(Vígjáték 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1891 május
29.-én.)
Meilhac _décore_jának a hőse a manchai lovagok nemes családjából való; s
tegyük hozzá mindjárt, hogy Andrésy úr a lehető legmodernebb kiadása Don
Quijotenak. Derék fiú, aki nagyon hajlandó a nemes föllobbanásokra s
képes minden önfeláldozásra: de ezt a Quijotei erélyt valami sajátos és
igen megnyerő bonhomia szelidíti nála. A bonhomia a mi korunk embereinek
az erénye; valamint a mi korunk embereinek a gyöngéi azok a nagyszámú,
apró lelki ellenmondások is, melyeket megtalálunk Andrésy Edouardban is.
Ime mindjárt egy ilyen ellenmondás: Ez a derék fiú, akinek mániája az,
hogy minduntalan kockára teszi az életét a legelső idegen érdekében, s
aki sportszerűleg menti meg a felebarátjai életét: ez az újkori Don
Quijote tehát minden lelkifurdalás nélkül udvarol a legjobb barátja
feleségének, akit különben komolyan szeret, s üres óráiban folyton csak
azon van, hogy kiüsse a nyeregből tisztelt barátját, akiért egyébiránt
szintén kockára tette az életét.
Edouard az egyik dolgot éppen olyan természetesnek találja mint a
másikat; s amint a legkedvesebb öntudatlansággal szokott engedelmeskedni
a veleszületett nemes ösztönnek, éppen olyan lelki harmóniával mászik át
a kerítésen, hogy a szomszéd almáját a magáévá tegye. Ez a lelki
ellentmondás élesen megkülönbözteti a mi kis Don Quijoténkat halhatatlan
ősapjától. Don Quijote mindenekelőtt igazságszolgáltató volt; s azután:
fanatikus, nem alkuvó, képtelen bárminemű apró perfidiára. S ha
kirántotta derék spádéját a veszedelemben levők védelmére, tette azért,
mert igazságot akart szolgáltatni a gyöngének a hatalmassal, az
elnyomóval szemben; viszont ő maga sohase lett volna képes olyat követni
el, ami lelkiismerete szerint igazságtalanság lett volna felebarátjával
szemben. A mai ember nem hiszi többé, hogy az igazság erről a világról
való. Meg van győződve róla, hogy a természet maga sem szolgáltat
igazságot; s szomorúan nyugszik bele, hogy e földön nem mérik ki a
halandónak azt, ami neki dukál. Ő maga sem vállalkozik tehát a
_justicier_ lehetetlen szerepére, s ha akár atavizmusból, akár lelki
lágyságból képes az önfeláldozásra, a nemes fellobbanásokra, a
nagylelkűségi rohamokra, életének egy kellemes érzésért való
kockáztatására; lelki rugója bizonyára csak a részvét, az együttérzés a
többi szegény vétkezővel és szenvedővel – akik mindannyian, velünk
együtt, egy ismeretlen nagyhatalom áldozatai – a türelmesség minden
emberi iránt s az ellentállás ingere minden elementárissal szemben.
Szóval: _az emberi szenvedés religiója_, ahogy egy századunkbeli,
elegáns filozófus nevezi a dolgot. Ezzel a religióval persze nagyon
megfér a türelmesség önön gyengéink iránt. Megfér vele a beletörődés egy
olyan hibába, mely a maga nevén említve nem hangzik ugyan valami szépen,
de amelynek sok mentsége van, s amely következményeiben sem magunkra,
sem másokra nem igérkezik veszedelmesnek. Ennek a religiónak az
öntudatlan hívei nem a régi ethikai elvek szerint mérlegelik a hibákat,
hanem csak a szerint, hogy e hibák minő konzekvenciákkal járnak rájok és
felebarátjaikra nézve. A türelmességet, melyet gyakorolnak, átviszik az
ethikai fogalmakra is. Bizonyára, elvben a derék Andrésy sem tartja a
legszebb dolognak, elszeretni egy jó barátunknak a feleségét; de
mindenekelőtt megvan az a mentsége – gondolja – hogy komolyan szeret és
azután azzal bíztatja magát, hogy a férj úgy se tudja meg a dolgot soha,
már pedig az a baj, melyről valaki nem tud, szerinte nem is létezik.
Minthogy nem ismer el egyebet nagy dolognak, csak azt, ami másnak
szenvedést okoz: ez a peccadille nem nagyon terhelné a lelkiismeretét.
Meglehet, minderről nem is ad számot magának: de mindez él benne
öntudatlanul. S jegyezzük meg, hogy a modernitásnak ez a cachetja egy
olyan lélekben, melyben az alap-ösztön romantikus, sőt mondhatni
középkorias színezetű, ama pikantériák közé tartozik, melyekben Meilhac
mester legnagyobb kedvét találja. Mert hisz ismeretes a párisiasság
mesterének főpassziója. Elmondani egy dajkamesét, egy lehetetlen
históriát, s ebben a fantasztikus keretben megelevenítni a képzelhető
legigazabb alakokat, akiknek minden második szava bevilágít a lélek
mélységeibe, akiknek minden motja egy-egy fényes megfigyelést rejt
magában (_Cigale, Réveillon, Ma camarade_); egy nagyvilági, vídám,
szeretetreméltó, lustálkodó társaságban feltüntetni a megdöbbentőbb
erkölcsi nihilizmust, s egy pillanatra el nem komolyodva, a lehető
legtöbb kellemmel a világon, folyton ironizálva, s folyton elmés és léha
tónusban, szigorúan morális „Méne-Tékelt“-t suttogni a fülünkbe (_Ma
cousine_); könnyed szcénában, mely unalomból flörtölő párt vezet elénk,
megriasztani bennünket az élet kérlelhetetlen logikájával; véges-végig
ironizálni egy-egy darabban és csak akkor vétetni észre, mikor mi már
mélyen meg vagyunk hatva, hogy az író maga is meg volt indulva
(_Margot_): ime, ezek Meilhac mesternek fő-főmulatságai. Főképpen
ironizálni. És ne felejtsük el megjegyezni, hogy Meilhac folyton
csúfolódik a mi Andrésynkkal is. Összes alakjait, a végzetet, a dolgok
rendjét, a véletlent, mindent fölhasznál rá, hogy rajta csúfot tegyen;
folyvást mókázik ezzel a nagy kamasz Don Quijotéval, de kissé szereti is
ezt a nagy kamaszt.
S mi azon vesszük észre magunkat, hogy az egész fantaisiet komolyabban
vettük, mint maga Meilhac. De ennek az érdekes szellemnek, aki először
is filozófus és moralista, s mellesleg a graciozitások és elmésségek
nagymestere, éppen az a sajátsága, hogy legalább is annyira nyugtalanít,
mint amennyire gyönyörködtet, elkápráztat és álmodozóvá tesz.
De lássuk ezt a lenge, semmis kis vígjátékot, mely azonban olyan, mint
egy Worth-ruha: tessék utána csinálni!
Andrésy tehát komolyan udvarol a legjobb barátja feleségének, s az
ostromlott Henriette nem is idegenkedik ettől a derék és nemesszívű
fickótól. Sőt annyira megtetszik neki, hogy meghúzza a vészjelzőt és
alarmot kiált a férjének. Megvallja Collineaunak, hogy van egy
udvarlója, aki ugyancsak üti a vasat, s azzal egészíti ki ezt a
vallomást, hogy sokkal inkább szüksége van a férje szeretetére és
gyámolítására, mint eddig bármikor. Collineau fel se veszi a dolgot, s
azt ajánlja Henriettenek, hogy utazzék el pár napra Barentinbe, egy
cousinejához. Henriette abban a hitben, hogy Andrésy a férjével marad,
szót fogad Collineaunak és elutazik. De alig teszi ki a lábát Henriette
hazulról, Collineau elküldi Andrésyt, s rohan a lyoni vasút pályaházába.
A barentini utazást ugyanis Collineau csak azért eszelte ki, hogy
megszabaduljon a feleségétől s elutazhassék Maconba, ahol egy olasz
grófnővel néhány boldog órát szándékozik tölteni. Andrésy viszont ily
könnyű szerrel menekülve kirendelt őrétől, a havrei vasút pályaházába
siet, hogy még ugyanazzal a vonattal indulhasson el, amellyel Henriette
megy. A terve az, hogy Henriettet nem engedi Barentinben kiszállani,
hanem tovább viszi Harfleurbe, ahol nincs ugyan cousine, de vannak
fogadók.
A terv csak félig sikerül. Mert bár Henriette nem szállt ki Barentinben
– elvétette az állomást – Harfleurben Edouardra nem pásztoróra vár,
hanem egész sora a mindenféle kalandoknak. Ezek a kalandok azzal
kezdődnek, hogy Edouard utána ugrik egy vízbeesett embernek, s kimenti a
habokból; azután pedig nekimegy az állatseregletből kiszabadult
oroszlánnak s megmenti egy afrikai herceg életét. Az első hőstett nem
válik előnyére a Henriette szemében. Először is a szép asszony úgy
találja, hogy kompromittálva van, mert a hotel pincérje, aki
Collineaunét Párisból ismerte, mint Collineau urat és nejét írta be őket
a vendégkönyvbe. Azután meg Edouard, aki, míg a ruhája szárad, a köpcös
vendéglőstől kölcsön kért kosztümben igyekszik a Henriette szívét
meglágyítani, kissé kómikus alaknak tűnik föl a szép asszony előtt. A
második hőstett azonban már majdnem megejti a szívét. Edouard olyan
szerényen, olyan egyszerűen meséli el neki az oroszlánnal való kómikus
kalandot, hogy Henriette meg van illetődve. A bolondos fiú az imént még
kövér könnyeket hullatott előtte, siratva elvesztett reménységeit, s ime
most egy esernyő roncsaival tér vissza az oroszlánnal való diadalmas
küzdelemből! Egy férfi, aki sír a szeretett asszonnyal szemben s
nyugodtan néz az oroszlán szemébe, hisz ez maga az ideál! (Ne felejtsük
el, Meilhac mosolyog az Edouard hőstettén, s mosolyog a Henriette
lelkesedésén is.)
De meg volt írva, hogy Edouard sohase érhesse el célját. A mi Don
Quijotenkat nemes föllobanásai éppen olyan bajokba sodorják, mint a
minők halhatatlan ősét üldözték egykoron.
A sous-préfet ugyanis, megilletődve ennyi hőstettől, telegrafált a
miniszternek, s a miniszer hasonló úton válaszolt, hogy a kitünő
Collineau urat, aki Frankhon barátjának, a szenegambiai hercegnek az
életét megmentette, kinevezi a becsületrend lovagjává. A szenegambiai
herceg maga is megjelenik, kifejezni köszönetét megmentőjének, a
souspréfettel együtt, aki gratulál az ál-Collineaunak, s tudatja vele,
hogy a kinevezés holnap benne lesz a hivatalos lapban. Henriette halálra
van rémülve. Mit szól majd a férje, ha olvassa, hogy kitüntették azért a
hőstettért, melyet Harfleurben, kedves neje társaságában követett el?!
Nem marad más választás, mint a legelső vonattal hazasietni, s reparálni
a dolgot, hogyha még lehet. Ilyképpen persze Edouard elesik hőstetteinek
várt jutalmától.
Henriette, hazaérkezve, a védekezésnek a legjobb módjához folyamodik:
vádolni kezd. Megtudja, hogy férje úton volt; belekapaszkodik tehát ebbe
a szalmaszálba s hozzáfog az inkviráláshoz. Collineau, aki nem akarja
bevallani maconi turpisságait, hazudozik, mint egy cigány, amíg bele
zavarodik. Az újságok tele vannak a harfleuri esettel: Collineau úr
tehát Harfleurban volt, egy nővel, akit a feleségének adott ki.
Collineau persze semmit se tud a dologról: bizonyosan valami más
Collineauról lesz szó az újságokban. Egyszerre jelentik, hogy itt van az
a pincér, aki az úrnak tegnap este fölszolgált; Collineau megijed, azt
hiszi, hogy a maconi pincér került elő. Eszeágában sincs elfogadni;
megkéri Andrésyt, hogy expediálja el az alkalmatlan embert. Andrésy és
Henriette természetesen sietnek eleget tenni a kivánságának. De
megérkezik a kitüntető irat is a miniszteriumtól; s most már Collineau
igazán nem érti a dolgot. Szerencséjére kap egy névtelen levelet, melyet
Edouard sokkal könnyebben olvas, mint ő, s ebben azt tudatják vele, hogy
valaki, aki egy férjes asszonnyal utazott, szorultságból használta az ő
nevét. Az illető kéri, hogy vállalja magára a dolgot, a
következményekkel, tudniillik a kitüntetéssel egyetemben. Ezzel a
levéllel végre sikerül Collineaunak tisztára mosnia magát; Henriette
megelégszik a magyarázattal, s megbocsát azzal a föltétellel, hogy
Collineau elviszi utazni Spanyolországba. Edouard azalatt elmehet
Rómába, Maconon keresztül.
Ime ez a száraz váz, a finom megfigyelések és a fényes mot-k ama légiója
nélkül, melyek ennek a kis remekműnek legfőbb ékességét teszik. Az
analízis semmit se mond erről a darabról; hisz a cselekvényt maga az író
sem veszi komolyan. De mennyi gazdagság a détailokban! Mily bámulatos
könnyedség, s amellett mily biztonság és mélység a jellemzésben! Az
ironizált alakokban mily virtuozitással vannak érzékítve a kómikus
vonások, s ezek közepette mennyi gyöngédséggel egy-egy megnyerő, költői
vonás! Az egész csupa báj és finomság, arany- és selyemhímzések
gazdagsága egy habkönnyűségű szöveten.
A darab tetszett, de nem tett olyan nagy hatást, a minőt megérdemelt
volna. A párisiasság nagymesterének ezt a remekét csak párisi közönség
élvezheti teljesen, mely rögtön elért minden nuanceot, s mely követni
tudja a legdiszkrétebb célzást is.