(Vígjáték 4 felvonásban, 5 képben, írta Alfred Capus, fordította Bálint
Dezső. Bemutatója a Vígszínházban 1901 április 18.-án.)
Vannak asszonyok, akiknek a szívük, lelkük egészen becsületes s a
férjüket meg nem csalnák a világért, akiknek a gondolkozása azonban,
különösen azokra a kérdésekre nézve, melyek kívül esnek az ő
kedélyviláguk körén, teljességgel nem állja ki a kritikát. A társadalmi
rend nagy törvényei nem férnek bele az ő kis fejükbe, az „Enyém, Tied,
Övé“-ről való fogalmaik egy kicsit zavarosak. Képtelenek bármely komoly
perfidiára, de ha a férjük pénztárcájából eltüntetnek némi apró vagy
nagyobb pénzt, ez nem zavarja őket túlságosan. Vagy ha ez mégis
valamelyes lelkifurdalást okoz nekik, azt már, hogy mi bűn van: például
a könnyelmű adósságcsinálásban, nem képesek megérteni. Nem mondhatni,
hogy az asszonyoknak ez a fajtája antipátikus volna: a legszigorúbb
moralisták is megbocsátottak nekik. Ki ítélné el Norát azért, hogy
váltót hamisított? Nem lehet elitélni, mert nem tudta, mit cselekszik.
Jacques Herbaultnak a felesége, Helén, Norának egy cousineja. A legjobb
asszonyok közül való s abban a boldog tudatban, hogy imádja a férjét,
nyugodtan alszik. Ez az ő becsülete; hogy a társadalmi Becsület mit
kiván, arról fogalma sincs. Ez azt kivánná, hogy miután tücsökmódra
eltékozolták, amijök volt, ezentúl csak odáig nyújtózkodjanak, ameddig a
takaró ér. Menjenek haza Limogesba s míveljék a kertjüket. De Helén
Párisban akar élni s mikor a számlákat már nem igen tudják fizetni, még
arra is rábírja férjét, hogy pumpolják meg azt a groomot, aki a Jacques
klubjában szolgál.
Második fejezet. Helén egy szép nap találkozik Juliette Boursier-val,
aki a nevelőben iskolatársa volt. Juliette Boursiert most Pervenche
kisasszonynak nevezik. Ez a Pervenche kisasszony is jó figura. Alma,
ábrándja: hogy férjhez mehessen. Elve: hogy csak a férjét fogja
szeretni. De a mirtuskoszorú igéretével Juliette kisasszonyt mindig be
lehet csapni. Csak az csábítja el, aki házasságot igér neki; az ő
becsülete ez. De olyan sokszor bolonddá teszik, hogy végre is Pervenche
kisasszonnyá, kokottá lesz. Most Brassac barátnője.
Uj fejezet. Ez a Brassac fölötte modern alak. A tőzsdetippek
körülrajongott osztogatója. Szédelgő, aki kedves fiú s akinek éppen ez a
specialitása. Belenyugszik a világ sorába: azelőtt harcoltak az emberek,
most börzén játszanak. Azelőtt elhulltak az emberek, most kifosztják
őket. Azelőtt az elesett nem tudta, hogy ki lőtte le, most a kifosztott
nem sejti, hogy kinek a zsebébe vándorol a pénze. Brassac nem akar a
legyőzöttek közé tartozni, Brassac győzni akar. S mert szeretetreméltó,
felhasználja ezt a tulajdonságát. A kenyérkeresete az, hogy mindenkivel
kedves, mindenkivel tegeződik, mindenkit ismer s úgy megy az utcán, hogy
hol az egyik, hol a másik kezét nyújtja. Mert egy darabig szerencséje
van: tőzsdezseninek tartják s mindenki rábízza a pénzét, pedig Brassac a
nyereségről alaposan leszedi a tejfelt. De olyan jó cimbora! S nem is
csinál titkot a szélhámosságából; az ő becsülete az, hogy olyan őszinte,
mint egy bohém. Ezzel a Brassackal Pervenche megismerteti Herbaultnét,
azzal a célzattal, hogy Brassac majd tőzsdetippeket ad nekik. Pénzre
mindenkinek szüksége van; Herbaultné jó volt Pervenchehoz s Pervenche
hálás természetű.
Negyedik rész: Megismerkedünk Herbault úrral, a férjjel. Herbault
tisztán lát, de mint a nagyon világosan látó embereknek egyáltalán, neki
sincs akarata. És Brassacnak, akinek Herbaulték kapóra jöttek, könnyű
elbánnia vele. Brassac ugyanis arra gondolt, hogy Herbault-t társává
teszi. Ilyenformán akar bejutni a Herbault klubjába, hogy klientéláját
növelje. Erre a célra elég Herbault-t egy kicsit leitatnia s Herbault
aláírja a társulási szerződést. A mámor egy lucidum intervallumában
azután azzal szerez magának elégtételt, hogy minduntalan legazemberezi
Brassacot. Mint az akarat nélkül való szkeptikusoknak általában, neki is
az a becsülete, hogy mindig kimondja, amit igaznak gondol. „Előre
örülök, hogy micsoda bajaink származnak ebből!“ – biztatja a feleségét.
Új fordulat. Brassac rosszul spekulált, megugrott Belgiumba; a társát le
kell tartóztatni, bár világos, hogy ez utóbbi ártatlan. Uj figura lép az
előtérbe: a rendőrtiszt, akinek mániája, ambiciója, vágya s becsülete
az, hogy ő elsősorban világfi s csak azután rendőrtiszt. Nagyon jó alak.
A letartóztatás rokokóudvariasságai rendkívül mulatságossak.
Az a feladat, hogy szegény Herbault-t ki kell szabadítani a fogságból,
ismét új alakot vezet elénk. Ez Le Houssel, a milliomos, akinek hibája:
a pénze. Azt hiszi, hogy pénzen mindent meg lehet vásárolni. S mikor
Helén azzal a kéréssel fordul hozzá, az egyetlen tehetős barátjukhoz,
hogy kölcsönözzön nekik háromszázezer frankot – ennyi kellene a Jacques
kiszabadításához – menten előáll a szerelmével s azzal, hogy mi az ára
ennek a „kölcsön“-nek. Herbaultné erre nagyot néz s kiutasítja a jó
barátot. Most Le Houssel bámészkodik el: arra nem gondol, hogy ez is
lehetséges. És könyörögnie kell, hogy Helén elfogadja a kölcsönt, minden
föltétel – s megbocsásson, minden reménynyujtás nélkül. De Le Houssel
megteszi ezt; az ő becsülete az, hogy belátja, ha galádul viselkedett.
Herbault ez egyszer nem vehető rá, hogy elfogadja ezt a kölcsönt. De
nincs is rá szükség, mert Brassacot is elcsípték s Brassac ideálja, egy
perui grófnő, az egyetlen, aki nem bízta rá a pénzét, megjelenik,
kirántja Brassacot a pácból s kártalanítja a becsapottakat. De előbb még
egy nyolcadik alakkal kell megismerkednünk. Ez a fogházigazgató, akinek
az intézetében Herbault és Brassac ülnek s akinek a büszkesége az, hogy
az ő fogháza olyan nagyúri kényelmet nyújt, mint a világ legjobb hôtele
s hogy az ő fogházában nincsenek rabok, csak urak. Ez az alak s vele az
egész utolsó felvonás: pompás karrikaturája annak az állítólagos
humanizmusnak, melyet a frakkos banditákkal szemben az egész világon
tanúsítanak.
Még az epizódisták közt is sok a mulatságos alak. A groom, aki kölcsönt
ad a rosszhiszemű kölcsönkérnek, mert bizonyos benne, hogy be fogja
vasalni a tartozást; a fogházfelügyelő, Pervenche első szerelme, aki
végül feleségül veszi a kis kokottot, meghajolva az előtt az okoskodás
előtt, hogy a fődolog a házasságban ez: „_a férj előtt_ senkise ismerte
legyen a feleséget“ és a többi, mindezek a figurák éppen annyi ötletre,
mint emberismeretre, életbölcsességre és szatírikus erőre vallanak. Hogy
mit ér Alfred Capus, mint moralista, – más kérdés; de hogy a kép, melyet
napjaink erkölcseiről elénk állít, találó, finom, elmés és szórakoztató,
azt bajos letagadni.