_Sapho_ budapesti bemutatója alkalmával többen azt hangoztatták, hogy:
ez a bemutató nagyon elkésett, mert Daudet _Sapho_ja, mely ifjúságunkban
mindnyájunknak tetszett, azóta már elavult. Azoknak, akiket a budapesti
_Sapho_ untatott, inkább azt kellett volna mondaniok: nem volt hiba, ha
1885-ben, amikor a párisi Gymnase-színház először adatta elő Daudet és
Belot _Sapho_ját, a Nemzeti Színház nem sietett ezt a színdarabot
elhódítani; de ha új korában nem kellett, most, amikor a párisi
felújítás újra rá irányozta a figyelmet, egészen fölösleges volt
Budapesten is eljátszani. Mert ez a színdarab már elavultnak született s
_Sapho_, a regény, meg az ebből kinyirbált színdarab: ég és föld.
_Sapho_, a regény se tökéletes alkotás, de gyönyörű, élettel teli,
színes, az irodalom minden érzéki varázsával teljes kifejezése egy – ha
nem is éppen alantjáró, de – nem valami magasra szárnyaló gondolatnak,
amely Daudet-t sokszor és több munkájában foglalkoztatta. Ez a zseniális
író, aki különben sohase volt nagy filozófus, élete végéig nem tudta
elfelejteni egy ifjú- és bohémkori megfigyelését: azt, hogy hány, jobb
sorsra érdemes fiatalembernek az életét rontotta meg a „collage“. A
collage, mely Daudet húszéveskori küzdelmeinek idején nagyon divatos
dolog volt a Quartier Latin bohém-világában, de azóta (s ebben része
lehet _Sapho_ hatásának is) már a Quartier Latin területén sem divat…
vagyis az a rossz szokás, hogy a Párisba kerülő naiv, vidéki diákgyerek,
érzékeinek a legelső lázában, közös háztartásra lépett egy nála rendesen
öregebb, viharos multú s minden hájjal megkent nőszeméllyel, aki azután
az egész életére _rátehénkedett_, akit hiába akart lerázni a nyakáról,
mert beléje ragadt, mint a bogáncs, s akitől, miután majdnem kezdettől
fogva folyton csak küzködött, veszekedett vele, végül vagy egyáltalán
nem vagy csak súlyos sebekkel tudott megszabadulni. Daudet _Sapho_t a
fiainak ajánlotta, akkorra, „ha majd húszévesek lesznek“ s ez a nevelő
szándék sok helyütt meglátszik a regényen.
Hogy Fanny Legrand, aki egy kocsis leánya s modellkedéssel kezdte, hogy
azután egyik fiatalembernek a karjából a másikéba kerüljön, hogyan
rontja meg érzéki szerelmével a tapasztalatlan Jean Gaussin életét. –
mekkora szégyenkezést és megalázást állat ki vele, valahányszor szóba
kerül a multja, melyet mindenki ismer, – micsoda pokollá teszi az
életét, mikor ki-kitör belőle az utcai leány, meg a párisi
csirkefogó-vér, – hogyan vonja el a munkától, az ambiciójától, azoktól a
komoly dolgoktól, amelyek a férfinak életszükségek, mert a
szerelmeskedés és érzékiség csak egy nőnek az életét tölthetik be, –
hogyan őrli meg lassankint minden energiáját, – hogyan vonja el
mindentől, ami neki kedves s amit szépnek talál, – minő
lelkifurdalásokkal és önutálattal ismerteti meg, mikor az áldozat
kénytelen észrevenni, hogy hiába minden erőlködése és szabadulni
törekvése, mert az érzékisége minduntalan visszasülyeszti abba a
mocsárba, melyet megszokott, mint a disznó, – s végül milyen fájdalmat
okoz neki még akkor is, amikor felülkerekedve, ő csapja el magától
áldozatát, aki már beletörődött abba, hogy egész életére disznaja lesz a
Kirkéjének, – milyen sajgó, égető, szégyenletes pofonnal vet véget a
sokáig gyötrelmes szerelemnek, már akár azért, hogy egy régi, jobban
hozzávaló szeretőjéhez visszatérjen, akár azért, hogy Gautier Margit
nagylelkűségét parodizáló mozdulattal adja vissza a kifacsart citromot
régóta várakozó menyasszonyának: mindez a szándékosságot olyan erősen
éreztető példázat, aminőket Schmidt Kristóf írt, amikor hosszú
történetekben adja elő, hogyan bűnhődik meg az, aki vétkezik.
Mindenkinek észre kell vennie, hogy Daudet a Fanny Legrandokkal szemben
éppen olyan igazságtalan, mint a művészek élettársairól írt
elbeszéléseiben, mert a nő rovására írja azt is, ami már csak a férfi
idegessége és energiátlansága, vagy a művész férfiatlansága és
erotomaniákus gyöngesége. Mindenkinek észre kell vennie, hogy _Sapho_
líráját voltaképpen ugyanaz a – kétségtelenül keleti eredetű –
öntudatlan férfiönzés inspirálta, mely azon a címen, hogy a férfimunka
mindig valami isteni dolog volna, a Krizantémum asszonyságoktól, meg a
Fanny Legrandoktól még ma is valami megadással teli rabszolgaságot
követel és minden jogot megtagad tőlük, még azt a jogot is, hogy úgy
igyekezzenek élni a rendeltetésüknek, ahogyan tudnak… amely felfogás
csak olyan írónál érthető, aki mint Daudet, a legcsekélyebb filozófiai
elmélyedésre se mutat hajlandóságot. Mindenkinek észre kell vennie,
milyen kicsinyesnek láttatja _Sapho_ alapgondolatát az a tapasztalat,
hogy az az – úgyszólván – népszokás, melyet Daudet ebben a legszebb
regényében olyan vehemensen támad, nem sokkal élte túl a miatta való
lamentálás megjelenését. Észre kell vennie végül, hogy még a regény
élvezetét is csökkenti itt-ott a didaktikus szándéknak a meséből való
minduntalan ki-kiütközése. De ez a regény annyira gazdag szépségben,
hogy mindez már csak igen kevéssé csorbíthatja a hatását. Mert amilyen
gyönge Daudet filozófusnak, olyan elsőrangú művésznek. Ellentétben
azokkal az írókkal, akik a lét legnagyobb problémáit akarják megoldani a
dadogásukkal, hebegésükkel, makogásukkal: amit mond, az jelentéktelen,
de ahogyan mondja, az az élet-jelenítés, amellyel tanítását példázza, –
csodálatos, nagyszerű. Ha az az életbölcseség, amelyet hirdet, nem
sokkal magasabb színvonalú, mint bármelyik jó nagybácsi intelme, azok az
élettel teli képek, amelyekkel oktatását illusztrálja, nagy erővel,
felejthetetlenül, a képzeletet gyönyörködtetve és a gondolkozást is
megtermékenyítően vésődnek bele emlékezetünkbe. Művészösztöne és
hatalmas intuiciója az alakok megelevenítésében és ezek lelki
indítékainak feltüntetésében, a természeti és társadalmi környezet
impressziókat sugárzó, színekben gazdag, ragyogó érzékeltetésében, a
meseszövés és bonyolítás természetességében, az előadás érdekességében
és a világító vagy gyujtó szavakkal való kifejezés erejében, szóval
mindabban, ami a művészi megalkotáshoz tartozik, olyan megkapó, elbájoló
finomságok megvillantatására teszi képessé, amelyek varázsa alól csak az
az olvasó vonhatja ki magát, aki nem most tette le kezéből _Sapho_t,
hanem közel harminc esztendővel ezelőtt és már nem bízik a régi
impresszióiban.
Milyen finom érzékkel találta meg Daudet Jean Gaussin egyetlen mentségét
Caoudal és Déchelette alakjának a regénybe beállításával! Minden
magyarázgatás nélkül, milyen művészi erővel érteti meg olvasójával, hogy
nem csak éppen az érzékiség teszi Jean Gaussint energiátlanná, hanem az
is, hogy minduntalan hallja az öregedő Caoudalok „Ohé, la
jeunesse!…“-ét, mely arra emlékezteti, hogy a szerelmeskedés ideje hamar
eljár, meg az, hogy a Décheletteek, akiknek a példáját szívesen követné,
néha megjárják a „Pas de lendemain!…“-jökkel. A Fanny Legrandok
öngyilkossággal való fenyegetőzésének, Daudet szerint, azért van olyan
nagy hatása a Jean Gaussinekre, mert néha csakugyan találkozik egy-egy
kis grizett, aki leugrik a harmadik emeletről, amikor elhagyják. Ha ez a
Déchelette-Alice-epizód nagyon is romantikusnak tűnik fel, – kivált
annál a Daudetnál, akit a naturalisták mindig maguk közé számítottak,
akármennyi romantikával állott is elő, – mindenesetre fényesen
illusztrálja az író gondolatát. Vagy milyen művészi formában világítja
meg azt a tételét, hogy a Fanny Legrandok nem a száraz lelkű
tucatemberek, hanem a nemesszívű, gyöngéd érzésű, részvétre hajlamos,
megérteni, megbocsátani tudó s éppen ezért energiátlan fiatalemberek
veszedelme, tehát azoké, akik a legértékesebbek s a legkevésbé érdemlik
meg a végzetöket, akikért a leginkább kár! És minő intuicióval mélyíti
el példázatának a perspektíváját az, hogy Fanny Legrand semmivel se
rosszabb, mint általában azok a nők, akiket reprezentál, sőt gyöngédebb
érzésekre is képes, a gyerekével, apjával, Flamantnal szemben, de
Gaussinnel szemben is! Azután – és ez a fődolog – milyen eleven, milyen
kedves, érdekes és színben pompázó a regénynek úgyszólván valamennyi
alakja s milyen költői erőre valló, bájos és ragyogóan művészi az
előadása!
_Sapho_ban, a regényben, tehát tanköltészetének és naiv filozófiájának
ellenére is sokkal több az egyáltalán nem, vagy csak lassan változó
irodalmi érték, semhogy már elavultnak volna mondható, ami csupán azt
jelenthetné, hogy a mai olvasó már nem lelhet benne akkora
gyönyörűséget, aminőt a már élemedettek találtak benne harminc évvel
ezelőtt. Ha ma talán kevesebben olvassák, mint akkor, ez még nem az
elavultságot jelenti; az irodalomban az új mindig háttérbe szorítja a
régibbet a sokaság elől, mert hamar megérthető, de csak hosszasan
determinálható okoknál fogva az olvasók új generációja mindig az
egyívásúak irodalmi produkciója iránt érdeklődik a legjobban, akkor is,
ha ez nyilván kevésbé becses, mint a régibb nemzedékek munkássága. Annak
pedig, hogy a mai olvasóközönség színe-java már nem tudná úgy élvezni
Daudet regényeit és elbeszéléseit, mint ahogy élvezték Daudet kortársai,
egyelőre semmi jelét nem látni. Ez nem is volna könnyen megérthető;
annál kevésbé, mert a francia regényirodalom Daudet és Guy de Maupassant
halála óta nem állott elő olyan alkotásokkal, amelyek fényességei
elhomályosíthatnák a _Sapho_éhoz hasonló kötetek dicsőségét. Mennyivel
erőtlenebb feldolgozása Camille Lemonnier _L’homme en amour_ja
ugyanannak a témának, amelyiké _Sapho!_ Pedig ezt a belga Lemonniert a
franciák s kivált a francia írók ugyancsak nagyrabecsülik.
Hanem _Sapho_t, a regényt, vétek összetéveszteni a belőle ácsolt
színdarabbal. Belot ugyan nagy ügyességgel ültetett át a regényből a
színműbe egyes jeleneteket s a főalakok a színpadon sem veszítették el
minden érdekességüket; de azt, ami a regényben elsőrangú jelentőségű,
ami itt csupa élet, szín és ragyogás: a legügyesebb dramatizálás sem
emelhette ki a regényből. Azt lehetne mondani: a hús, a vér, a bőr
tejfehérsége s az élet piros színe elveszett, csak a csontváz maradt
meg. Ez a regény és a dráma alkat-különbözőségének megfelelő,
természetes következés s nem hibája a dramatizálónak; de nem változtat
azon, hogy _Sapho_, a színdarab, éppen olyan élettelen és értéktelen
valami, amilyen élettel teli és becses a regény. Hogy csak egyetlen
példa mutassa meg a nagy különbözőséget: minthogy a színpadról a néző
csak azt fogadja el megokolásnak, amit jelenetekben lát és a regényből
jóformán semmi se volt átvihető a színdarabba annak a művészi
festéséből, hogy mi igázza le, keseríti el és töri össze Gaussint, ez,
aki a színdarabban látható, érzékelhető ok nélkül felel utálkozással
Fannynak a sok kedveskedésére s ott, ahol az érzés a legnagyobb erővel
tör ki belőle, egy gyerek ellen tombol, szinte kellemetlen alaknak tűnik
fel a néző előtt s vele ellentétben Fanny valósággal szimpátikusnak. A
dramatizáló tehát szinte az ellenkező hatást érné el – ba ugyan igazán
hatni tudna a néző képzeletére s gondolkozására – és teljességgel nem
azt a hatást, amelyre a regényíró törekedett s amelyet a regény el is
ér. Ha a néző ismeri a regényt s ennek még emlékezetében lévő
szépségeivel ki tudja tölteni a színdarab hézagait, úgy a színdarabban
is megtalálhatja legalább azt a gyönyörűséget, amelyet a szép emlékek
varázslatának köszönünk; de ilyen közönségre nálunk nem lehetett
számítani, inkább olyanra, amelyet a darabnak három felvonáson át erősen
novellisztikus szerkezete untat és idegessé tesz. Azután ebben a
darabban alig van egyéb, mint sok hálás szerep; ilyenek, Fannyn kívül:
Déchelette, Caoudal, Oncle Césaire, Jean is. Ezeket Párisban megannyi
kiváló művész a regény szépségeitől inspirált jellemző erővel
személyesíti; nálunk e parádés szerepek előadói közül Fanny alakítóján
kívül senki se volt helyén. (1913 január.)