Ezen a nem éppen kifejező címen: _Édes a bűn_, Lavedannak talán legszebb
darabját mutatta be a Nemzeti Színház: a _Le Goût du Vice_t, egy olyan –
színműnek nevezett – ragyogóan elmés erkölcsrajzot, a mai társadalmi
életnek olyan felsőbbséges, józan, mélyreható kritikáját, mely élénken
emlékeztet a _Tudós nők_re és Pailleron _Unatkozó világ_ára. Korunknak
azt a betegségét szedi fel itt a tolla hegyére, amely betegséget talán a
bűnnel való tetszelgésnek lehetne nevezni. Fejlettebb civilizációk
bajáról van szó – és meglehet, igazuk van azoknak, akik azt állítják,
hogy ennek az abnormitásnak jelenségei nálunk még nem oly észrevehetőek,
mint Párisban, bár a darabnak számtalan kis részlete a mi viszonyainkra
is találó – olyan valamiről, ami alapjában véve csak fonákság,
visszásság, őszinteség hiánya, konvencionális hazugság, ami azonban
könnyen betegséggé (és súlyos betegséggé) is válhatik és erre
figyelmeztet Lavedan nemcsak okosan, hanem egyszersmind mesteri módon.
Arról van szó, hogy a közönségességtől való félelem, a felsőbbség
látszatának keresése, a nyárspolgáriasságtól való különbözőség
áhítozása, annak a tüntetése, hogy fölébe kerekedtünk minden
előítéletnek és – ha valami mentsége is van ennek a fonákságnak – a
kicsinyességtől és a sablonosságtól való iszonyodás, a
mindennapiasságból való kiszabadulni vágyásnak valamelyest menthető
erőfeszítése, tehát valami szellemi ösztön is, arra bírja rá a valójában
nem erkölcstelen gondolkozású és nem bűnre született emberek egész
sokaságát, hogy úgy beszéljenek, viselkedjenek s olyan életmód
látszatával pózoljanak, mintha amoralisztikus vagy éppen immorális volna
a gondolkozásuk, mintha természetesnek tartanák a bűnt és mintha örömöt
találnának a bűnben. Milyen badarság és micsoda ízléstelenség! – mondja
Lavedan. – Mert azokról, akik csakugyan erkölcstelenek és csakugyan a
bűnben élnek, ne essék itt szó. De játszani a bűnt! Akik voltaképpen
romlatlanok, de a romlottságot affektálják! Micsoda esztelen hazugság!
És egyszersmind milyen veszedelmes hazugság! Mert aki a bűnös életmód
látszatával pózol, az nemcsak könnyebben belesodródik a bűnbe, mint aki
természetesen él, hanem majdnem bizonyosan belekerül, a saját tüntetése
következtében, olyan körülmények közé, amelyek közt fölötte nehéz meg
nem tennie, amit eddig csak hazudozott. És így válik ez a visszásság
igazi betegséggé. Pedig mennyire általános hiba ez az ostoba tüntetés,
az erkölcstelenség fitogtatása, a bűnnel való kacérkodás! Nézzünk körül
és mindenfelé találunk ilyen alakokat. Miért? A divat bolondítja meg az
embereket; annak látása, hogy a bűn néha szemérmetlenül kevélykedhetik
és naiv bámulókra talál, megkótyagosít más naivakat is; és az emberek
szuggesztiv hatással vannak egymásra; ragadós betegség ez.
Két alakon mutatja meg ugyanezt a fonákságot; egy fiatal leányon, aki
úgy öltözködik, viselkedik és beszél, mint a kokottok, mert mindenfelé
azt látta, hogy ennek a „modor“-nak van legtöbb csodálója, és csak azért
játssza a romlottat, noha tulajdonképpen Pál és Virginia idilljéről
álmodozik, mert ennek az affektálásnak lépten-nyomon észreveheti a
hódító hatását, meg egy fiatal emberen, aki alapjában véve csupa
érzelmesség és tele van nyárspolgár-hajlandóságokkal, de a mindenen
felülemelkedőt játssza, mert így érdekes alaknak tartják, és erősen
pornografikus ízű regényeket ír, nagy kínlódással, mert ezek kapósak, s
mert így nemcsak hogy észreveszik, ünneplik, hanem önmaga előtt is
érdekes, eredeti, kiváló férfiúnak tűnik fel. Mind a két fiatal csak
bolondítja magát, másokat és egymást is; mindegyik beleszeret a másik
maszkjába és összekelnek. Ezen a két alakon demonstrálja Lavedan a
szemügyre vett visszásság veszedelmességét. Azért kerültek össze, mert
el voltak ragadtatva attól a szereptől, amelyet a másik játszott, s mert
azzal áltatták magukat, hogy ilyen párnak az oldalán élhetnek nagyobb
stilusú, „magasabbrendű“ életet; és, noha igazán szeretik egymást s csak
a legközönségesebb boldogságról ábrándoznak, majdnem elveszítik egymást,
mert hívek akarnak maradni szerepükhöz. A darab bonyolítása nagyon is
egyszerű s nem valami új; annak az okos és nemeslelkű jóbarátnak
szerepeltetése, aki visszavezeti őket egymás karjaiba s megmagyarázza
nekik, hogy tulajdonképpen milyenek ők és mit akarnak valójában, erősen
láttatja magát az írót, de mindig életet látunk a színpadon, az alakok
nagyszerűen jellemzettek, a tartalom megvilágítása ragyogó, az egész
jelentőségében kimélyített téma kifejtése klasszikusan művészi; és
kezdettől végig keresetlenül elmés és fontoskodás nélkül bölcs, okos,
tartalmas dialogusban gyönyörködhetünk, a legfinomabb és legszebb
beszélgetésben, amelyet ma színpadról hallani.
Nem is valószínű, hogy csak annak volna tulajdonítható, ha ennek a
nagyon értékes darabnak nálunk nem volt megfelelő hatása, mintha az a
fonákság, amelyet Lavedan kigúnyol, erre mifelénk még ismeretlen valami
volna. Nálunk is vannak, akik elragadtatással olvassák, ha egy-egy
kertésznek sikerült büdös rózsát állítani elő. Ha ez a szép darab itt
nem hatott eléggé, ennek főoka ugyanaz, ami a többi Lavedan-darab
budapesti balsikeréé. A mi közönségünk egy részének kissé „magas“ az a
tónus, amelyen Lavedan szól és az is, amit mond; de a világon mindenütt
a legfinomabb holmi az, amelynek a legkevesebb a fogyasztója; a
bazárokban mindenütt nagyobb a forgalom, mint az ékszeresboltokban.
Az akadémiában Lavedant azzal a kritikával fogadja Costa de Beauregard,
hogy Lavedan túlságos előszeretettel foglalkozik azzal, amit ostoroz.
Hogy hasonlít ahhoz a gyóntatóhoz, aki élénken érdeklődik a bűn
részletei iránt. Ez a kritika nemcsak a _Nouveau jeu_höz, hanem talán
még a _Le Goût du Vice_hez is hozzáférhet. – Lavedannak azonban
bizonyára meg lehet bocsátani, ha moralizáló kedve olyan elmésségben
nyilatkozik meg, amely néha-néha még most is el-elárulja, hogy első
fiatalságában nem a szigorúsággal kezdte. A _Nouveau jeu_ben is megvolt
az az elkomolyodás, mely már a javulás kezdete; a _Sire_ben és legkivált
a _Le Goût du Vice_ben – ha Lavedannak a szavajárása itt-ott a régi
Saulusra emlékeztet is – annyi és olyan őszinte a komolyság, hogy az
akadémiai maliciának se lehet oka, továbbra is gyanakodva nézni a valaha
kissé félénken fogadott kolléga úrra. (1911 november.)