Cyrano továbbra is hű marad pózához: olvasva is mindig Coquelint látjuk.
Az első felvonás így végződik: Egy duenna üzenetet hoz Cyranonak
Roxanetól, hogy hol találkozhatnék vele titokban? Cyrano, aki
reménytelenül szereti Roxanet (Roxane szép, mint Cleopatra s Cyrano
éppenséggel nem Antonius) magánkívül van az örömtől; egy pillanatra azt
képzeli, hogy szép cousineját vitézségével meghódította. Úgy érzi, hogy
tíz szíve és húsz karja van s óriásokkal szeretne verekedni. Nos, itt az
alkalom. Beront Lignière s kéri, engedje meg, hogy nála aludjék; nem
mehet haza, száz ember les rá a neslei kapunál. „Vedd ezt a lámpát! –
szól Cyrano – most legalább is száz emberre van szükségem!“ Haza fogja
kísérni az iszákost. A többiek le akarják beszélni erről a merőben
fölösleges legénykedésről s valaki azt kérdi, miért protezsálja ennyire
a részeges poétát? Azért, mert Lignière egyszer az utolsó cseppig
megitta a szenteltvíztartó vizét, amelyet szerelmesének ujjai
érintettek, ő, a borissza!… „Előre, cimbora!“ – biztatja Lignièret.
Barátjai, néhány tiszt, a színészek és a színésznők elkísérik; egy egész
farsangi menet. De Cyrano megtiltja nekik, hogy segítségére legyenek,
bármily veszedelemben. Azután így szól a szubretthez: „Ön nem is kérdi,
kisasszony, miért mozgósítottak száz embert ez ellen az egy szegény
rímelő ellen? Mert tudják, hogy barátom!“ – s a függöny legördül.
Mindez pittoreszk, mozgalmas, teatrális; teatrálisabb már nem is
lehetne. De mégse megkapó, mert a néző nem tudja elképzelni, mire jó ez
a sok tour de force. Szerzőnk a cselekvést még alig pedzi; s a sok coup
d’épée, franciásan szólván, megannyi „coup d’épée dans l’eau“-nak tünik
fel. Ahhoz képest, ami eddig történt, Cyrano túlságosan sokat szaval; s
hallván, mennyire keresi a pointe-eket, Gustav Freytag „Schmock“-nak
nevezné ezt a Cyranot. Az igazi Cyrano, aki aligha kísértette magát a
neslei kapuhoz ilyen álarcosbáli bandával, a szép szavak vadászatában
sem volt ennyire mértéktelen.
Második felvonás. Roxane a találkozón tudtára adja Cyranonak, – aki
időközben elbánt a száz spadassinnel (vagy nyolcat leterített közülök, a
többit megszalasztotta) – hogy Christian de Neuvillette-et szereti, aki
most lépett be abba a századba, ahol Cyrano is szolgál. Arra kéri
cousinjét, protezsálja egy kissé Christiant, mert a gascogneiak nem
szívesen látják maguk közt a „gólyát“ s az Észak-Franciaországból való
jövevényt; már pedig, ha ezek a kemény legények kikezdik Christiant, a
szegény fiúnak nehéz sora lesz. Cyrano mintha a felhőkből cseppenne le;
de nem árulja el szerelmét és fájdalmát s mindent megigér. Nem engedi,
hogy bántsák Christiant; esküszik, hogy a szép fiúnak nem kell majd
párbajoznia; sőt azt is meg fogja mondani neki, hogy Roxane levelet vár
tőle. Valóban, azok a regényhősök, akik a Roxane olvasmányaiban
szerepeltek, nem lehettek lovagiasabbak. Ez a platonikus szerelmes, aki
önfeláldozó egész az alkalomszerzésig, már nem is a romantika, hanem az
Amadis világából való. S mily megpróbáltatás! A gascogneiak csakugyan
ignorálják Christiant s ez, hogy bebizonyítsa a bátorságát, elhatározza,
hogy beleköt Cyranoba. És mialatt a hérosz elbeszéli társainak a neslei
kapunál való kalandját, Christian egy sereg gúnyos célzást tesz Cyrano
orrára. A többiek méltó bámulatára, Cyrano egy darabig nem akarja
észrevenni a kötekedést, de végre nem állhatja tovább. Kiküldi cimboráit
s magára maradva Christiannal, teljesíti, amit Roxanenak megigért.
Christian nem tud hová lenni a boldogságtól, szégyenkezve kér Cyranotól
bocsánatot s ha Roxane nem volt túlságosan delikát Cyranoval szemben,
most rajta a sor. A szép fiú ugyanis nagy zavarban van; nem sok
elmésséggel rendelkezik s ezt maga is tudja; hogyan írjon hát az
elkényeztetett précieuse-nek? Nos, Cyrano majd megírja helyette a
szerelmes levelet (már van is egy készletben; Christian nyugodt lehet,
illeni fog Roxanera), csak el kell küldeni. Az elmésség híján szűkölködő
szerelmes hálásan szorongatja új barátja kezét; Cyranot pedig
vigasztalja, hogy akit imád, anélkül, hogy sejtené, az ő szívét és az ő
szellemét fogja szeretni… A gascogneiak, akik azt hiszik, hogy Cyrano
azóta fasirozottá vagdalta Christiant, visszajönnek s álmélkodva látják,
hogy akik az előbb meg akarták enni egymást, íme ölelkeznek. A kapitány,
aki szintén elmésségben dolgozik, mint ebben a darabban mindenki, azt
kérdi Cyranotól: „Hogyan, a mi démonunk szelíd, mint egy apostol? Ha
megütik az egyik orrlyukát, odatartja a másikat?“ Egy muskétás pedig,
aki hősködni akar kedvese, a pékné előtt, abban a hitben, hogy Cyrano
csak szájhős, mint ő maga, még erősebb szavakkal inzultálja. Cyrano,
szerelmi bánatában, pofonvágja a muskétást, mint a juhász, aki
elkeseredésében – mi telhetett tőle? – botjával nagyot ütött a szamár
fejére.
Ebben a második felvonásban van sok ügyes dolog. Az irodalmi pék, az
éhes poéták, a Mikulás-szerű, joviálisan mord gascogneiak jó figurák s a
kuplé, mellyel Cyrano Guiche grófnak bemutatja őket:
Ce sont les cadets de Gascogne
De Carbon de Castel-Jaloux etc.
csupa verve s a hetvenkedés és szájasság e nagy operájának legszebb
áriája. Ezt az áriát még egyszer halljuk a negyedik kép végén, a csatába
rohanó Cyranotól s mily hatást tud kihozni helyénvaló ismétléssel ez a
ravasz színházi róka! Úgy hat ott, mint a _Troubadour_ strettája.
Szóval a második felvonás elég szórakoztató; de jellemző, hogy a fődolog
ér benne a legkevesebbet.
A harmadik felvonásban Cyrano az eleven Szerelmi Levelező. Roxane
erkélye előtt vagyunk. Christian jön a légyottra; nyomában, mint
Mephisto, Cyrano. Christian már unja ezt a csöndes társat, aki szerelmi
levelezését szerzi, de ő maga mindössze annyit tud mondani hölgyének,
hogy: „szeretlek!… imádlak!…“ s a précieuse már-már kiábrándul belőle.
Pedig nagyon várja a szépen hangzó vallomásokat. Mit tehetne hát
egyebet? Belenyugszik, hogy nem lehet másképpen. Az éj sötétjében Cyrano
szaval helyette, míg Roxane csak a szép Christiant látja. Cyrano bezzeg
tud a précieuse-ök nyelvén:
_Roxane_: Ha a szerelem kegyetlen, miért nem fojtotta meg bölcsőjében?
_Christian_ (akinek Cyrano de Bergerac súgja a szavakat):
Megkisérlettem, de hiába. Mert ez újszülött, Madame, egy kis… Herkules!
_Roxane_: Lám, ez már szebben hangzik!
_Christian_ (mint fentebb): Úgy, hogy… könnyűszerrel fojtott meg két
kigyót… a Büszkeséget… és a Kételkedést.
Olyan folyékonyan beszél ezen a nyelven, hogy önkéntelenül azt
kérdezgetjük magunktól, hogy: vajjon tud-e más nyelven is? S tud-e
másképpen Rostand, a fősúgó? Ez végig rébusz marad. Amit Cyrano szaval,
sok helyütt csinos; vallomásában a sok erőltetett dolog között van
egy-két kedves hasonlat s egy-két megkapó fordulat is; de mindez inkább
csak elmésség, mint egyszersmind poézis. Sőt nem is mindig elsőrangú
elmésség, amint már meggyőződhettünk róla.
De elég a líráról; lássuk a cselekvést; a kis Herkulest.
Roxane rábirja a kapucinus barátot, akit Guiche gróf egészen más célból
küldött hozzá, hogy eskesse össze Christiannal. Mást olvas fel neki a
Guiche gróf leveléből, mint ami benne van; egy kis pénzzel is ösztökéli
a barát buzgalmát. De Guiche gróf már jön s még megakadályozhatja az
esketési szertartást. Cyrano azonban feltartóztatja a grófot, mint
Figaro Bartolot; szcéna, melyben Coquelin és Cyrano már egészen egyek. A
hatalmas úr, aki azóta feljebbvalója lett a gárdistáinknak, bosszút áll,
amiért kijátszották; elküldi Christian és Cyrano századát a csatába, egy
jó veszedelmes posztra, még pedig rögtön, a nászéjszaka előtt. Roxane
megigérteti Cyranoval, hogy Christian óvatos lesz, nem fog meghűlni, hű
marad hozzá és hogy sokszor fog írni. Cyrano mindezt megigéri. És
teljesíti az igéretét; ír kétszer is egy nap Christian nevében és
Christian tudta nélkül, bár mindannyiszor az élete kockáztatásával küldi
el a leveleit. (Már szinte fásultak vagyunk a hősiessége iránt.) S
levelei felizgatják Roxanet: látnia kell a férjét, minden áron. Kocsiba
ül s keresztülvonul a spanyol táboron, azzal, hogy: „Megyek a szeretőm
után.“ Élelmiszert is visz a kiéhezett gascogneiaknak. Az itt következő
kép a darab legsikerültebb része. Hiába küldik vissza a veszedelmes
helyről, Roxane ott akar maradni a férjével s jelenléte átalakítja az
egész tábort, mely egyszerre „iriszillattal van tele“.
– Olyan kalapot tettem fel, mely éppen csatába való! – kacérkodik Roxane
s bemutatják neki az éhes, sáros gascogneiakat; mind báró s mindnek
egész litánia a neve.
Minden „superbe“ ti; meggyőződünk róla, hogy az intrikus Guiche gróf is
grand-seigneur ízről-ízre.
Mondom, a kép megkapó. A drámácska is kezd fejlődni, de csak azért, hogy
hamarosan véget érjen.
Christiannak eszébe jut, hogy nem úri dolog visszaélnie a barátja
szellemével.
– Már nem a szép fejedet szeretem, – mondja neki Roxane – hanem a
szívedet, a lelkedet.
Tehát a Cyrano szívét, lelkét; s nem őt. Kitalálja, hogy Cyrano is
szereti Roxanet.
_Christian_: Mond meg neki!
_Cyrano_: Nem!
_Christian_: Miért?
_Cyrano_: Nézz az arcomra!
_Christian_: Szeretne akkor is, ha rút volnék…
_Cyrano_: Azt mondta?
_Christian_: Itt ezen a helyen.
_Cyrano_: O, mily jól esik, hogy ezt mondta! De ne hidd el ezt az
esztelenséget! Ne fogd a szaván, ne tedd próbára, megharagudnék rám!
_Christian_: Majd meglátjuk!… Hadd válasszon. Mondj meg neki mindent!…
Azt akarom, hogy ha szeret, vagy magamért vagy sehogy! Válasszon
közülünk.
_Cyrano_: Téged fog választani.
_Christian_: Remélem! Roxane!
_Roxane_ (jön): Mi az?
_Christian_: Cyranonak fontos közlenivalója van veled…
S elrohan egy olyan pontra, ahol a legjobban röpködnek a golyók. Cyrano
már-már szót fogadna Christiannak, de mire idáig gyöngül: hozzák
Christian holttestét. Az ellenség első golyója őt találta. Cyrano tehát
meg fogja őrizni titkát… Christian egy pillanatra magához tér; Cyrano
odahajlik hozzá s azt súgja a fülébe: „Mindent megmondtam neki. Azért
mégis szeret!“ Christian meghal, Roxane ráborul, a drámának vége.
Csatakép, sok francia hazafiasság, a stretta és – bizonyára tapsorkán.
De még egy epilogunk van: az ötödik felvonás. Tizenöt esztendő mulva
Cyrano mégis csak elárulja titkát. A haldokló Christiannál Roxane egy
levelet talált, egy búcsú-levelet, az utolsót, amelyet Cyrano barátja
kérésére írt. Ez a levél Roxane legkedvesebb ereklyéje. Egy este, amikor
Cyrano szokása szerint meglátogatja, elolvastatja vele ezt a kedves
iratot: oly jól esik hallgatnia; már sötét van, de Cyrano a sötétben is
tovább olvassa a búcsúszavakat. S végre Roxane megtudja szerelmese
önfeláldozását. Éppen jókor. Aznap reggel valami lakáj egy fatuskót
ejtett ki az ablakon s ez éppen Cyrano fejére esett. Cyranot hazavitték
s kérték, hogy ne moccanjon, mert másképp halál fia. De Cyrano fölkelt,
hogy Roxanet láthassa s ott hal meg ideálja előtt. A haldoklót azzal
vigasztalja valaki, hogy Molièrenek egy új darabja került színre s az új
darab egy jelenete szóról-szóra Cyranotól való. „Oui, ma vie ce fut
d’étre celui qui souffle – et qu’on oublie!“
O, milyen megható volna ez a jelenet, ha hősünk felényit szaval, ha nem
gyártja mindhalálig az elmésségeket, ha nem a legfőbb vágya: „tomber la
pointe au coeur en même temps qu’aux lèvres!“ ha éhségét nem oly
tüntetve csillapítja az _Iliász_szal, ha levelein nincsenek oly nagy
könnycseppek, szóval, ha kevesebbet színészkedik! Az igazi Cyrano is
nagyon haragudott Montfleuryre, a kövér színészre. Nem terrorizálta
ugyan, de nem is utánozta.