(Színmű 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1895 március
8.-án.)
A _Komédiások_ban sok olyan jelenet van, melyek a fődologgal csak igen
lazán függenek össze s melyek kiküszöbölhetők anélkül, hogy a néző
észrevenné a színmű megrövidülését. De a szóban forgó, henye jelenetek a
darab fő-fő ékességei s éppen a fődolog az, ami ebben a darabban a
legkevesebbet ér.
A fődolog egy nem annyira drámai természetű, mint inkább fölötte
banális, csupa elkoptatott motivumból összehabart, minduntalan
elérzékenyítő mese, mely premisszáiban a melodrámákra emlékeztet s
amelyet mindazonáltal Pailleron oly ügyesen, oly kicicomázottan tud
feltálalni, mint egy elsőrangú maître d’hôtel a régi ételeket. Ime:
Volt egyszer egy festő, aki imádta a feleségét. Ez az asszony azonban
nem tudta őt megérteni. Az asszonyok csak a sikert látják s a pingáló
szegény ördög semmitől sem volt távolabb, mint éppen a sikertől.
Történetük úgy végződött, hogy az asszony egyszer csak megszökött tőle,
mire a szerelmes férj bánatában elbujdokolt Olaszországba. Ott azután,
nyolc hónap multán azt olvassa, hogy a hűtlen meghalt: most már ismét
imádhatja szabadon s imádni is fogja örökkön. A hasisnak adja magát s
álmaiban ismét találkozik a kedves alakkal, akit úgy lát mind hajdan,
mert hisz szerelmében semmit se akart megismerni az asszony „multjából“.
Csakhogy az asszonynak gyermeke maradt: egy kis leány, anyjának
tökéletes hasonmása, valaki, aki „nyolc hónapra“ született. A festő húsz
év mulva összetalálkozik ezzel a leánnyal. Ráismer. S ki tudja, hátha ez
a gyermek az övé?! És ha nem is, annyi bizonyos, hogy: egészen az anyja
az a lény, akit a festő ma is, örökkön imád. Ó, a szegény ember! Mit
mondhat ennek a gyermeknek?! Semmit; tehát csak messziről fogja imádni s
ürügyeket keres, hogy koronkint láthassa. Mi fog történni? Ugy-e az,
hogy a leány ki fogja találni a szegény ember titkát?! Igen. Ime: a
Grigneux név alá bújt Raymond festő és a kis Valentine története.
De Valentine húsz éves s neki van egy másik története is.
Anyja egy Laversée nevű nagy férfiú gondjaiba ajánlotta a csecsemőt s
bizonyára volt oka rá, hogy ezt cselekedte. A nagy férfiú fölneveltette
a gyermeket, sőt mert akkor közoktatásügyi miniszter volt, évjáradékot
is eszközölt ki számára a közoktatásügyi minisztériumtól. Azután meghalt
s Valentinet unokaöccse, illetőleg ennek felesége vette pártfogása alá.
A gyermeket kényeztették a Laversée-házban, de mikor fölserdül, az
asszony féltékenykedni kezd rá s az árva teremtésnek meg kell tudnia,
milyen keserves a kegyelemkenyér. Szeles, temperamentumos s a környezete
meggondolatlanná tette. Ebből a hibáiból az következik, hogy egy kicsit
kompromittálta magát az első emberrel, aki feleségül akarta venni, aki
azonban tüstént tovább állott, mikor megtudta, hogy a szegény gyermeknek
nincsen hozománya. Valentine ártatlan, de senki sem hisz az
ártatlanságában s a tempói olyanok, hogy rossz hírét éppenséggel nem
cáfolja meg velök.
Pierre Cardevent, aki beleszeretett, alighanem az első látásra, maga se
tudja, mit gondoljon róla. A leány nem biztatja; anyja, egy derék,
becsületes öreg parasztasszony, akinek azonban egészséges ítélete van s
aki úgy imádja fiát, mind ez őt, remeg ennek a házasságnak még csak a
gondolatától is. És elválnának örökre, ha a véletlen közbe nem jő. De a
véletlen úgy akarja, hogy Laverséené, aki nagyon oktalanul azzal
gyanúsítja Valentinet, hogy elszerette az ő kedvesét, kiűzze házából a
gyermeket s az elhagyott teremtés Cardeventnénál keressen menedéket,
annak az anyjánál, akit szeret. Mi fog történni? Ugy-e az, hogy
Valentine le fogja győzni az anyai szív előitéleteit s meghódítja
Pierret teljesen?! Igen; Pierre megadja magát kényre-kegyre s mikor
Valentine amellett marad, hogy nem akar feleségül menni hozzá, maga az
öreg parasztasszony világosítja fel fiát: „Hát nem látod, hogy
hazudik?!“
Mese, mese, meskete. S ha Pailleron sok boszorkánysággal mindezt bele is
tudja csempészni a nagyközönség szívébe, ez nem válik az ő drámaírói
művészetének valami nagy dicsőségére. Valentine csak egy sápadtabb
Suzanne (Unatkozó világ); Pierre a tucatszerelmes, aki ezuttal nem a
kabilok ellen küzd, hanem a nagy medáliát nyeri meg; Cardeventnéban
vannak kedves vonások, de rokolyája kissé viseletes színpadi ruhadarab.
A legérdekesebb volna köztük Grigneux, aki folyvást siratja, hogy
művészete, szerelme, apasága, mind a kimérák világából valók, de az öreg
is szinte bosszantóvá válik változatlanul komor arculatával s azzal,
hogy a multat minden percben ki-kipakolja a zsebéből.
Szerencsére van a darabnak egy második része is, amelyről eddig nem
szóltunk. Ebben a második részben nincsen cselekvés – mert abból, hogy
Pégomas úr minden stréberek mintaképe, hogyan férkőzik be Laverséehoz
titkárnak, hogyan vezeti azt orránál fogva s hogyan választatja meg
magát képviselőnek a Laversée pénzén: csak igen vékony darab telnék ki –
de milyen pompásak ezek az egymással alig-alig összefüggő jelenetek és
milyen találó, elmés a bennök szereplő típusok rajza! Mindjárt maga
Pégomas is remek, noha délvidéki beszédességével, szónokló kedvével s
azzal a tulajdonságával, hogy koronkint megrészegszik a saját szavaitól,
nagyon is emlékeztet Numa Roumestanra, míg ügyessége és találékonysága a
magyar nézőnek Zákány Napoleont juttatja eszébe. (Az élet komédiásai.)
És a többiek: Saint-Manin, a doktor, aki a nők vállain emelkedik feljebb
és feljebb s aki reklámot váj ki mindegyik flörtjéből, – Caracel, aki
gyalázatosságokat fest, mert így okvetlenül észreveszik, – Larvejol, az
író, akinek legnagyobb vágya az, hogy a regényeit a közerkölcs
megsértése címén elkobozzák s aki lekritizál minden színházat, amely nem
fogadja el a darabjait, – az öreg Hugon, aki folyvást magasztalja a
fiatalokat, csak azért, hogy ezek visszamagasztalják, – Brascommie, az
ügyész, akinek az apja minduntalan miniszterré lesz s aki apjának minden
bukásával fölfelé bukik, – s mindezek királya: a nagy Laversée, a
halott, aki azonban még folyton jelen van, a nagy Laversée, akit
irodalmi működése miniszterré, a minisztersége pedig nagy költővé tett…
Mindez gyönyörű. Ezeknek az alakoknak, a siker lovagjainak, a komédiázó
reklám-vitézeknek a jellemzésében ismerünk csak rá igazán az _Unatkozó
világ_ szerzőjére, arra az íróra, aki valóságos Juvenálisa a hiúságnak,
a jogosulatlan ambiciónak, meg a tudományt és művészetet kizsákmányoló
kártékony középszerűségnek.