Eugène Brieuxnek nálunk az a rossz híre, hogy komoly, erkölcsös érzésű
író, aki szeret moralizálni és oktalan ambicióval néha még tanítgatni is
akar. S talán legnagyobb részben ennek a rossz hírnek lehet
tulajdonítani, hogy erre mifelénk, meglehetősen általános lebecsülésben
részesül, még olyan körökben is, amelyeknek nem éppen a szigorúság a
főjellemvonása, s amelyekben még a dilettantizmus erőlködéseit is
nemcsak jóakaratú elnézéssel, hanem az elismerésnek ritka bőkezűségével
szokták fogadni. Ez a majdnem unisono lesajnálás feltűnhetik, ha arra
gondolunk, hogy Brieuxt másutt nem nézik le annyira, mint a mi színházi
kritikáinkban és hogy nemcsak otthon tartják kiváló drámaírónak, hanem
ilyennek mondja – sőt a mi korunk két nagy drámaírója közül az egyiknek!
– „maga Shaw Bernát is“, a budapesti sajtó és közönség bálványa. De ha
feltűnhetik az a fölötte gúnyos kevésrebecsülés, amely különben nálunk
nemcsak Brieuxnek, hanem a régi és az új francia drámaírók egész
sokaságának a sorsa, ez az ítélet vitát nem provokál. Azon sincs mért
fennakadni, hogy komolyság és erkölcsös érzés, moralizáló hajlandóság és
tanító szándék ma rossz hírbe keverhet valakit, míg valaha mindez nem
volt szégyen. Ma divatos mindennél többre becsülni a cikázó ötletességet
s a komolyságot a szellemi nehézkesség, sőt a tompaelméjűség
szinonimjának tekinteni; divatos képmutatásnak tartani az erkölcs
természetességében való hitet, bár az amoralisztikus világfelfogásnak
nincsenek olyan tételei, amelyek megmagyaráznák a fanatikus
türelmetlenséget; divatos, hogy ugyanazok akarják kiüldözni az
irodalomból a moralizáló hajlandóságot, akik a legnyomatékosabban
követelik, hogy az irodalom ne adja át magát a lirizálásnak, hanem az
embernek a társadalomhoz való viszonyára és a szociális fejlődésre
irányítsa a főfigyelmét; és divatos az az igyekezet is, mely ki akarja
rekeszteni az irodalomból az oktatásnak bélyegzett vitatkozó elemet, bár
az irodalom nagyszerűsége éppen abban áll, hogy megmaradó erővé tudja
konzerválni mindazt, ami az író egyéniségében értékes volt, – bár a
tudásra és az egyéni látásra, a képzeletre egyformán támaszkodó meggyőző
erő nem tartozik az egyéniség utolsó értékei közé, – és bár a
sokaságról, de kivált a színházban összegyülekező tömegről ma még nem
igen lehet elmondani, hogy fölötte állana mindannak, amit egy-egy kiváló
erejű és nem közönséges szellemi nívón álló író meggyőző szándékkal
mondhatna neki. Mindez divat, amint divat Ibsenről szólva tökéletesen az
ellenkezőjét mondani annak, amit a Dumas fils vagy a Brieux
lekicsinyítésére szokás mondogatni; és mert divat, nincs mért hadakozni
ellene, majd elmúlik magától.
Tehát: igen, a rossz hír igazat mond: Brieuxben több a komolyság, mint a
legtöbb színpadi szerzőben; a komolyság néha nehézkessé is teszi; nem
tud, de nem is akar folyton cikázni, mint Flers és Caillavet. Sok
moralizáló hajlandóság is van benne és a morálja csakugyan közelebb áll
ahhoz a morálhoz, amely már eléggé ismeretes, mint ahhoz az új morálhoz,
mely egyes rapszódikus megnyilatkozásai után is még kissé ködborított.
Az amoralisztikus világfelfogásra meg éppen nem mutat semmiféle
hajlandóságot. Tudnivaló továbbá, hogy régebben több olyan darabot írt,
amelyeknek meggyőző célzata is volt. Az ilyen darabokat tételes
daraboknak nevezzük akkor, ha a tételt elutasítjuk; s a „problémá“-t
magasztaljuk benne ha dícsérni akarjuk. Szóval Brieux tételes darabokat
írt.
_Suzette_jében nincs tétel, nincs vitatkozás és „dialektika“, nem akart
bizonyítani semmit, nem akarta a nézőt meggyőzni semmiről. Sokan, akik
nem akarták elhinni, hogy Brieux le tud tenni a bizonyítgatásról, azt
állapították meg erről a darabról: „úgy látszik“, Brieux azt akarta
bebizonyítani benne, hogy a gyermek kedvéért a legrosszabb házasságot is
fenn kell tartani – már pedig ezt hirdetni erkölcstelenség. Csakhogy nem
látszik úgy, mintha ezt akarta volna bebizonyítani. Ellenkezőleg,
belemagyarázni is nehéz a darabba ezt a tételt, rábizonyítani meg éppen
lehetetlen.
_Suzette_ben nincs egyéb, mint néhány kitünően, éles emberlátással
megfigyelt és sok színnel festett nagyon finoman jellemzett főalak, egy
kis környezetrajz, meg egy dráma, amelyet egy kevés jóakarattal nem
nehéz érdekesnek találni. Nálunk úgy találták, hogy a főalakok nem
szimpátikusak, mert megannyi csupa gyarlóság, a környezetrajz nem új s a
dráma köznapi. Csakhogy Brieux szándékosan választott főalakjaiul
egészen közönséges embereket, amilyen a legtöbb a világon, akiknek a
gyarlóságai a legáltalánosabb, a leggyakoribb gyarlóságok, mert éppen az
teszi drámáját általános jelentőségűvé, hogy nem kivételes, hanem
átlagemberekkel, mondhatni, a két legismertebb tipikus jelenséggel
játszatja le ezt a drámát, s a művészete, amellyel ezeknek az
átlag-embereknek minden szavát érthetővé tudja tenni, sokkal közelebb
tudja hozni alakjait a nézőhöz, semhogy ez ne érezné, hogy antipátiája
voltaképpen csak az általános gyarlósággal szemben való túlságos
szigorúság. Antipátikusak-e a Teniers vagy a Van Ostade parasztjai? Hogy
a környezetrajz nem új? Nem lehet nagyon új, mert a környezetrajzot
szolgáltató másodrendű alakokban Brieux azt a két ellentétes
gondolkozást akarta megtestesíteni, amelyek a mai emberek közt a legtöbb
összeütközést idézik elő, s amelyeknek a képviselői a legtöbb példányban
szaladgálnak a világon. Ha nagyon újak volnának ezek az alakok, nem
volnának e világból valók; de új a szembeállításuk, új a küzdelmük s új
annak a hatásnak a rajza, amellyel a főalakokra vannak. A dráma, igenis,
köznapi, mert mindössze ennyi: a hős, hogy az üzletét lendítse ezzel
előbbre, abba a világba viszi a feleségét, ahol az asszonyt kinevetik
azért, ha hű marad az urához s ahol a férj mindig attól remeg, hogy
nevetségesnek találják, ha félti a feleségét. Az asszony szívesen megy
ebbe a világba s azután egy kicsit megszédül benne, de szerencséjére nem
odáig, hogy elkövetné a házasságtörést. Ezen azután összekülönböznek, de
végül mégis csak megbékülnek, főképpen attól való félelmükben, hogy a
gyermekük elvesz rájok nézve, de azért is, mert a történtek ellenére is
még mindig húzódnak egymáshoz, hiszen olyan hasonlók, annyira egymáshoz
valók, hogy a kölcsönös megbocsátás náluk természetes, érezhetik, hogy
nincsen joguk felsőbbséggel ítélkezhetniök egymásról.
Mindenesetre köznapi dráma, talán az a dráma, mely ma minden dráma közül
a leggyakrabban esik meg, de nagyszerűen eleven s lelkök legmélyéig
érthető alakokat mozgató, tehát az igazság erejével ható dráma, az
életet tükröző színpadi munkákban gyönyörködni tudó néző számára
érdekesebb dráma azoknál, amelyekben fölötte díszesen extravagáns
alakokkal adatja elő a szerző a maga paradoxonait, a bábjátékok
mozgolódására emlékeztető tarka-barka és mindig elképpesztő
jelenésekben. (1911 október.)