(Színmű 3 felvonásban, írta Eugène Brieux, fordította Gábor Ignác.
Bemutató a Nemzeti Színházban 1900 november 16.-án.)
Azok közt az újabb francia drámaírók közt, akik a Dumas fils utain
haladva nagyobb sikerekre tettek szert, Brieux a leginkább feltünő
jelenségek egyike, talán: a legjelentékenyebb színműíró tehetség.
Mintegy tíz esztendővel ezelőtt lépett először a nyilvánosság elé egy
_Ménages d’artistes_ című darabbal, melyet azután a _Blanchette_ és
_Monsieur de Réboval_ című darabok követtek. Ezek közül _Monsieur de
Réboval_ már értékes, kimagasló alkotás; kényes, sőt kellemetlen témája
ellenére is egyike az újabb francia dráma legkülönb termékeinek. Attól
fogva, hogy e darabokkal figyelmet és respektust keltett, Brieuxnek az
első nagy, eklatáns sikerig még esztendőkig kellett várakoznia. De ezt
is elérte, előbb a _Berceau_, majd a _Robe rouge_ című színművekkel,
amelyek közül az utóbbi olyan hatást tett, – aminőre e téren – az utolsó
tíz évben nem volt példa. E darabból kitűnt, hogy Brieux méltó követője
mesterének, akivel különben az összes Dumas-epigonok közül neki van a
legtöbb lelkirokonsága. A mesterrel való hasonlatossága különösen két
pontban feltünő. Az egyik az, hogy az erkölcsi világ és a társadalmi
berendezkedés nagy kérdéseinek hasonlóképpen intranzigens fejtegetője; a
másik pedig, hogy a morális nyugtalansággal és a dialektika erejével
olyan drámaírói érzéket egyesít, amely még a francia drámairodalomban is
a ritka kivételek közé tartozik.
_A bölcső_ első felvonásában Brieux oly helyzettel ismertet meg
bennünket, mely amilyen érthető, éppen olyan erősen drámai. Marsanne
Laurenceot két férfi szerette: az idősebb s komolyabb, szolíd Girieu és
a fiatal Chantrez, aki egy kissé rendetlen életű. Laurence szülei azt
szerették volna, ha Girieuhöz megy nőül, de Laurencenak a szíve
Chantrezhez hajlott. A korkülönbségen nincs nagy súly: Girieu éppen
olyan egész férfi, mint Chantrez Raymond; a kor és jellembeli különbség
nem akar egyebet jelenteni, minthogy Girieu, több életbölcsesség,
tapasztalás és jellemerő birtokában, nehezebben – vagy talán ügyesebben?
– követte volna el azt a hibát, amelyet Chantrez egy kissé korán, egy
kissé meggondolatlanul s egy kissé ügyetlenül követ el. Elég az hozzá,
Laurence Raymondhoz megy, mert őt szereti s Raymond házasságának ötödik
évében megcsalja gyermekének az anyját. Megcsalja, nem mintha már nem
szeretné, hanem, mert ez a világ sora. Laurencenak igaza van, közös
sorsa ez az asszonyoknak. Bizonyára vannak kivételek s talán Girieu
ilyen kivétel volna, de a Raymondok, akik igazán, mélyen, „másképpen“
szeretik a feleségüket, mint a többi asszonyt s akik csak az elkövetett
hiba után ébrednek annak tudatára, hogy micsoda csúnyaságot követtek el,
a Raymondok többen vannak. Laurence megtudja, hogy mi történt s mert az
egekből hull le, mert másnak képzelte férjét s az egész világot, nem tud
megbocsátani. Elhagyja férjét s nem hallgat a bűnbánó esdekléseire. A
szüleihez menekül, sír és csak a kis fiának akar élni. Azt képzeli, hogy
már nem szereti a férjét. Nem akarja szeretni, nincs annak tudatában,
hogy szereti akaratának, kiábrándultságának s mindennek ellenére. Előtte
mindez olyan természetes, mint az, ha esik az eső.
Szóval elválnak s mert Raymond, ahogy illik, minden hibát magára vállal,
amint hogy az első hiba csakugyan az övé is volt, a törvény a gyermeket
az anyjának ítéli. Jegyezzük meg mindjárt, hogy szerzőnk gondolata ez:
Raymond csak az első hibát követte el, de a nagy hiba Laurenceé. Ez a
válás a darab kiinduló pontja s a Laurence tragikuma. Mert annak a
hitvesnek, aki anya is, Brieux szerint nem szabad elválnia s
Laurencenak, a darab folyamán annak belátásához kell eljutnia, hogy ő is
vétkezett s ha szenved: bűnhődik. S miért nem szabad elválnia annak a
hitvesnek, aki anya is? Nem „a gyermek nevelése érdekében“ stb., hanem
mert: – így tanít Brieux – „a _csókjaitokból_ született gyermek _örökre_
összekapcsolta testeteket és lelketeket. Ez a kapocs mindig össze fog
hozni benneteket; egymáshoz valók vagytok örökkön, mert az olyan
asszony, mint te, Laurence, csak egyszer szerethet igazán s mindig
szeretni fogja gyermekének az apját, ha néha nem is tudja, hogy
szereti.“
Elváltak s akkor „közbejő“ Girieu, a hajdan visszautasított kérő, aki ó
milyen más embernek látszik! Girieu még most is szereti Laurenceot s
feleségül akarja venni az elvált asszonyt. Laurence szüleinek nagyon
tetszik ez a terv s rajta vannak, hogy Girieu vágya teljesüljön. A darab
végén Laurence szüleit okolja, hogy nem békítették ki férjével, hogy nem
magyarázták meg neki, mi volna nemcsak a kötelessége, hanem a
legokosabb, amit tehet, a leginkább hozzávaló s az okvetetlenül
szükséges, hogy ehelyett rábeszélték a második házasságra. De jegyezzük
meg, hogy a szerző, mikor a tényekből a szülőket illető részt rájuk
hárítja, nem mentegeti Laurencet, főképpen Laurencet okolja s a Laurence
tapasztalatlanságát és később, ugyanakkor, mikor okol, hogy
mentegetődzék, így tesz maga Laurence is. Ha akkor is igazán szerette
Raymondt, mi birhatta rá, hogy mégis hozzá menjen Girieuhöz? –
kérdezheti a hétköznapi ellenvetés. Az öregek beszéde? Amivel olyan
keveset törődött, mikor először ment férjhez? Ugy-e nem? Vagy talán az,
hogy apát akart adni a gyermekének és Girieu nagyon ügyesen udvarolt a
kis fiúnak? Eh, az emberek sohase házasodnak a gyerekük érdekében,
mindig csak a maguk érdekében házasodnak! Vagy az, hogy egyedül lenni s
elvált asszonynak lenni nem jó? Nos, mindez s talán főképpen az utóbb
említett dolog, amiről a darabban a legkevesebbet beszélnek. Laurencet
egy kicsit kapacitálták, azzal áltatta magát, hogy a gyermeke érdeke
kivánja így s meglehet, gondolt rá, vagy legalább érezte, hogy elvált
asszonynak lenni nem jó – valljuk meg mindez érthető, tökéletesen
érthető.
Az antecedenciákból pedig a következő helyzet áll elő. A gyermek, akit
apja bálványoz s akiért néha eljön a Girieu házához, hogy onnan magával
vigye, egy napon a nagyszülei lakásán súlyosan megbetegszik. Influenzás
tüdőgyuladást kapott, lehet, hogy egy-két nap alatt meghal. Az apjának,
aki éppen érte jön s lenn vár a kocsiban, maga az orvos viszi meg a
rettenetes hírt. Raymond visszaküldi az orvost, kérje meg Girieut,
engedje meg, hogy a gyermeke mellett lehessen, amíg jobban lesz. Girieu
nem szereti a gyermeket s gyűlöli Raymondt. Féltékeny rájok. Először
nemet mond, de szemben az egész világ érzésével végre is lehetetlen ezt
a kérést megtagadni. S az expozíció ott csúcsosodik ki, hogy a beteg
gyermek bölcsője közelében az apa és anya közös aggodalomban tanakodnak,
milyen alakban veszi be gyermekük az orvosságot és Girieu úr e
pillanatban nincsen rájok nézve. Az aggodalmuk, a gondolatuk már közös,
a dráma folyamán ki kell tudódnia, hogy közösnek kell lennie köztük
mindennek.
Igy történik. Az érthető és drámai expozícióból önként, természetesen,
drámai folyamatossággal és drámai vehemenciából következik a _scène à
faire_. A második felvonás elején, mikor boldogságukban, hogy a gyermek
meg van mentve, egymás karjai közé omlanak, a drámának már kellős
közepében vagyunk. A becsületes Laurence nem titkolhatja el ezt a
féltékeny Girieu előtt; Girieunek a faggatása, a gyermek iránt való
hidegsége kicsikarja belőle azt a vallomást is, hogy csalódott
Girieuben, aki azt igérte, hogy szeretni fogja a gyermeket, de csalódott
magában is, mert hisz ő sohase szerette Girieut; igen, az igaz, hogy ezt
maga se tudta, de most tudja már, hogy amikor hozzáment Girieuhöz, csak
a gyermeke érdekét tartotta szem előtt. Girieunek mindez persze nem
tetszik. Raymond és Laurence azt hiszik, hogy utoljára találkoznak.
Raymond szenvedélyesebb és ékesebben szóló, mint valaha; kitalálja, hogy
Laurence tudtán kívül most is szereti őt. A bravurosan csinált nagy
jelenetben Laurencenek is be kell ezt látnia. „Igaz, imádlak, de annál
nagyobb a mi boldogtalanságunk!“
Nem. A két szív drámája után, mely itt már bevégződött s a néző óhajtása
szerint végződött be, a társadalmi megoldás is csak kibékítő lehet.
Világos, hogy a két férfi egymásra rohan. Girieu inzultusokkal halmozza
el Raymondt. Raymondt azt feleli: „Ön engem nem sért, mert tudom, hogy
önből csak a fájdalom beszél.“ És Girieunek rá kell jönnie, hogy a
legokosabb, amit tehet, az, ha azt mondja az asszonynak: „Szabad vagy!“
Meg is cselekszi.
Mindez megkapó, folyton érdekes, természetes, drámai és megindító. Hogy
ezek az emberek mind hibáztak? Hogy Raymond viselte volna magát jobban?
Hogy Laurence ne ment volna férjhez másodszor? Hogy Girieu ne vett volna
feleségül elvált asszonyt, hanem leányt, aki ép szívet visz hozzá? Igaz.
De ha az emberek ilyen hibákat nem követnének el minduntalan, minden
okosságuk és becsületességük ellenére, akkor nem történnének drámák s a
drámaírók se érdekelnének.