(Vígjáték 3 felvonásban, írták Meilhac és Ganderax. Első előadása a
Nemzeti Színházban 1889 május 17.-én.)
Miként hódítja vissza Chambreuil úr szerető és szeretett feleségét, aki
tőle mindörökre elszakadni akar: íme, e körül forog az érdeklődés
Meilhac és Ganderax _Pépa_ című vígjátékában. Ez a női név itt nem
akarja azt jelenteni, hogy ennek a darabnak a főalakja Pépa Vasquez
kisasszony; csak annyit jelent, hogy e komédiában gyakran van szó a
nevezett Pépáról, mint gyakran van szó három kalapról a _Három kalap_
című bohózatban. Meilhac és Ganderax vígjátékában Pépa csak egy _dame de
coeur_, a kártya, melyet Chambreuil úr kijátszik felesége ellen, hogy
megnyerje a partiet. Nagyon csinos, színes, szépen pingált kártyafigura,
de apróság, mely nincs arra szánva, hogy elterelje az érdeklődést a
Chambreuil úr és neje partiejától.
Ez a cím, mely semmit sem mond, s a „vígjáték“ megjelölés, mely kissé
határozatlan és sok mindenfélét sejtet, – annál inkább, mert a francia
„comédie“ szó nem csak a vígjátékot jelenti, hanem a „színmű“-vet is,
szóval minden színdarabot, ami nem tragédia – olyan várakozásokat
kelthet fel, amelyeket ez a darab nem tud kielégíteni. Az efféle
várakozások ellen a szerzők ma már nem védekezhetnek olyan előre való
figyelmeztetéssel, aminőt régebben a színlapokon meg-megkockáztattak; ma
a színlapnak sem illik beszédesnek lennie. De ha még megvolna ez a régi
szokás, _Pépa_ szerzői bizonyára elejét vehetik az efféle várakozásoknak
valami ilyenforma hirdetéssel:
– A róka és a szerelmes asszony, vagyis a nagyon tiszteletreméltó és
derék Chambreuil úrnak meg az ő feleségének, az erényes, nagyon
tiszteletreméltó és szép Chambreuilné asszonynak beszélgetései, XIX.
századbeli fabliau, melyet nem versekben ugyan, de annál litterátusabb
stílusban költöttek és dialogusokba foglalva jó társaságbeli hölgyek és
urak mulattatására megírtak: sieur Meilhac, főexpertus a párisiasság
mesterségében és sieur Ganderax, első klerikus a Revue Des Deux Mondes
ítélőszékénél.
Tehát ne tessék várni: legelőször is problémát. Ezek az urak nem akarnak
tanítani, csak mulattatni. Meilhac, amilyen mélyen látó szemlélő, éppen
olyan türelmes filozóf, aki nem kutatja fáradhatatlan hévvel a
társadalmi lét nagy igazságait, hanem az akadémiában is megelégszik a
_Vie parisienne_ filozófiájával, melynek főjellemvonása a közömbös és
kellemetes szkepszis. Ne tessék várni egységes cselekvényt se; ezek az
urak olyan keveset törődnek a cselekvényükkel, hogy a kátyuban hagyják a
legelső apró ötletért, mely az emberi természet valamely örök vonását
csinos és irónikus formában érzékelteti előttünk. Sőt ne tessék várni
jellemzést se _abban_ az értelemben, mely megköveteli, hogy a színdarab
főalakja valami határozott szenvedély, hiba vagy tulajdonság
megtestesülése legyen. A mi embereink nem vágják nagy fába a
fejszéjöket. Ők a részletek mesterei. Az, amit mondanak, jelentéktelen;
de annál jelentékenyebb az: _ahogyan_ mondják.
Vázlatosan olyan munkát jellemezni, melynek értéke a részletekben
rejlik, kissé hálátlan feladat. De azért megkíséreljük rámutatni erre a
„hogyan“-ra is.
A szerelmes asszonyt Chambreuilnének hívják, a rókát Chambreuilnek. A
spanyol közmondás azt tartja, hogy sokat tud a róka, de még többet a
szerelmes asszony. A mi darabunkban a róka tud többet. Igaz, hogy itt a
róka védi a szerelem ügyét. Mert a szerelmes asszonynak éppen az a
hibája, hogy meg akarja tagadni a szerelmét.
Két galamb nagyon szerette egymást. Egyikük, unatkozván a fészekben… a
Chambreuilék története is úgy kezdődik, mint Lafontaine meséje.
Chambreuil úr, egy évi boldog házasság után, egyhangúnak kezdte találni
a boldogságot. Nem mintha különös hibája lett volna a léhaság és a
könnyelműség. Ez a Chambreuil úr nagyon derék, meleg szívű,
szeretetreméltó és eszes ember, aki fajtájának minden jó tulajdonságát
egyesíti magában, pedig az Olivier de Jalinek és a Presle marquisk
fajtájából való, ami nem keveset jelent. De az ember nem tökéletes. És
ennek a nyomorúságos emberi természetnek egyik sajátsága, hogy ostobán
keresi a változatosságot, hogy a „semper idem“, ha még olyan kedves is,
mindinkább veszti előtte vonzóerejét. A kielégített vágy nem úgy
születik újra, mint a phoenix, hanem úgy, mint az az indiai istenség,
mely minden egyes földi lét után alacsonyabb rendű állat képében jelenik
meg ezen a rögös világon. Csak a bölcsek, tehát a fáradtak tudnak az
egyformaságban üdvöt lelni, azok, akik rendszert csinálnak a
megszokottnak a kultuszából, mert a változatosban mindig ugyanannak a
rossznak új alakban való invázióját látják, míg a megszokottban mégis
csak tudnak egy kis jót fölfedezni, azt: hogy már az övék. Csakhogy
Chambreuil úr nem bölcs, vagy nem eléggé fáradt: java korában levő
ember, akinek még egy pár kitünő esztendeje van hátra. S ha rászorul még
egyéb mentségre is: úgy mellette szól az az életmód, amelyet társadalmi
helyzeténél fogva folytatnia kell. A munkásembernek, akinek alig van
annyi ideje, hogy becsületesen kibeszélje magát a feleségével, könnyű
hűségesnek lennie; de annál nehezebb annak a szerencsétlennek, aki
kénytelen élvezetekkel tölteni be ezt a hosszú életet.
Természetesen, Chambreuilné megtudja, hogy férje ki-kirúg a hámból.
Egyszer-kétszer megbocsát, de végre is megsokalja a dolgot. Nem a
materiális hűtlenség miatt: éppen ez az, amit megbocsátott. Hanem
megsokalja a dolgot, mert azt kell éreznie, hogy ő is oda sülyedt a
férje szívében, ahova azok a többiek olyan könnyen feljuthattak.
Megalázza a föltevés, hogy férje amazoknak is ugyanazokat a szerelmi
szavakat mondja, amelyeket neki, pirulva gondol rá, hogy férje a hitvány
szerelmek mámorában összetévesztheti az ő keresztnevét egy máséval s az
ő nevét ejtheti ki akárkié helyett, akárhol. És ezt tűrhetetlennek
találja. Chambreuil ugyan azt mondhatná, s talán mondja is neki: – Azért
én mégis forrón szeretlek. És csakis téged szeretlek. De ez egészen más.
Feleségül ma is csak téged vennélek „minden asszonyok közül“. Neked van
egy végtelen felsőbbséged: a fejkötő glóriája. És minthogy nem lehet két
feleségem, neked nem lehet vetélytársad. Minden más asszonynak, akit a
magamévá tehetek, hiába, van egy mocsokja. – Valószínűleg elmondja
mindezt és jobban, a szerető szív ékesszólásával, de azért nem nyugtatja
meg a feleségét. Ez a Chambreuilné nagyon delikát érzésű asszony: csupa
nemesség és szerelem. De a szárnyaszegett szerelemnek nincs meg a régi
hatalma. És azután ő sem tökéletes. A bocsánat csak azok erénye, akik
sokat szenvedtek. Chambreuilné még csak a pohár víz zivatarait ismeri.
Minduntalan megsértődve asszonyi önérzetében, végre is a válásra gondol.
Chambreuil eleinte ellenkezik, de végre is megadja magát. Hát legyen,
annál jobb, éljen a változatosság! Az új törvény óta a válás nem is
olyan nehéz. És Yvonne egy klastromba vonul, ahol előkelő váló hölgyek
illedelmesen pihenik ki a házasság nyomorúságait.
Chambreuil úr – oh, emberi természet! – még csak most kezdi igazán
szeretni a feleségét, mikor már-már elveszett reá nézve. Pláne, mikor
megtudja, hogy Yvonne férjhez menni készül Jacques de Guerche úrhoz.
Yvonne ugyanis nem azért vált el, hogy a klastromban szomorkodjék: elég
volt a szomorúságból. S azután meg az a baja, ami a Divorçons
Cypriennejének: a férje nem sajnálja eléggé. Hát hadd sajnálja jobban. A
férje miatt vált el s a férjéért megy nőül Guerche úrhoz. Sohasem
szeretett mást, mint a férjét, ma sem érdeklődik, csak a férje iránt.
Guerche urat sem szereti jobban, mint akárkit, de Guerche úr kitünő
ember második férjnek és madárijesztőnek. Guerche úr régóta udvarol
neki; távoli rokona s míg Chambreuil úrral élt, házi barátjuk volt.
Chambreuil észrevette az udvarlást, de mindvégig ártalmatlannak
tekintette a házi barátot. Ártalmatlannak tekinti Yvonne is és ez az
oka, hogy éppen Guerche urat választotta. Ez ugyan nem fog neki
gyötrelmeket okozni. Előérzetét meg is mondja Guerche úrnak, amiben van
némi önkénytelen, szubtilis irónia. A szegény Guerche úgy van vele, mint
volt Arthus király: az a hibája, hogy nincs egy hibája sem.
A második házasság azonban nem történhetik meg csak úgy simán.
Chambreuil és Yvonne elváltak ugyan törvényesen, de ma is férj és
feleség az egyház előtt. A pap nem adja rá áldását az Yvonne második
házasságára. Yvonnenak pedig van annyi finom érzéke, hogy nem elégszik
meg amolyan talmi-házassággal. Ő, aki, mikor esküdött, harangzúgás
között, fehér ruhában, oldala mellett két herceggel vonult be a
Madelainebe, ahol a tömjén illatával a „holtomiglan“ kéjes és ríkató
érzetét szívta be, ő, akit ornátusba öltözött főpap esketett: nem fog
második házasságot kötni polgármester előtt, aki azelőtt fotografus
volt, fülledt szobában, ahol a felsőbb hatalmakat csak a maire nagy
hasán átkötött háromszínű öv jelképezi. Nem így mondja, de így érezheti.
Szóval, el akar válni pour de bon, az egyház előtt is, hogy második
házasságára megnyerje a pap áldását. Érvénytelennek kell kimondatnia
első házasságát, s e célra van kéznél egy kardinálisa. Nem hiányzik más,
csak egy nyilatkozat Chambreuil részéről: hogy kényszerítették. Azaz
hiányzik a Chambreuil beleegyezése. De Chambreuil gavallérember s Yvonne
számít rá.
Chambreuil tehát végre megtalálja a várva várt alkalmat, hogy
hozzáfogjon neje visszahódításához. Ah, nagyon szereti ezt a már-már
elveszett kedves teremtést, örömmel látja, hogy Yvonne éppen úgy viszont
szereti, mint egykor, de érzi, hogy nagy óvatossággal kell végeznie
dolgát, hogy vigyáznia kell Yvonnera, mint egy sebzett madárra, hogy egy
ügyetlen szó, egy helytelen szó s mindennek vége: a róka örökre
elvesztette kis rókanőjét. De éppen az az ember, aki ilyen feladatra
termett.
Felesége delicatesse-érzékét kell hatalmába kerítenie.
Kedve volna tiltakozni: dehogy egyezik bele, dehogy szakítja el a végső
szálat, dehogy hazudja kényszerítettnek most is sajnált szerelmi
házasságát! De hogy Yvonnenak a lelkét megnyerhesse, közel kell jutnia a
felesége lelkéhez, el kell fogadtatnia az első szavait, hogy később
megérthessék egymást s hogy tovább tárgyalhasson, elfogadja felesége
ajánlatát. Beleegyezik. Csupa engedékenység, szeretetreméltóság és
galantéria. Ilyen elvált férjjel bátran el lehet beszélgetni egy-egy
félórát. És lassan-lassan visszacsalja feleségét a régi tónusba. Mikor
azután Yvonne egy bizalmas összenevetésben hirtelen közel találja magát
a férjéhez, úgy elkomolyodik, mintha a bondyi erdő közepén, éjfélkor,
két zsarátnokként égő szemmel nézett volna össze. Az első lépés meg van
nyerve.
Chambreuil jó képet mutat a morózus Guerche úrnak is és kárpótlásul
megtudja, hogy Guerche voltaképpen nem Yvonnet szereti, hanem Pépa
Vasquez kisasszonyt, amit nem csak Pépa nem tud, de maga Guerche úr sem.
Chambreuil előtt nincs többé komoly akadály és hirtelen segítsége akad
Pépa kisasszonyban, akit Yvonne és Guerche tervezett házassága nagyon
elkeserített. „Tudja mit – szól Chambreuil Pépához, a _Vasgyáros_t
parodizálva – tudja mit, jőjön hozzám feleségül!“ – „Vigyázzon, mert
igent mondok“ – ilyenformán Pépa. „Kezet rá!“ Egy kissé sajnálják
egymást. „Olyan gáláns ember! Kár volna, ha az lenne belőle, amivé én
akarom tenni a férjemet“ – így gondolkozik Pépa. „Szegény leány! Kár
volna érte, ha mégis nekem maradna“ – így Chambreuil. De azért lelkük
mélyén meg vannak győződve, hogy: nincs veszedelem, sohasem lesznek
egymáséi.
Guerche úr felpattan s Yvonne szívében is megmozdul valami, mikor a
revanche-házasság tervét megtudja. Ah, az eszköz régi, a féltékennyé
tevés intrikája nagyon elcsépelt, de azért még mindig hatásos. Vén
tyúkból készül a legjobb leves – így tartja a francia példaszó. A talaj
elő van készítve.
Yvonne ellenvetést tesz. Mind a két pár nem esküdhetik egyszerre. Ez
nevetséges volna. „Tehát esküdjünk más-más időben“ – ajánlja Chambreuil.
– „Hogyan, ön beleegyezik?“ – „Bizonyára. Mi esküszünk három hét mulva,
önök egy félév multán.“ – „De a mi házassági tervünk a régibb.“ – „Olyan
sietős?“ – „Nem, de…“ – „Nekem nincs vesztegetni való időm, ön mondta“ –
végzi Chambreuil. A vad föl van verve.
És itt Chambreuil úr magasan fölébe emelkedik a Divorçons Des
Prunellesjének. Emez, hogy győzhessen, kénytelen előbb nagyon
nevetségessé tenni az amúgy is nevetséges vetélytársat. A finom
Chambreuilnek nincs szüksége ilyen kovás puskára. A maga erejével győz.
Yvonne föl van zaklatva, védtelenül hagyja a szívét és Chambreuil végre
hozzáférkőzhetik felesége legbenső érzéseihez. És ilyenféleképpen kezdi:
– Ön másodszor akar férjhez menni?! Ön másnak akarja ismételni azokat a
szavakat, amelyeket egykor nekem mondott?! És ha egykor véletlenül annak
a neve helyett az én nevemet találja kiejteni…?! Azt hittem, az olyan
lelkű nő, mint ön, nem gondolhat a válásra és visszariad a második
házasság gondolatától.
És megérteti vele, amit amaz érez, hogy a házasság csak addig házasság,
amíg első és utolsó, – hogy a második eskü már nem eskü, – hogy az olyan
szívnek, mint az Yvonneé, csak egy szerelme lehet: a férje iránt érzett
szerelem.
Hogyan mondja el mindezt: azt már hallani kell. Ez egy kis remeke a
finom ékesszólásnak. Chambreuil úr megnyeri ügyét Yvonne előtt is,
előttünk is.
Chambreuil úr játékának ezeket a részleteit Meilhac és Ganderax éppen
olyan elmés, mint színpadi tekintetben tökéletes formában fejezték ki. A
többi mellékes. Láthatni, Pépa és paraguayi tempó nagyon másodrendű
dolgok a róla nevezett vígjátékban. A rastaquouère meg éppen fantoche,
de igen finoman rajzolt fantoche. Mindegy; ha a vígjáték tónusa nem is
egységes, ez a tónus helyenkint a Beaumarchaisét közelíti meg.