_Cyrano de Bergerac_[1] az utolsó félszázad legnagyobb színházi sikere;
mi több: emberemlékezet óta nem történt, hogy verses munka hasonló
szenzációt keltett volna. _Cyrano de Bergerac_ot 1897 december 28.-án
adták először a párisi Porte-Saint-Martin-színházban; azután folyvást
teli házak előtt játszották s mert vasár- és ünnepnapokon kétszer is
színre került, már 1898-ban megérte kétszázadik előadását. Ez a
kétszázadik előadás a premiér után való napon már előrelátható volt; a
premier közönsége tompoló tetszés hangjai közepett, ujjongva, szinte
mámorosan hallgatta végig a darabot; a szerzőt és Coquelint, Cyrano
személyesítőjét, nem győzték eléggé ünnepelni; s másnap a párisi sajtó
temérdek harsonája majdnem egyértelműen zengette, hogy _Cyrano_val a
francia színműírásnak egy új s bizonyára dicsőséges korszaka kezdődik. A
színházi kritika korifeusai (az igazán jelesek) között találkoztak
ugyan, akik tartózkodással szóltak az új darabról, de ezek maguk is
színműírók s noha udvarias dicséreteikből ki lehetett olvasni, hogy csak
azért kiabálnak a farkasokkal, mert nem akarják kitenni magukat az
irígység vádjának, ezek tartózkodása és mérséklete nem igen számított.
(Az egy Jules Lemaitreben volt elég önérzet és erkölcsi bátorság,
megkérdezni a gyönyörűségében ájuldozó Faguettól, hogy mi az ördög az,
ami _Cyrano_ban korszakot nyit?) És a siker nőttön-nőtt; amint ezen
senkise csodálkozhatik, aki ismeri a párisi emberben lakó sok
gyerekességet és azt az általános nagyvárosi hajlandóságot, mely oly
hálás minden szemfényvesztéssel, _blague_gal és _fanfaronnade_dal
szemben. A századik előadás után Edmond Rostand, aki időközben
meggazdagodott darabjának a tantiémejeiből, vendégségre hívta
színészeit, kritikusait, a színház barátjait, úgyszólván az egész
közönséget; s a kétszázadik után, mint egy Derbynyerő úr, pénzt osztott
ki Páris szegényei között. Ami kétségtelenül szép biztatásul szolgálhat
a meg nem értett verselőknek és sokszor bukott színműíróknak. Rostand
1896-ban még kollégájuk volt és íme! 1898-ban ötven francia város
színháza hirdette és játszotta egyhuzamban a híres _Cyrano_t.[2]
Távol attól, hogy új medret ásna a francia színműírásnak, _Cyrano de
Bergerac_ elkésett darab. Tisztára romantikus dráma, amelyen első
pillantásra – ha a fölépítés raffinériája nem oly feltünő benne – a
harmincas vagy a negyvenes évek vignettáját keresnők. De az, hogy „vieux
jeu“, nem gyöngéje, hanem egyik erőssége. Közvetlenül a romanticizmus
elvirágzása után, Adolphe D’Ennery ácsolt össze ily stílű darabokat, a
közönség második és harmadik osztálya számára, igaz, hogy nem versben,
hanem prózában, de szintén igen ügyesen. Rostand – D’Ennery versben,
azzal a nagy különbséggel, hogy inspirációjának forrása: nem Hugo
Viktor, hanem: Dumas père. Ahogy a D’Ennery _Don César de Bazan_ja
viszonylik _Ruy Blas_hoz, amelyből főalakja, vezér-motívuma, tárgya és
stílusa eredett, úgy viszonylik _Cyrano de Bergerac_ a Dumas père
regényeihez _(Három testőr, Párisi mohikánok)_ és főképpen drámáihoz
_(Henri III., Charles VII. chez ses grands vassaux, La Dame de
Montsoreau)_. Edmond Rostand Cyrano de Bergeracja félig D’Artagnan,
félig a _Párisi mohikánok_ Salvatora; kalandjai azok, amelyeket a Dumas
père mesevilágából ismerünk, allürjei, érzelmessége, par force ötletes
hangja szintén _de genere_ Dumas, csak a Saint-Mégrin, Guise herceg,
Antony és Yacoub szenvedélye hiányzik belőle. Érdekes, hogy azok, akiket
talán másodlagos romantikusoknak lehetne nevezni, kivétel nélkül
elejtették a romanticizmus egyik fő vallási tételét: a halálos
szenvedélyek kultuszát, ellenben rendre megőrízték a romantikusok
külsőségeit. A „kis ködmen“, a köpenyeg, a kard és a tollforgó itt is
túlélte az ősöket. Ime, a mi darabunk is a festői szituációk, a
meglepetések, a teatrális villámlások egymásra halmozása; ha a technika
nem oly raffinált, ha a korfestés nem oly lelkiismeretes, ha a verselés
nem oly keresetten gondos s ha végre a cselekvés fejlesztésében nem oly
feltünő a józanság, minduntalan azt képzelhetnők, hogy Dumas pèret
hallgatjuk. Ugyanez a józanság, amelyet legutóbb említettünk, választja
el Edmond Rostand-t a parnassienektől, akiktől a verselés mesterségét
tanulta; a parnassienek sok álmodozással helyettesítették elődeik
szenvedélyét; Rostand csak _cum grano salis_ álmodozó, néha a
szárazságig józan. Enélkül legtöbb jelenete azt a hatást tenné, hogy a
_Trois mousquetaires_t látjuk, amelyet D’Ennery dramatizált s Théodore
de Banville öntött versekbe.
A romanticizmust korán sirattuk el; varázslata örök, legalább is
beláthatatlan időkig tartó. Amíg a közönség nagy többségben naiv (s a
színház, mely egy időben csak az arisztokraták mulatsága volt, ma a
legdemokratikusabb szellemű intézmény, úgy hogy a könyvet e tekintetben
a színdarabbal össze se lehet hasonlítani), addig a romantika eszközeit
nem lehet végképpen elkopott, hasznavehetetlen rekvizitumoknak
tekinteni. Vannak, akik ma is felhasználják ezeket a rekvizitumokat s
szerencsével. Aminthogy az, aki – akár naivságból, akár tudatosan – a
szellemi táplálékban csak vigasztalást keres, nem fogja beérni magával
„a természettel, amint egy nagy egyéniségben tükröződik“, és sohase fog
önként lemondani a hősökről, akik éppen olyan hatalmasak és vidámak,
amilyen gyöngék és szomorúak vagyunk mi mindnyájan s akiknek minden
sikerül, olyan bizonyossággal, mint aminővel ebben a szomorú világban a
legtöbb erőfeszítés hiábavaló.
A józan franciák pláne külön kedvvel gyönyörködnek a jólelkű
matamoreokban, akik a fizikai és szellemi erő egy álmodott teljességével
gyűrik le a színpadi bábuk százait; nyilván nem a tulajdon képmásaikat,
hanem ellenségeik s talán barátjaik személyesítését látván azokban,
akiket a kissé autokratikus hajlandóságú matamore lefőz vagy legyőz.
Nos, azok számára, akiknek a színházban ez a vigasztalás a fődolog,
_Cyrano de Bergerac_ csupa gyönyörűség.
Nagyon szereti a francia közönség a versek, kivált a zengő rímek
muzsikáját is; ránézve ez igazán a zene egy neme. S Rostand, bár nem
könnyen, nagy gonddal versel. Rímei ugyanazok a komikusan jó rímek,
amelyeket nálunk kín-rímeknek szokás mondani, de a francia vers törvénye
más, mint a mienk s maga a „kín-rím“ a francia hallgató előtt nem
fülsértő, nem mulatságos. Rímelésének erőltetettsége bizonyára derogált
volna a parnassieneknek. Lépten-nyomon látnivaló, hogy rímei nem önként
fakadnak a gondolatból s az is, hogy összehidalásuk sok henye,
semmitmondó sornak és még több verejtékes elmésségnek adott életet. De
az ilyen rímeken: „un pareil nasigère – il exagère!“ „Pulcinella – quel
nez que ce nez-là!“, „au soleil ne se fane! – Aristophane“, „Nanain: –
melon nain!“, „nez magistral – le mistral“, „une rose muscade – en
embuscade!“, „C’est diaphane – oui, Roxane“ stb., a nagyközönség nem
akad fenn. Mindaz, ami e rímek közt van, pusztán a rímek kedvéért került
a szövegbe, c’est diaphane! De az egész cseng-bong s ez a fő.
Képei, hasonlatai, elmésségei éppen ilyen mesterkéltek. Ha azt mondja,
hogy Cyranonak a kardja „a Párkák ollójának a fele“, s ha Roxanet, aki
„oly friss, hogy közelében szív-náthát kap az ember“, így mutatja be:
„mintha az őszibarack egy eperrel mosolyogna“, ezzel bizonyára csak a
précieuseök nyelvét akarja jellemezni, de Cyrano és a vidéki Neuvillette
is ilyen stílusban beszélnek s a darab teli van eféle „ötlet“-ekkel,
képekkel és hasonlatokkal. Ami talán kissé sok a jellemzésből. De
ismeretes, hogy az efajta játék mindig kedves volt a franciáknak.
A litterátus embereket végre azzal kapja meg Rostand, hogy _Cyrano de
Bergerac_ja korrajznak csakugyan kitünő. Minden aprósága a tudós
pontosságára valló. Általában, ha szabad a drámaírás
„segéd-tudományairól“ beszélni, tagadhatatlan, hogy Rostand tanára
lehetne az összes színházi tudományoknak. S még sok egyéb jót mondhatni
_Cyrano de Bergerac_ról. Ha valaki azt állítaná, hogy ama sokat
emlegetett „abszolut belbecs“, melyet a Karácsonyi-pályázatnak nevezett
aggszűz oly régóta vár, itt van ebben a _Cyrano de Bergerac_ban, nem
sokat túlozna. Egy első eminens darabja ez, aki jelesen komponál,
secundum regulas artis, sőt rendkívül ügyesen „jelenetez“, nagy gonddal
költ, elméskedik és versel, egy első eminensé, aki azonban lelke
mélyében maga a középszerűség.