(Színmű 5 felvonásban, írták Meilhac és Halévy. Első előadása a Nemzeti
Színházban 1890 március 21.-én.)
„Rizsporba mártott égetőszer“ – így jellemezték megjelenése idején
_Frou-Frou_t. A „comédie“-nek mondott igénytelen színdarabban a korabeli
kritika nagy szatirikus erőt, íróiban pedig világfimezbe bujt
moralistákat fedezett fel, akiknek a munkáját az egyházi szónokok
működésével egyforma jelentőségűnek találták. Úgy tetszett akkor, hogy
ama kor sajátos „erkölcseit“ soha senki se ostorozta könnyedebb kézzel s
egyszersmind könyörtelenebbül, mint a Frou-Frou szerzői, az akkor még
diadalmas operett nagymoguljai.
1869 óta, amikor _Frou-Frou_t először adták elő a Gymnase-színházban,
látott már a világ sokkal erősebb irodalmi égetőszereket is, mint a
Meilhac-ék darabja, de e húsz év alatt nagyon kevés színdarab
találkozott, mely a _Frou-Frou_val finomságban versenyezni tudna. Ha e
színdarabot nem találjuk is oly mélynek, mint a kortársak, annyi
bizonyos, hogy ma is éppen olyan graciózusnak tűnik fel előttünk, mint
amilyennek megjelenésekor találták.
Húsz év alatt az ízlés sokat változik, de ennek a színműnek az
elmésségén az idő nem hagyott nyomot. A legtisztább, a legpezsgőbb s
legkifinomodottabb párisi szellemet találjuk benne; ebből az
export-cikkből jobb, raffináltabb árú azóta se igen jött forgalomba.
Mindazáltal, magával a drámával szemben, mi, húsz évvel elkésett nézők,
csak akkor lehetünk igazságosak, ha szem előtt tartjuk, hogy e két
évtized alatt _Frou-Frou_ közpréda volt, ha nem felejtjük el, hogy
azokat az alakokat s azokat a szituációkat, melyeket Meilhac-ék e
darabjukban kreáltak, mi már láttuk jó és rossz másolatokban,
elképzelhetetlenül számos variációban, másod-, harmad-, tizedkézből. A
jó darabok sorsa az, hogy jellemeit, helyzeteit az epigonok
széjjelhordják a világba s az, ami benne eredeti volt, rövid időn
útszélivé válik. _Frou-Frou_ban is vannak szcénák, melyek viseleteseknek
és halványaknak tűnhetnek fel, – például a két utolsó felvonás egyes
jelenetei – de nem szabad elfelejtenünk, hogy e szcénákat illetőleg is a
_Frou-Frou_ szerzőit illeti az eredetiség.
Ha az alcímek még divatban volnának, e kifejező és elfelejthetetlen cím
alá ilyen második címet lehetne írni: „Egy párisi nő tragédiája.“
Frou-Frou a mai drámairodalomnak egyik legelevenebb, legigazabb
egyénisége. (S ezek közt talán a legbájosabb alak.) Ilyen egész karakter
alig kettő-három van még a jelenkori francia színműben. Csak Poirier és
még egy pár vetekedik vele. De Frou-Frou, mint e kiváló színpadi
egyéniségek általában, nemcsak egyén, hanem típus is. Típusa annak a
nőnek, aki megtalálható bárhol a világon, de akinek a „Parisienne“ a
legfejlettebb, a legraffináltabb, vagy ha úgy tetszik, a legdepraváltabb
képviselője.
A nagyvilági nő: az a gazdag, munkátalan, elkényeztetett teremtés,
akinek betegsége az, hogy az életét üresnek találja, – az a madárszívű,
szenvedélytelen lény, aki képtelen a nagy érzésekre, – az az „enfant
vicieux“, aki csupa ideg, szeszély és hóbort, – az a lázbeteg, aki
semmiségekért él és semmiségekért hal meg.
Ki ne ismerné ezt a típust? Az egész jelenkori irodalom tele van vele. A
mai francia regény, novella és színdarab, sőt a _Vie Parisienne_
életképei is, tömérdek kis _Frou-Frou_ról tudnak, akik mindannyian
Gilberte Brigardtól származnak.
Gilberte Brigard: elkényeztetett gyermek, kiszámíthatatlan szeszélyű,
meggondolatlan, szeles kis teremtés, aki azonkívül olyan bájos, olyan
ennivaló, hogy aki látja, belészeret. Szinte magától értetődik, hogy aki
a közelébe jut, nem szabadulhat a varázsától; a tulajdon apja se
képzeli, hogy aki Gilberte-et is láthatja, azért járjon a házába, hogy a
másik házikisasszonynak, Gilberte testvérének udvaroljon.
Gilberte-et nagyon elrontották. Anyátlanul nőtt fel. Idősebb testvére,
Louise nevelte fel, aki nagyon okos, derék teremtés, de az anya
pótolhatatlan. És azután Louise is kényeztette, mint mindenki, de
legfőképpen az apja.
Brigard papa olyan élettel teli alak, hogy szinte vetélkedik magával
_Frou-Frou_val. Ez a haszontalanságokért élő vén gyerek, aki festi a
haját, akire – könnyűvérűségéért – a tulajdon gyermeke csinál rossz
vicceket, aki ballerinákért utazgat és vállalkozik rá, hogy leányának a
kérőjét „megszabadítsa“ a maitresse-étől, aki műkedvelői előadásokon
pajkos kuplékat énekel a leányával s aki valóságos majomszeretettel
bálványozza parádés gyermekét – a legbrilliánsabb magyarázat a
_Frou-Frou_ jelleméhez. (Milyen más ez az „öröklés“, mint a Nora
„öröklés“-e!) Brigard alakjában van egy pár vonás, mely a mai néző előtt
karrikaturaszerűnek tűnhetik fel (különösen, ha az előadó nem elég
diszkrét), de ne felejtsük el, hogy _Frou-Frou_: „comédie de moeurs“ s a
második császárság korában tömérdek Brigard volt, akik nem is ilyen
Meilhac-tónusban beszéltek, hanem igazán az operett nyelvén.
De lássuk a drámát.
Gilberte-et, akinek a ruhasusogásával, szeleskedésével tele van a ház,
(innen az enyelgő név: _Frou-Frou_) egyszerre két ember kéri meg. Az
egyik hozzávaló, kedves, bolondos ember, Valréas úr, akit azonban
Frou-Frou, bár érdeklődik iránta, nem vesz komolyan, a másik ennek éppen
az ellenkezője: Sartorys úr, komoly, szelíd ember, aki az ellentétek
törvényénél fogva halálosan szerelmes Frou-Frouba.
Frou-Frou nagyot néz, mikor meghallja, hogy Sartorys úr őt szereti. Úgy
rémlett neki, mintha testvére, az okos, derék Louise szerelmes volna
Sartorysba s természetesnek találta, hogy ez is viszontszereti
Louise-ot. De ime, éppen Louise az, aki kezét Sartorysnak kéri. „És te
mit szólsz hozzá?“ – kérdi az álmélkodó Gilberte testvérétől. Louise
nagyon melegen beszél Sartorys mellett. Nos, Gilberte megszokta azt,
hogy komoly dolgokban úgy van jól, ahogy Louise határoz. Nála tartja az
eszét. Ha Louise azt mondja, hogy ennek és ennek így kell lennie, akkor
nincs mit tanakodni, hanem bele kell nyugodni, mert így kivánja az
okosság, a világ rendje. És beleegyezik.
Pedig bizony végzetes hibát követ el az okos Louise is, aki nagylelkűleg
eltitkolja az érzéseit s az okos Sartorys is, aki azt hiszi, hogy az ő
kis szeleburdi feleségét meg fogja nevelni.
Négy év multán, mikor Frou-Frout viszontlátjuk, Sartorys még mindig nem
tudta a feleségét megnevelni. Gilbertenek gyermeke is van, de azért se
anya, se feleség. Csak a nagyvilágnak, mulatságnak, a piperének és a
műkedvelői előadásoknak él. A férjét semmi szín alatt nem akarja
Karlsruheba követni, – Frou-Frou Páris nélkül! – sőt a gyermekét is
elhanyagolja. Nem mintha rossz asszony volna, mintha egy csipetnyi érzés
se volna a szívében. Minden becsületes nő – és Gilberte még az – szereti
a férjét valamennyire; aki egy tiszta leányt asszonnyá tesz, mindig
fölkelti a szerelemnek egy nemét abban a szívben, melyben ő a „primus
occupans“. És Gilberte is szereti a maga módja szerint ezt a komoly
urat, ezt a hivatalos félistent, akit férjéül rendeltek, csakhogy kissé
szigorúnak és unalmasnak találta. A gyermekével se tud eléggé
foglalkozni. Egy nagy baba ő maga is – mit tehet róla szegény?! De ha
olyan nagy baj az, hogy nincs a házban asszony, hát azon lehet segíteni.
Ott az okos Louise, aki most egyedül maradt, mert Brigard elment
Csehországba egy táncosnővel. És bár Louise eleinte vonakodik s nem
akarja a kivánságát teljesíteni, végre is, Sartorys nagy megelégedésére,
beinstallálja testvérét a saját helyére, maga pedig elmegy műkedvelősdit
játszani Valréas úrral, akivel már annyit eltréfálkozott, hogy utoljára
is nagyon komolyan találtak egymásnak szemébe nézni.
Előrelátható, mi történik a harmadik felvonásban. Louise komolyan vette
a feladatát, ellátja a kis Georgesot, mintha az édesanyja volna, rendben
tartja a házat stb., nagy megelégedésére Sartorysnak és mind nagyobb
keserűségére Gilbertenek, akiben fölébred a féltékenység. Nem jut
eszébe, hogy az történik, amit maga kivánt, hanem csak azt látja, hogy
testvére elfoglalja a helyét a gyermeke és a férje szívében s az
elkeseredés egy krizisében, mikor Louise megvallja neki, hogy egykor
szerette Sartoryst – ott hagyja a férjét, a gyermekét és elmegy
Velencébe Valréas úrral, aki éppen kéznél volt.
A dráma itt, a derekán, kettéroppan. Ami következik, már közönséges
dolog, csak finomabban van írva, mint a hasonló színdarabokban. Sartorys
nagy betegséget áll ki s mikor meggyógyul, elmegy Velencébe, párbajra
hívja Valréast és megöli. Frou-Frou pedig bűnbánóan tér haza, bocsánatot
kérni – és meghalni.