_Sire_, Lavedan történeti színműve, a bemutatóját követő héten lekerült
a Nemzeti Színház játékrendjéről. Ugyanarra a sorsra jutott, amelyre
Lavedannak valamennyi Budapesten előadott darabja. Lavedan, ha
véletlenül tudja, hogy mennyire nincs szerencséje Budapesten, némelyes
vigasztalódást találhat abban, hogy Hervieunek, Lemaîtrenek, Donnaynak,
Capusnek ugyanez a sorsa. Sorra megbuktak Budapesten ezeknek olyan
darabjai is, amelyeket Párisban több százszor játszottak el. De nem volt
szerencséje nálunk, akár francia társulatok előadásában, akár magyarul
kerültek színre, Porto-Riche, Curel s a már régóta halott, de Párisban
ma is sokat emlegetett Becque darabjainak sem. Nem szólva a
bohózatírókról, Rostandon kívül, akinek különben csak _Cyrano_ja volt
nálunk is tartós hatású és nem számítva Maeterlincket, aki itt
legkétesebb értékű darabjával, _Monna Vanná_val tett szert sikerre,
nagyobb hatást Budapesten a francia szerzők közül újabban csak Bataille
és Bernstein értek el. Kívülük még csak a Flers-Caillavet-szövetségnek
volt egy nagy sikere és Pierre Wolffnak egy-két darabja tetszett.
Egy-két kivétel figyelmen kívül hagyásával el lehet mondani, hogy
mostanában éppen azoknak a francia drámaíróknak van Budapesten a
legcsekélyebb sikerük, akiket Párisban leginkább értékelnek. Ha az ember
ennek a példáit sokáig gyűjtögeti, hajlandóvá válik elhinni, hogy a
párisi közönségnek színdarabok dolgában nincsen jóízlése. Honnan a
színdarabok megitélésének ez a divergenciája? – ez alkalommal nem
keresgéljük. Csak azt akarjuk e helyütt megjegyezni, hogy a budapesti
közönség mostanában szívesebben értékeli az angol és a német színdarabok
közül még a közepesebbeket is, mint a francia drámaírók újabb
produkcióját. Sőt talán még tovább lehet menni és el lehet mondani azt
is, hogy a budapesti közönség mindinkább elfordul a francia
drámairodalomtól. A nemrégen még nagy hatású francia darabok reprizének
feltünő balsikere legalább erre vall. A változás annál jelentősebb, mert
még nem nagy idő választ el bennünket attól a kortól, amikor nálunk
igazi, mélyebb hatása csak francia színműveknek volt. Ebben a nagy
fordulatban bizonyára része van annak is, hogy a francia drámairodalom
más drámairodalmak fejlődésével elveszítette, ha a kiválóságát nem is,
de legalább a hegemóniáját; de ez magában még nem magyarázhatja meg a
nem is feltűnő, hanem szembeszökő változást. Hogy ezen kívül a budapesti
közönséget az olvasmányai vagy más hatások térítették-e el a
franciáktól? – vagy, ha ma szívesebben nézi még a gyöngébb német, angol
vagy északi színműírókat is, mint a franciákat, s ezek közül éppen a
jobbakat, főképpen annak tulajdonítható-e, mert megnagyobbodásával maga
a közönség változott meg, erre most nem terjeszkedünk ki. Most csak azt
a letagadhatatlan jelenséget említjük meg, hogy a budapesti közönség az
újabb francia drámairodalomnak éppen a java részével szemben határozott
antipátiát tanusít.
Ezen az antipátián kívül befolyással lehetett Lavedan darabjának sorsára
az az idegenkedés is, amellyel mostanában minden történeti regénynek
vagy színdarabnak találkoznia kell. Hogy van ilyen idegenkedés, senki se
tagadja, de a szokásos magyarázat rá az, hogy az új történeti regények
vagy színdarabok jóval gyöngébbek, mint a régiek. Nagy igazságtalanság
nélkül bajos így ütni el a dolgot. Teremnek jó történeti regények és
színdarabok ma is; ami például a Lavedan darabjában korkép, az ellen nem
igen lehet kifogás. De vannak idők, amikor az emberek elfordulnak a
multtól s csak a jövőbe néznek; a jelen és a jövő problémái olyan erősen
foglalkoztatják őket, hogy értök elhanyagolják a multat, amely pedig a
legjobb segítséget nyújtaná az új problémák megoldásához is. Ma ilyen
időket élünk, sőt ma számolni kell még azzal a kérdéssel is, hogy
egyáltalán szükséges-e a mult ismerete? A történelmi regény vagy
színdarab írója tehát csak fél-figyelemre számíthat. Végre is ahhoz,
hogy a közönség méltathassa a történelmi munkát, okvetetlenül szükséges
némi érdeklődés a história iránt, valamelyes fogalom a kort jellemző
alakokról, s ha egyéb nem, legalább a nagy események ismerete. S a
februári forradalom alakjai a mai Budapestnek megannyi Hekuba.
Árthatott Lavedan darabjának más is. Csodálatosképpen találkoztak, még a
kitünő ítéletűek között is, akik klerikális és reakciós szellemet
fedeztek fel benne. Pedig ezt az irányzatot lehetetlen a darabra
rábizonyítani. Mert az, hogy egy jólelkű abbé szerepel benne, meg az,
hogy a hősnő, a rajongásának élő öreg grófkisasszony, vallásos érzésű –
ez talán még csak nem klerikális szellem? Reakciós szelleműnek se lehet
mondani, egyes-egyedül azért, mert Lavedan a forradalmár összeesküvőket
néhány szelíden irónikus vonással is jellemzi. Hiszen ebből a csöndes
iróniából kijut a darab royalista érzésű alakjainak is! Ellenkezőleg,
Lavedan talán a nagy objektivitásával ártott a darabjának. Az
osztályharcok kiélesedése idején a színdarabíró is csak úgy
prosperálhat, ha határozott pártállást foglal s hevesen, akár
igazságtalanul is, de szenvedelmesen védi a maga igazát, amely talán
csupa egyoldalúság; mert így, ha más hatásra nem is számíthat, a maga
pártjához tartozók lelkesedését könnyen a maga javára hódíthatja. Akkor,
amikor mindenki akarva nem akarva pártember, a mérsékeltek pórul járnak,
a pártok fölé akarva emelkedni, a pártok alá kerülnek. Igy járt Lavedan
is. Ahol pártokkal találta magát szemben, felsőbbséges kritikájával
eljátszotta mindegyik párt érdeklődését. Forradalmi időkben a
mérsékelteknek, a született girondistáknak, az igazságot a pártokon
kívül keresőknek nem lehet igazuk.
Lavedan darabjának mindenesetre van egy kardinális hibája, mondhatni:
eredendő bűne. Regényből lett s megmaradt regénynek; színdarab
formájában is szépen jelenetezett és dialogizált regény, de nem igazi
dráma. Pedig a tárgyból nem hiányzik a drámaiság, de Lavedan nem tudott
szakítani a regényírónak a drámaíróéval szinte ellentétes komponáló
módszerével. Nagyon hosszan veszi igénybe a néző figyelmét, mielőtt
hozzáfog a dráma kifejlesztéséhez. A színházi est nagy részét
elpazarolja s két hosszú felvonást tölt meg a drámához szorosan nem
tartozó dolgokkal. Csak azért, hogy kimagyarázza, miért vállalkozik a
könnyűvérű, de jóravaló Roulette a szegény öreg grófkisasszony
elbolondítására, Roulette életéből órákat lefoglaló epizódokat láttat,
noha a nézőnek már tudnia kell, hogy a dráma középpontja tulajdonképpen
az a sokáig mellőzött öreg grófkisasszony. A jellemzésnek ezt a módját
nem bírja meg a drámai forma, akármilyen szórakoztatók is különben azok
a henye jelenetek. Mi több, Lavedan még az előadási mód tempója dolgában
is ragaszkodik az elbeszélő módszeréhez; el-elidőzik részleteknél,
amelyek nem tartoznak a fődologra, s mondat a szereplőivel sok olyat,
amit egyszerűen ki lehetne hagyni a darabból az egész kompoziciónak
sérelme nélkül. Ez több helyütt fárasztóvá teszi a darabot, kivált az
olyan nézőre nézve, aki figyelmének az odaadásával fösvénykedni szokott.
Pedig azok az epizódok, részletek és mondások magukban is megérdemelnék
a figyelmet, mert vagy az alakokat, vagy a kort érdekesen, elmésen
jellemző apróságok. Hanem a színházi nézőt, akinek a figyelme úgyis
könnyen szerteszóródik, azzal tenni próbára, hogy figyelmét maga a
szerző is minduntalan eltéríti a fődologtól, mindennél veszedelmesebb
dolog a színdarab sorsára nézve.
Azonkívül Lavedan darabja csupa finomság s a finomság a színházban ma
már nem a legkapósabb portéka, sőt kissé diszkreditált valami, mert nem
mindenki számára hozzáférhető. A színházban végre is a legvegyesebb
elemek ítélnek holtakról és elevenekről; nagyon különböző gondolkodású
és érzésű emberek, akiknek még az elmésségről is különbözők a fogalmaik
és akik a tekintetben, hogy a kifejezésnek minő formáját találják
tetszetősnek, a legkülönbözőbb igényeket és a legváltozatosabb ízlést
tanusítják. Kinek ne tűnt volna fel, hogy ma akár a nyers tréfának, akár
annak a száraz kifejezésnek, amelyben tömeg-szenvedelem nyilatkozik meg,
nagyobb hatása van, kivált a színházban, mint akár a csillogó mezű
elmésségnek, akár a csöndes, szelíd iróniának!?
Milyen különbözőképpen lehet látni ugyanazokat a dolgokat! A színházban
még olyanok is ülnek, akik a megkínzott, szenvedő gyermektől is meg
tudják tagadni a részvétüket, ha ez véletlenül királyi gyermek, s akik
Simon vargát szimpátikusabb alaknak találják, mint XVI. Lajos
szerencsétlen fiát, akinek a rövid élete a legritkább mártiromságok
egyikében végződött. Az ilyenek, vagy a sokban hasonló gondolkozásúak
Simon vargában olyan bosszúállónak az inkarnációját látják, aki a nép
jogos ítéletét hajtja végre, a XVII. Lajosnak mondott szegény kis
gyermek sorsában pedig nem akarnak észrevenni egyebet, csak az
expiációt, a Lajosok bűneinek és hibáinak szükségszerű következését.
Elfelejtik, hogy amikor így megállapítják a bűn és bűnhődés
örökölhetőségét, ugyanannak a világfelfogásnak az álláspontjára
helyezkednek, amelynek a jogosultságát egyebekben mindig és
következetesen tagadják.
Hogy ez a felfogás Saint-Salbi grófnő sorsában kómikumot talál s ő benne
magában eszelős személyt lát, annál természetesebb, mert a Naundorffok
ügyének története nem mindenütt ismeretes. Pedig Lajos Fülöp korában még
nem egy olyan öreg grófkisasszony élhetett, aki egyre várta XVII.
Lajost. Lavedan Saint-Salbi grófnője gyermekkorában még látta a kis
dauphint, egyszer együtt játszhatott vele, ezt a találkozást nem
felejtette el, s a rémuralom idején növekedve fel, bár sokat hallott
rokonsága s a királyi család szomorú sorsáról, nem tudta elhinni, hogy a
kis dauphinnak is el kellett pusztulnia. Azután öregleányos
magányosságában mindinkább foglalkoztatja az a gondolat, hogy az, akinek
XVII. Lajos néven a trónon kellene ülnie, még bizonyára él valahol. Mért
volna eszelősség ez a rögeszme? Azokban az időkben, amelyeket igen
érthetően sohase tud felejteni, a rejtelmes eltűnések és a meglepő
feltámadások úgyszólván napirenden voltak. És mért volna ellenszenves ez
az öreg kisasszony, aki soha a légynek se vétett? Csak azért, mert nem
nyomorog? Mégis, úgy látszik, vannak, akik Saint-Salbi grófnő alakjában
csak kómikumot találtak, mert _Sire_nek budapesti bemutatóján sokan
kacagtak olyan mondásokon, amelyek inkább csak mosolyt keltők volnának,
sőt olyanokon is, amelyek inkább meghatóak, mint nevettetőek.
Az a kritika mindenesetre hozzáfér Lavedan darabjához, hogy az öreg
grófkisasszony orvosa meg az abbé, akik a cselekvést megindítják, nagy
hibát követnek el, mikor arra a kegyes csalásra szánják el magukat, hogy
kerítenek egy embert, aki hajlandó egy negyedórára eljátszani XVII.
Lajos szerepét és elhitetik az öreg kisasszonnyal, hogy fixa ideájának
igazat ad a valóság. A színdarabból bajos megérteni, hogy az orvos, aki
páciensének már az eszét kezdi félteni, ha szükségesnek tart is valami
szuggeszciót, mért tartja jónak és célszerűnek ezt a veszedelmes
kockázatot, amely, ha nem sikerül, könnyen előidézheti azt, amitől fél.
Végre is tudhatná, hogy – ha már más megnyugtatást nem tud kieszelni –
jobb, kevésbé veszedelmes, ha semmit se csinál s egyszerűen meghagyja
betegét a képzelgésében, mint ezzel a kockázattal olyan kiábrándulásnak
és olyan lelki izgalmaknak viszi elébe, amelyek sokkal könnyebben
végzetessé válhatnak rá nézve, mintha sorsára bízza. Menti azonban
Lavedant, hogy az ilyen megtévedéseket sokkal nagyobb számban produkálja
az élet, semhogy a dráma vagy a regény sohase támaszkodhatnék rájok.
És ha tagadhatatlan, hogy _Sire_ben is megvannak azok a hibák, amelyek a
regényből átformált színdarabok közös hibái, viszont Lavedan színművében
sokkal több az érdekes s a költői erővel írt, derűs vagy megható
jelenet, mint amennyit a hasonló származású színdarabokban szoktunk
találni. Kár, hogy olyan hamar le kellett tűnnie a műsorról. (1911
április.)