Ismeretes, hogy Salvinien Cyrano de Bergerac a tizenhetedik század egyik
legelmésebb poétája volt. _Pédant joue_ját az a szerencse érte, hogy
Molière benne találta _Scapin csínyjei_t; s valószínű, hogy
_Agrippine_jét a nagy Corneille felhasználta. Gúnyos szellem, mint
Scarron, akinek ellensége s akivel heves polémiát folytat; tanítványa
Gassendinak, hű olvasója Descartes könyveinek, s igaz tisztelője az ókor
filozófusainak, különösen Pirrhonnak, a nagy szkeptikusnak. Művelt és
invenciózus elme, s kitünő verselő, aki nincs fantázia nélkül. Egyik
munkáját: a _Histoire comique des États et empires de la Lune et du
Soleil_t ma is el lehet olvasni; mondhatni chef d’oeuvreje egy akkor
divatos, azóta teljesen elavult genrenek. (Erre a munkára céloz Rostand,
a Guichesel való jelenetben, amikor Cyrano Guichet azzal a mesével
tartja vissza, hogy a holdból pottyant a földre.)
Cyrano emlékezetét azonban nem munkái tartották fenn, hanem párbajai, s
híres nagy orra, mely mindig össze volt szabdalva. Ő a francia
irodalom-történet rettenthetetlen hőse, akit kortársai _le démon de la
bravoure_nak neveztek. Csak harmincöt évet élt (1620–1655), de
verekedéseinek se szere, se száma. Húszéves korában gárdista; ott van a
Champagne határánál vívott csatában, ahol egy muskétagolyót lőnek a
hasába. Arras ostrománál egy kardszúrás a torkát találja; mindezt
kiheveri. Legnevezetesebb hőstette, midőn a neslei kapunál száz ember
ellen védelmezi meg a poéta Lignièret, akin egy nagy úr valami csípős
epigrammot akar megbosszulni bérelt spadassinekkel. Végre is úgy hal
meg, hogy egy tégla esik a fejére.
Állítólag nagy korhely volt; Lebret barátja azonban e vád ellen tűzzel
védelmezi. Mindamellett nem valószínű, hogy szerelmeiben oly éteri s oly
nagylelkűen önfeláldozó lett volna, mint aminőnek Rostandnál látjuk. A
D’Artagnan és Bonaciexné szerelmi regénye mindenesetre szokottabb volt
azokban az időkben.
Paul Lacroix, Viktor Fournel, Pierre Brun stb. kissé másnak festik
Cyranot, mint Rostand. Egy Cyrano-tudós a _Revue Bleue_ben azt írja,
hogy a dokumentumok Cyranot határozottan más színben tüntetik fel, mint
a Rostand darabja, melyet különben kitünőnek talál. Ez mindegy. Ránk
nézve közömbös, hogy a Rostand évszámai helyesek-e, s hogy Cyrano sokat
ivott-e vagy csak keveset. Ha nem ilyen volt, amilyennek Rostand festi:
ilyen lehetett volna s ez elég. A fő dolog az, hogy olyan érdekesnek s
olyan megnyerőnek festi-e, akinek ezt a légies szerelmet elhisszük?
Nos, a bemutatót nem tartom szerencsésnek. Az Hotel de Bourgogneban
vagyunk, egy színielőadás előtt. A nézőtéren nemesek, polgárok,
marquisk, précieuseök, testőrök, apródok, lakájok, csirkefogók. Az
előadás előtt vívnak, kockáznak, fecsegnek, kergetőznek a lányokkal stb.
Megtudjuk, hogy Christian de Neuvillette, aki csak most jött Párisba,
hogy a testőrök közé lépjen, szerelmes egy Roxane nevű précieusebe
(igazi nevén Magdeleine Robin). Erre a Roxanera szemet vetett a hatalmas
Guiche gróf, Richelieu unokaöccse, s egy emberéhez, Valvert vicomtehoz
feleségül akarja kényszeríteni – nem tisztes szándékból. Megtudjuk azt
is, hogy ugyanez a Guiche gróf meg akarja gyilkoltatni az iszákos
Lignière poétát, aki Cyrano barátja, száz emberrel, a neslei kapunál,
abból az okból, amelyet Cyrano életrajzából már ismerünk. Megtudjuk
végre, hogy Cyrano megtiltotta egy Montfleury nevű kövér színésznek,
hogy ki merjen jönni a színpadra egy hónapig, mert a kövér színész nagy
szemeket meresztett Roxanera, akibe Cyrano titokban szerelmes. S a
nézőtéren fogadnak, vajjon Cyrano eljön-e Montfleuryt terrorizálni, mert
az előadás már kezdődik, s íme Montfleury megjelenik a színen.
Igen, eljön. Már itt van. Először csak a hangja hallik: „Gazember, nem
megmondtam, hogy egy hónapig ne mutasd magad?“ A közönség indignálódik,
Montfleury folytatni akarja, de a hang folytatja: „Takarodjál innen!…
Megbotozzalak?“ S egy kar, egy kéz, meg ebben a kézben egy bot válik
láthatóvá. A színész, a parterre bíztatására, tovább szaval, s erre
Cyrano beront a nézőtérre, feláll egy székre, s Rostand, egy
instrukcióban, hozzáteszi, hogy: a bajusza fel van borzolódva, s az orra
ijesztő… Montfleury kéri a közönséget, hogy segítsenek rajta; a
marquisok csendre intik Cyranot, de Cyrano fenyegetőzik s mindenkit
lehurrog vagy lenyelvel. Egy polgár azt kiáltja neki: „Hisz ön se
Sámson!“ – „Nem volna szíves idekölcsönözni az állkapcáját?“ – felel
Cyrano. Ebben a stílusban torkol le mindenkit, aki az előadást sürgeti.
Akinek nem tetszik a dolog, jelentkezzék. Mindenkivel kész megverekedni
s számokat kínál a jelentkezésre. Senki se ad életjelt. Nos Montfleury:
„Egy, kettő, három!“ – S Montfleury a „három“-ra ijedten ugrik ki a
színpadról. Nagy lárma, miákolás; Cyranot az egész közönség
meginterpellálja, miért zavarta meg a mulatságot: Cyrano felesel
mindenkivel. Az egyik színész megjegyzi, hogy a helyek árát vissza kell
fizetniök; Cyrano odadobja nekik kövér erszényét. Valakit, aki szemtelen
kérdéseket intéz hozzá, azzal terrorizál, hogy rámordul: „Nem tetszik
önnek az orrom? Szemölcs van rajta? Vagy nagynak találja?“ – „O dehogy!
– kiált amaz ijedten – kicsinek találom, egész picinek!“ Erre Cyrano:
„Micsoda? Hogy én ilyen nevetséges vagyok? Kicsiny? Az én orrom? Az én
orrom rengeteg, s büszke vagyok rá, mert jele, hogy nyájas, jólelkű,
udvarias, elmés, türelmes és bátor vagyok!“ S pofonvágja az ipsét. Végre
Guiche gróf előretolja Valvert vicomteot, aki vállalkozik annak bátor
kijelentésére, hogy neki nem tetszik a Cyrano orra. De csak annyit tud
mondani róla, hogy: nagy, igen nagy. Itt következik a felvonás parádés
tirádája. Cyrano azt kérdi Valvertől, hogy ennél többet nem tud mondani?
S leckét tart a vicomtenak, mit kellett volna mondania. Vagy ötvenféle
gúnyolódást rögtönöz a tulajdon orráról; s bár ötletei nagyobbrészt
fölötte keresettek, tirádája hatásos, mulattató. „Önnek keztyűje sincs!“
– kötekedik tovább a vicomte, akit Rostand ugyancsak árván hagy hőse
kedvéért. „Valakinek az arcán felejtettem“ – felel Cyrano. Valvert erre
kifakad: „Pimasz, gazember stb.“ Cyrano leveszi a kalapját és köszön,
mintha a vicomte bemutatta volna magát: „Én pedig Cyrano Salvinien
Hercule de Bergerac vagyok!“ A vicomte erre pojácának nevezi Cyranot s
mi, az előzmények után, úgy érezzük, hogy ez a megjegyzés talál.
„Hangyák vannak a kardomban!“ – szól hősünk s immár azt reméljük, hogy
elfáradt a nyelve. Ó, nem. Vívni fog a vicomtetal, de egyszersmind egy
balladát rögtönöz ezalatt a vívás részleteiről s mikor az utolsó sorhoz
ér, meg fogja sebezni a vicomteot. És úgy tesz, ahogy mondja. Általános
elragadtatás; senkise gondol arra, hogy ebben a szcénában amennyi a
hősiesség, majdnem ugyanannyi a csepűrágás. Mindenki lelkesedik; a
hölgyek páholyaikban kendőjüket lobogtatják, egy muskétás gratulál
Cyranonak. „Ki ez az úr?“ – kérdi Cyrano a szomszédjától. „A neve:
D’Artagnan.“
És ezt nem tudjuk elhinni. D’Artagnan, akinek Rostand három sort szorít
a darabjában, nem gratulált volna ehhez a kóklerséghez; D Artagnan nem a
galéria kedvéért, hanem a maga örömére szakripántkodott, mert nemes
volt, mint Don Quijote, s mert tele volt élettel. D’Artagnan nem
rendezett előadásokat egy színházi közönség mulattatására, nem jelent
meg sehol tempóra, mint Lucifer, a zöld ördög, nem aknázta ki
komédiázásokra karjának hatalmát, mint egy bűvész a keze ügyességét, s
talán az igazi Cyrano sem.
Rostand, miután kissé lealacsonyította, siet fölemelni hősét vagy
jongleurjét. Nem vacsorál? – kérdik tőle. Nem, mert nincs pénze. Csak
annyi volt, amennyit a színészeknek adott. S hogy kellőképpen
appreciáljuk ezt a vonást, Rostand figyelmeztet bennünket még egy
détailra. A frissítőárús leány, akit elragadtatásba ejtett az előbbi
jelenet, felajánlja a hősnek, ami a buffetjén van. Cyrano elfogad egy
szem szőlőt, egy pohár vizet, s megcsókolja a leány kezét, „ahogy egy
hercegnőét csókolná“, magyarázza Rostand az instrukcióban. „Cyrano lelke
önbe szállt, Coquelin“ – mondja szerzőnk az ajánlásban. Nekünk, e
jelenetben, úgy tetszik, mintha ellenkezőleg Coquelin lelke szállt volna
_Cyrano de Bergerac_ba.