Flers és Caillavet _Papá_ja a legkülönb színműirodalmi árúcikk, amit
mostanában Párisból hozatni lehet. A még nem vénülő, de mindinkább
finomodó Flers és Caillavet ebben a mostanáig legértékesebb darabjukban
a törvénytelen gyermek sorsán humorizálnak, párisi fölületességel, de
egyszersmind azzal a színjózansággal és életbölcsességgel, amely a gall
szellemnek mindig dicsősége volt. A néha agyonpatetizált, máskor pedig
zavaros filozofálgatásokkal meglehetősen kompromitált témáról nekik
mindössze ennyi a mondanivalójuk:
A társadalom megbántotta a törvénytelen gyermekeket, de a törvénytelen
gyermekek ezért ugyancsak megbosszulták magukat a színdarabokban és az
irodalomban. Természetes gyermekeknek is hívják őket, de csak a
születésük pillanatában természetesek; azontúl a
legtermészetellenesebben viselkednek, követelőző, furcsa, sötét
mivoltukban. Pedig, föltéve, hogy anyagilag tisztességesen gondoskodtak
róluk, semmi okuk se lehet a panaszra, mert nyugodtabban,
zavartalanabbul, nagyobb békességben élhetnek, mint azok, akik a
családban nőttek fel. Annyira, hogy ha felnőtt korukban családot adnak
nekik, adoptálják, törvényesítik őket, ez csak terhet ró rájok,
megrövidíti őket a szabadságukban, a békességükben és csak kis vagy nagy
kellemetlenségeket szerezhet nekik. Ime a Jean esete. Az apja, Larzac
gróf egyszer hazakisért egy hölgyet és ott maradt nála négy évig… Jean
megszületett, az anyja még kicsi korában meghalt, az apjának nyolc évig
Japánban kellett élnie a követségnél és amikor onnan visszatért, akkor
se kereste fel a fiát, mert nem akarta belekeverni a maga kalandos
életébe. De anyagiakban gondoskodott róla, birtokot juttatott neki s a
fia még huszonöt éves korában is egyedül él ezen a birtokon, annak a
munkának, amelyet a legjobban kedvel, dolgosan, igénytelenül,
megelégedetten, nagy nyugalomban. Az apjának csak akkor jut eszébe, hogy
fölkeresse fiát, amikor észreveszi, hogy öregedni kezd, mert először
történt meg vele, hogy egy nő nevetni tudott rajta. De mit nyer vele a
fiú, hogy az apja adoptálja? Csak azt, hogy ez a fordulat kiforgatja a
megszokott és neki kedves életből, az apja rá akarja oktrojálni a maga
életmódját, a rangjához méltó életmódot és végül még a menyasszonyát is
elüti a kezéről, mert ő egyszerű, derék, munkás, falusi ember, az
apjában pedig, aki mindig csak a nőknek, az udvarlásnak, a szép dolgok
kultuszának és a bókfaragásnak élt, még öregedése idején is több a
hódító vonás, mint ő benne. Persze, ezt a megoldást már Jean maga
diktálja rá menyasszonyára és apjára… ő maga kényszeríti őket egymás
karjaiba… némi lemondással, de már egy másik szerelem reményében…
belenyugodva abba, hogy: „szülék és gyermekek közt mindig az volt a
viszony, hogy az egyik feláldozta magát a másikért… ezt hívják
szeretetnek. Rendszerint a szülő áldozza fel magát a gyermekeiért. Hát
most az egyszer megfordítva lesz… nem tesz semmit… alapjában véve
mindegy“. Szóval főképpen nobilitásból mond le, mert ebben a darabban
mindenki nobilis és kedves… még a rendkívül finom apa is, bár ennek az
önzésében van egy kis hajlandóság még a brutalitásra is… de a
legnobilisabb lény mégis csak a törvénytelen fiú.
A _Papa_ alakjai valamennyien régi ismerőseink. Ez a fiú is a régi _Fils
Naturel_, közel rokona a _Fourchambault-család_ Bernardjának, a
_Demimonde_ Nanjacjának és az _Agglegények_ Nantyájának; Jocas abbét
_Constantin abbé_ néven ismerjük; számtalan változatban láttuk már
Georginát is, akit nem az erény, nem az elvek tartanak meg a
tisztességben, hanem a jó ösztöne, az, hogy a jobb sorsra érdemes
fiatalságának önkéntelenül el kell nevetnie magát, amikor véletlenül
megpillantja, milyen csunyává tette a merénylő öreget nagy igyekezete,
arcának feldúltsága s összefésültségéből való kiborzolódása… De a
legjobb ismerősünk: Larzac gróf, aki félig a régi Olivier de Jalin,
Mortemer és Ryons úr, a _Nők barátja_, félig pedig a _Père prodigue_.
Mindezek a régi ismerőseink azonban, ha nem is továbbfinomodott
érzésvilággal, de divatosabb ruhában jelennek meg előttünk és olyan
nyelven szólnak hozzánk, amelyet jobban értünk, mint a felsorolt régi
színpadi alakok szólásmóját, amely a mai közönségnek már szinte
eufonisztikus beszédként hangzik. (Semmi se vénül olyan hamar, mint a
színpadi nyelv, mert hiszen ennek kell leginkább tartania a rokonságot
az utca nyelvével, amely minden természetes beszéd közül a
legtermészetesebb beszédnek tűnik fel a sokaság előtt.) És Larzac gróf
nemcsak megvesztegetően kedves, hanem igazán ragyogóan elmés is. Annyira
sugározza az elmésséget, minden második mondatában, hogy ez már majdnem
sok a jóból; s a _Papa_ meghallgatása után valami olyas utóérzésünk van,
mint annak a gyermeknek, aki többet lakmározott a krémes édességből,
mint kellett volna s hamarosan nem tud szabadulni a kesernyés szájíztől.
(1911 december.)