(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. Első előadása a Nemzeti
Színházban 1892 március 23.-án.)
A közönség olyan, mint az asszony: „add neki a szívedet, ki fog nevetni;
ne adj neki, csak egy kihívó mosolyt, bomlani fog utánad“. Tizenkét
tökéletes bukás után a fiatal és kiéhezett Sardou megértette ezt az
útszéli bölcsességet; megértette és nem írt többé poétikus, lehetetlen
színdarabokat, hanem megírta az _Utolsó level_et. Később egyszer még
visszatért a régi szerelméhez, s ennek az eltévelyedésnek köszönhető a
_Gyűlölség_, mely talán a _Hazá_n kívül a legértékesebb dolga Sardounak.
A _Gyűlölség_ is megbukott, s Sardou okult a példából: elzárta a szívét
hét lakattal. Olyan jól elzárta, hogy mikor vénségére, egyszer,
kivételképpen szüksége lett volna rá, nem találta többé sehol.
Akkor lett volna szüksége rá, mikor a _Thermidor_t írta meg. Ez a
dialogizált tiltakozás a tömeg, vagy ha úgy tetszik: a csőcselék
zsarnoksága ellen, Sardounak a lelke legmélyéről fakadt. Nincs drámaíró,
akiben az arisztokrata érzület erősebb és következetesebb volna, mint
benne. Ami az első pillanatra talán különösnek tetszik egy olyan írónál,
akit az egész világ a tenyerén hord, de megérthető, ha számba vesszük,
hogy ha paktált is a tömeggel, volt idő, mikor keservesen kellett
sinylenie a „csőcselék zsarnokságát“.
Bizonyára azok közé tartozott, akik teljesen egyet értettek Tainenel a
rémuralom megítélésében. És úgy gondolkozhatott, hogy a rémuralom már
elég messzire van tőlünk, hogy el lehessen róla mondani a magunkét úgy,
hogy a menyem is értsen belőle. Csalódott; ha a történetírónak is sok
kellemetlenséget kellett kiállania merész, minden tradiciónak
ellentmondó kritikájáért, a drámaíró, ha elég bátor volt szelet vetni,
vihart aratott. Minden drámaíróra nézve tanulságos és sokáig
emlékezetes, hogy _Thermidor_ első és egyetlen párisi előadása minő
botrányokat idézett elő. A régi küzdelem megújult s a csőcselék ismét
győzedelmeskedett.
Nálunk nem kellett az írónak küzdenie semmiféle ellenséggel, semmiféle
előitélettel; a mi közönségünk nem készült egyébre, csak hogy
tapsolhasson. Méltán azt várhattuk tehát, hogy a diadala tökéletes lesz.
Nem volt tökéletes; csak nagy sikerről referálhatunk, nem többről. (A
„csak“ elég elviselhető.) A darab érdekelt, izgatott, vitatkozásokat
provokált, helyenkint nagyon tetszett is, de nem gyújtott, legalább nem
gyújtott eléggé. A színpadon több volt a tűz, mint a nézőtéren; s az a
jelenet, ahol a darab tetőzik – Labussière és Martial kettőse – az
általános humánus érzés és az önzően szerető ember küzdelme kevésbé
hatott, mint egyes, tisztán a kort rajzoló, mozgalommal teli jelenetek.
Valami hiányzott ebből a remekül konstruált, ideggyilkoló, agitátori
munkából: az író szíve, mely éppen olyan hatalmas hangokat talált volna
a maga ügyét képviselő alakok megszerettetésére, mint amily hatalmas
hangokat talált az ellenfél vádolására. A vádbeszéd _Thermidor_ban
remek; az a rész azonban, amellyel meg akar indítani, amely arra való
volna, hogy a neki és nekünk egyaránt kedves alakok sorsán fellázadjunk,
már halványabb. Minden erejét a vádra, a rémuralom, a csőcselék
jellemzésére fordította s drámánk főalakjaival kevésbé törődött. Ezeket
az alakokat jóformán csak banalitásokkal ruházza, s ezek a banalitások
helyenkint bántók. Bizonyos, hogy Sardou nem így számított; de aki
túlságosan sokat dolgozik konvencióban, annak az ujjaira olyankor is
ragad valami a konvencióból, mikor vasárnapiasan ki akar öltözködni.
Azt mondhatnók, hogy a darab főszemélye Robespierre, aki meg sem jelenik
a színpadon, mint ahogy Hugo Viktor _Marion Dalorme_jában a főszemély:
Richelieu, akinek csak vörös gyaloghintóját látjuk, amint a színen
elvonul. Az ő cselekvéseik idézik elő, hogy egyik szenzációt a másik
után álljuk ki, hogy elfojtott lélekzettel figyelünk a színpadra s
lessük a szavukra mozgó tömeg minden mozdulatát.
Ahol a színfalak mögött ülő alakoknak ilyen nagy a hatáskörük, ott
persze a szemünk előtt lévők húzzák a rövidebbet. Igy van _Thermidor_ban
is. Robespierretől nem látjuk úgy, ahogy óhajtanók, Labussièret, aki
darabunkban Robespierrenek az ellenlábasa.
Labussière történeti alak, akiről a forradalmi legenda azt tartja, hogy
mint a jóléti bizottság irattárosa, ezreket mentett meg a haláltól
akképpen, hogy a vizsgálati iratokat elsinkófálta. Állítólag színész
volt, akinek nevét az tartotta fenn, hogy ő mentette meg a Comédie
művészeinek életét is. _Themidor_ párisi előadása idején egy tudós
színházi könyvtárostól a _Temps_ban hosszú cikksorozat jelent meg a
hisztórikus alakról, s e cikkek szerint a legendának csak a második
része igaz, tudniillik, hogy Labussière – aki nem volt színész, csak
műkedvelő – a Comédienak több előkelő tagját mentette meg az említett
módon. Ezreket szabadítani meg, fájdalom, nem volt módjában, ami
különben semmit sem von le érdeméből. S ami a fő: Labussière a história
tanúsága szerint is ugyanaz a szimpátikus, nemeslelkű ember, akit
Sardounál látunk. Hozzátehetnők, hogy a cikkekben Labussière még
érdekesebb alak, mint Sardou darabjában.
Itt persze a legendai alakot ismerjük meg, aki reggelenkint a Szajnába
sülyeszti az elsikkasztható iratokat. Ez a szép szokása ránk nézve
különben mellékes, mert azt, akiért mi aggódunk, lehetetlen ekképpen
megmenteni. Fabienne Lecoulteux kisasszonyt ugyanis Hérault de
Séchelles, a Terreur hiénája, különös figyelemmel kiséri. Nagy az ő
bűne: félig-meddig apáca, aki már azon a ponton volt, hogy fogadalmat
tegyen. Fabienne álöltözetben bujkál; szerelmese, Martial rejtegeti,
Labussière segítségével, aki Martialnak lekötelezettje. De fölfedezik, s
Fabienne, aki hallja, hogy az apácák, testvérei a Salve Reginát énekelve
mennek a vérpadra (a Ca irat bömbölő vadállatok közt): méltóságán
alulvalónak tartja tovább titkolni, hogy kicsoda. Elfogják. Martial és
Labussière mindenáron meg akarja menteni, de Labussièret nem viszi rá a
lelke, hogy Fabienne helyett más – hasonló nevű – vádlottat küldjön a
vérpadra, s így csak egy mentség marad, ráfogni Fabiennere, hogy jó
reménységben van. Így a kivégzést el lehet halasztani, s ezzel minden
meg van nyerve, mert Robespierre és vérebei holnap már bukott, talán
halott emberek. Csakhogy Fabienne nem vállalja a hazugságot, mely őt
szűzi méltóságában megalázza, s megy a vérpadra.
Ezt a drámát kissé keveselte a Nemzeti Színház közönsége. És ha sohase
vitatkozunk a közönséggel, éppen ez alkalommal térni el a szokásunktól,
nagyon rossz ötlet volna.