerelemnek a története a közönségnek azt az elemét is, amelyet a mozi
már ugyancsak elkényeztetett?! Vajjon nem szisszennek-e fel azok, akik a
Flers és Caillavet szövetséget a _M. de la Palisse_ és a _Le Sire de
Vergy_ óta tisztelik, ha a régi események csúfolgatásáról híres szerzők
új darabjában egyszerre csak Héloïset a nagyon is mondaine-életet élő
apáca-növendék kackiás öltözetében látják, Abailardt pedig frakkban, de
mind a kettőt a régi komolyságában?! Vajjon nem fogja-e ezek szerelmi
regényét nagyon is édeskés históriának találni az a közönség, amelyet a
legszorgalmasabban éppen Flers és Caillavet tanítgattak arra, hogy ezen
a világon minden, de minden csak csúfolódás anyaga?! S még hozzá azt is
érezhették Flers és Caillavet, hogy ők csak legújabban kezdenek érteni a
tiszta szerelemhez, nem volna tehát csoda, ha rosszul intonálnának,
amikor a még jól meg nem tanult románcot kezdik énekelni és sokan úgy
találhatják, hogy: nini, ezek a gyakorlatlan kezdők nagyon is magas
hangból kezdték! Ők maguk vehették észre legelőször, hogy Primerosenak
és Pierrenek az ajakáról szinte csöpög a szirup.
Hogy ezen a közönség fenn ne akadjon, a régi Flers és Caillavet nem
tagadhatták meg magukat. Nem állhatták meg, hogy Héloïseunkat és
Abailardjukat körül ne bástyázzák mindazzal, amiben közönségüknek valaha
öröme telt. Azért beállítottak a darabjukba: 1. egy paraszt-apácát, aki
csak egy szegény kis némber s akinek a feladata (és egyetlen hivatása),
azt illusztrálni, hogy ha a csuhások is emberek, viszont a legtisztább
hitű s csak a jótettnek élő ártatlan lények emellett igen közönséges
teremtések lehetnek, – 2. két arisztokratát, akik a korlátoltságot és a
rövidlátást képviselik, idősebb és ifjabb kiadásban, – 3. egy öreg
nagyúri dámát, aki a morál kérdéseiben annyira türelmes és elnéző, mint
a Pailleron finom elméjű Réville hercegnéje s szavai, ráadásul, a
nagyobb hangsúly kedvéért, olyan viharos szerelmi multat sejtetnek,
aminőt a Régence legelszántabb hölgyei élhettek, – végül, 4. egy
hasonlóképpen bölcs és hasonlóképpen még ki nem hamvadt tüzű, fölötte
eszes, javakorbeli bíborost.
Mindez meg is teszi a hatását. De minél csípősebb ez a pikáns mártás,
annál inkább feltűnik, hogy az, amit „garníroz“, nagyon is rászorul az
ízesítésre. Minél józanabb vagy közönségesebb Primerosenak a környezete,
annál inkább feltűnik, hogy a főalakok érzelmessége mennyire hamis
hangokat ad. Azután a néző nem győz eleget csodálkozni azon, hogyan
nevelhette Primeroset ilyen tökéletes angyallá ez a minden hájjal
megkent környezet és ez a bíboros, aki minden elődje közül a legjobban
Dubois bíborosra emlékeztet.
Ez a bíboros különben is gyanus. Minduntalan azt a kérdést juttatja a
néző eszébe, hogy vajjon nem a Montmartre brasseriejeiben töltötte-e a
fiatalságát s nemcsak a Flers és Caillavet álarc- és jelmezkölcsönző
intézetéből szerezte-e a bíborosi kalapját? Mert az igazi bíborosok nem
úgy szoktak viselkedni és kivált nem úgy szoktak beszélni, mint
Primerose bácsikája. Ha minden áron le akarja beszélni búslakodó hugát
arról, hogy a zárdába menjen, ezt még meg lehet érteni, bár (amint
láthatjuk) nincsen igaza, ha attól tart, hogy Primerosenak a zárdában
rosszabb dolga lesz, mint otthon; mert, íme, a kolostori élet
szórakozást és egy kis eledést ad Primerosenak s hamarabb megenyhíti
szerelmi bánatát, mintha csalódása után otthon a keringőző párok körül
forgolódnék, irígy szemmel nézve ezek örömét. Érthető még az is, ha a
bíboros később, amikor látja, hogy Primerose és Pierre egybekelésének
nincs komoly akadálya, egy házasító asszony buzgalmával fáradozik azon,
hogy Primerose „engedjen az élet hívó szavának“. De az igazi bíborosok
nem beszélnek olyan cinikusan, mint azok az egykori bohémek, akik valaha
a „Chat noir“-ban tették le a vizsgálatukat és nem mondanak oly
ostobaságot, hogy: „Ha valami ostobaságot kell elkövetnünk, még legjobb,
ha az Istennel követjük el, mert vele a dolgot mindíg rendbe lehet
hozni.“ Lehetnek istentelen papok; még gyilkos papok is akadnak. De
olyan papok, akik minden második szavukkal a vallás dolgait figuráznák
ki, nincsenek. Olyan bíborost, aki az Istenről viccel, Flers és
Caillavet csak a saját darabjukban láthattak.
Az elmésség sokat kiment, de _Primerose kisasszony_ ugyancsak rászorul
erre a mentségre. Flers és Caillavet ez alkalommal egy kissé elvétették
a számításukat. Régi közönségük hűségét jobban próbára teszik, mint
valaha, mert ennek sok a jóból, amit Primerose és Pierre szavalgatnak
neki; azt a közönséget pedig, amelyet előszörre _Primerose
kisasszony_nyal akartak meghódítani, inkább megrőkönyítik, mint
elbájolják, mert ez a közönség mindjárt észreveszi, hogy bíborosuknak
lólába van. (1913 február.)