(Dráma 5 felvonásban, fordította A. V. Első előadása a Nemzeti
Színházban 1894 december 7.-én.)
Ils pleuraient tous les deux, aieux du genre humain,
Le pére sur Abel, la mére sur Cain.
Ez a két sor Hugo Viktorból való; nem én idézem, hanem Daudet Alfonz,
aki Padovani hercegnő szájába adja, először, hogy előkészítse a nézőt a
hercegnének arra az elhatározására, amely elhatározásban ez az egész
dráma tetőzik, másodszor, hogy e két sornyi jelige segítségével
rámutasson, tulajdonképpen mit is akart ebben a drámában mondani, amivel
– úgy látszik, Daudet maga is belátta – nem minden néző lesz egészen
tisztában.
Tehát, midőn ősszülőink az első testvérpár kezdetleges módon elintézett
párharcán siránkoztak, Ádám Ábelt siratta, Éva pedig Káint. Nem
kételkedünk benne, hogy egészen így történt; miért ne? Az első
asszonynak imponálhatott az első struggleforlifeur – hogy a Daudet
anglo-francia szavát használjuk, – aki bizonnyal a szebbik, erősebbik,
elegánsabbik, s kevésbé szőke fia volt. Hugo Viktor és Daudet nem így
magyarázzák a dolgot. Ők úgy értik ezt a lelki mozdulatot, hogy az Éva
női, gyöngédebb szívében már inkább élt a bocsánat erénye, mint az Adám
durvább s még egészen primitív lelkületében. Úgy találjuk, hogy ez nem
olyan bizonyos. A bocsánat – legalább eddig minden morálista ebben a
véleményben volt – nem éppen különleges asszonyi erény; kivált, ha arról
a bocsánatról van szó, melynek magalegyőzés, lelki erőfeszítés s nem
gyöngédség, nem megadás, nem a materiális viszonyokhoz való
alkalmazkodás teszi az alapját. Tartunk tőle, hogy ha az első asszony
(legyen áldott a neve) csakugyan a rosszabbik fiát siratta, nem azért
cselekedte ezt, mintha jobban élt volna benne a megbocsátás erénye, mint
a zord Ádámban, hanem mert gondolkozása talán materiálisabb s morális
érzéke valamivel gyöngébb volt, mint aminő a zord Ádámé lehetett.
De ne profanizáljuk a Bibliát, egyszerűen jegyezzük meg, hogy Padovani
hercegnőben már igazán él ez a ritka erény, s ez a kitünő tulajdonság őt
egy igen szép lelki mozdulathoz segíti. Az ötven esztendős asszony
megszeretett egy fiatal férfit egészen, először inkább talán az
érzékeivel, de bizonyára a szívével is; nőknél az utóbbi talán hamarabb
szólal meg, mint az érzékiség, s ha véletlenül emez jár elől, a szív
rendesen „behozza“ a mulasztást. Megszerette tehát a fiatal férfit, s
magához emelte a „sárból“. A sár itt talán túlzás, de legyünk
igazságosak s ismerjük el, hogy az asszonyi szív szívesebben „emel fel
magához“ valakit, mint a férfilélek, ami északról nézve talán
inferioritás, de délről nézve, úgy tetszik, felsőbbség. Szóval, embert
csinált a kis sárosból. A kis sáros azonban nagyon hálátlan kis féreg s
rosszal fizeti meg a jótéteményt. A madám útjában áll, ergo meg akarja
ölni. Csakhogy emez rájő a turpisságra. S ekkor az ötven esztendős
asszony, aki előbb az érzékeivel szeretett s még most is szeret a
szívével, átváltozik anyává, aki a szeretet kegyelmi paragrafusának
alkalmazásával, egyszerűen megbocsát a kis hálátlannak. – „Én
megbocsátok, de az _élet_ nem fog megbocsátani.“ Ugy hiszem, ezek a szép
szavak fejezik ki a szerző alapgondolatát. Paul Astiernek az élet
csakugyan nem bocsát meg, s ha a hercegnő azt mondja neki, hogy
akasztasd fel magad másutt, ez valóban megtörténik. Lelövik, mint egy
kutyát, s a néző nem kárhoztatja ezt az igazságszolgáltatást.
A téma szép, s az a jelenet, melyben Padovani hercegnő megismertet
bennünket a darab moráljával, gyönyörű. Majdnem olyan gyönyörű, mint a
darab egy epizódja, amelyet nagyon ki lehetne hagyni a drámából (igaz,
hogy kár volna érte). De akármilyen szép is ez a két jelenet,
elszigeteltségük és változatosságuk azt a gondolatot kelti fel bennünk:
„Istenem, milyen szép regényt írt volna Daudet ebből a témából!“
Kár, hogy nem regényt, hanem drámát írt belőle. De még így is jobb,
mintha egyáltalán nem írja meg.
Íme, a darab dióhéjban:
Paul Astier, akit Daudet olvasói a _Halhatatlan_ról írt szép könyvből
már jól ismernek, csakugyan elvette az ott szintén szereplő Padovani
hercegnőt, aki ötven esztendős és ötven milliomos. Az ötven milliónak
azonban már körülbelül vége, míg az ötven esztendő megmaradt. Igazán
csodálatos egy ilyen ügyes struggleforlifeurtól – magyarul strébernek
mondanók, – de meg kell nyugodnunk benne, hogy Paul Astier úr az ötven
milliót elspekulálta. Igaz ugyan, hogy a pénz segítségével már vitte
valamire, – államtitkárrá emelkedik előttünk, ami Franciaországban elég
kevés ötven millióért, – de ezt kevesli. Hatalmat akar s még több pénzt;
mindent akar. E célból nagyon szeretne elvenni egy másik ötven milliót –
Sélény kisasszonyt Bécsből, egy bankárnak a leánya, – de az ötven
esztendő ötven millió nélkül nagyon útjában van. A hercegnő hallani se
akar válásról; nem engedi a vallásos érzése; úgy tartja, hogy elég
botrány volt nőül menni hozzá, nem akar egy másik botrányt azzal, hogy
elváljon s végre szereti a kis ocsmányt. Meg egy kicsit bosszút is akar
állni rajta. Tudja, hogy Paul megcsalja, ahol lehet, tudja például, hogy
Paul elcsábította Lydiet, a felolvasónőjét; s a darab elején háborúban
van a kis kapaszkodóval.
Ez az akasztófára predesztinált Napoleon azonban nagyon jól tudja, hogy
a válás nélkül vége minden uraságnak. S azt a nagyravágyó tervet eszeli
ki, hogy a hercegnő el fog tőle válni szerelemből. Ahogy Josephine vált
el Napoleontól. Hozzá fog a dologhoz, elmegy Mousseauxba, a feleségéhez
s kibékíti, elbolondítja azzal, hogy még most is szereti. Rábírja, hogy
térjen vissza vele Párisba, de ezen a csapáson egyéb nem történik.
A Sélény kisasszonnyal való házasságnak egy másik akadálya is van, a
szintén régebben ismeretes pápai testőr uniformisa. Paul Astiert az a
veszedelem környékezi, hogy ez a rikító uniformis elüti kezéről a gazdag
zsidó leányt, s hogy az uniformis végzetes hatásának útját állja,
provokálja a testőrt.
Ezen a csapáson volnánk, midőn Paul Astier – mást gondol. Egy méreggel
teli üveg kerül a kezébe s eszébe jut, hogy ez mennyire gyorsíthatná
ügyei lebonyolítását. Megkínálja feleségét egy pohár vízzel, melyet
előbb megfűszerezett, de felesége keresztüllát rajta. És megbocsát,
amint már mondottuk. Az élet azonban, amelyet e darabban az elcsábított
felolvasónő apja perszonifikál, nem bocsát meg, hanem igazságot
szolgáltat.
Íme, mindaz, ami drámánkban szorosan a tárgyhoz tartozik. Látnivaló,
hogy ebből csak vékonyka dráma telhetik ki. Az egész mindössze két
jelenetre szolgáltat alkalmat. Az egyik az, mikor Paul kibékíti a
feleségét, s a másik, mikor meg akarja mérgezni. Ismételjük, az utóbbi
szcéna igen szép; a másik jelentéktelen. A hercegnőnek gyönge órája van;
enged, mert szeret. Paul igen közepesen komédiázik, s a hercegnő olyan
keveset mond, hogy a lelkéből ugyan nem sokat olvashatunk ki. Maradna
tehát egyetlenegy igen szép jelenet. Egy jelenet egy drámára bizonyára
kevés.
Ebből is világos, hogy a „dráma“ ügye ugyancsak gyenge lábon áll a
darabunkban. Még világosabbá teszi ezt, hogy mindaz, amit elbeszéltünk,
a darabnak a felét sem teszi. Az egyik főalakot, a hercegnőt,
tulajdonképpen csak ebben a két jelenetben látjuk.
Daudet úgy írta meg ezt a színdarabot, mint ahogy regényt szokás írni. S
ha regényt mondunk, a régi stílű regényre gondolunk, arra, melynek őse a
lovag-epika, s amelyben a szerző így szokott más nótára gyújtani:
„Hagyjuk most hőseinket s keressük fel az öreg Vaillant, az ő sápadt
leányát, meg a szegény hebegő fiút, aki olyan reménytelenül szereti ezt
a sápadt leányt.“
A darab nagyobbik s szebbik része epizódokból áll. De ezekben az
epizódokban annyi a szín, a jellemzetes vonás, hogy voltaképpen ezek az
epizódok teszik a darab érdekességét. Így gyönyörű az elcsábított Lydie,
s szerencsétlen szerelmesének nagy jelenete. Lydie „hosszú útra készül“,
meg akarja mérgezni magát; a szegény hebegő pedig azt hiszi, hogy szökni
akar Astierral, akit szeret, s előbb le akarja beszélni szándékáról,
azután megadással ajánlja fel, hogy Lydiet legalább a vasútig hadd
kisérje el az ő (a hebegő) szegény, édesanyja, aki annyi nyomorúságot
látott már, hogy mindent megért és mindent megbocsát!
Ebben a jelenetben annyi a bensőség és a keresetlen ékesszólás, hogy
vetekszik _Sapho_ és _Jack_ legfényesebb lapjaival. Kár, hogy az egész –
akármilyen érdekes s akármilyen gazdag pittoreszk részletekben – nem
harmonikus, hanem fölötte egyenetlen, félsikerű munka.