(Vígjáték 5 felvonásban. Új betanulással adták a Nemzeti Színházban 1891
szeptember 18.-án.)
Nálunk az olyan fajta darabokat, aminő _Az agglegények_, „színmű“-nek
szokás nevezni. De amellett, hogy a „színmű“ megjelölés kissé
határozatlan – mert hiszen az, amit a színpadon előadnak, majdnem
kivétel nélkül színmű szokott lenni, – ez a szó éppen oly hűtlenül
fejezi ki a darab tónusát, mint a „vígjáték“ elnevezés. Egyetlen szóval
bajos is volna meghatározni _Az agglegények_ műfaját. Bizonyára inkább
vígjáték, mint bármi más, de olyan vígjáték, melybe egy másik darab, még
pedig: egy valóságos dráma van ékelve.
Maga a vígjáték Sardounak a remekeiből való, tele kitünően rajzolt
kómikus figurákkal, ötlettel és mulatságos szituációkkal. Ezek az
alakok, helyzetek és ötletek, azóta, mióta _Az agglegények_et először
adták, számtalanszor cseréltek ruhát; mindannyit láttuk már
másolatokban, hol itt, hol ott, mert hisz a jó francia darabokra nézve a
lélekvándorlásról szóló legenda kétségtelen valóság. Mindamellett – s
_Az agglegények_ értékét ez bizonyítja a legjobban – úgy az alakok, mint
a szituációk és az ötletek teljesen megőrizték frisseségöket; harminc
esztendő óta nem kopott rajtuk semmi. Már arról a drámáról, melyet
Sardou – nagy művészettel ugyan, de csak – beleillesztett e vígjátékba,
nem mondhatjuk ugyanezt. _Az agglegények_ drámai része meglehetősen
_démodé_nak tűnik fel előttünk, mert azok a konvenciók, melyekre
támaszkodik, nem használatosak többé.
Lássuk először is ezt a drámát.
Mortemer úr kedves, finom, gavallérember, aki sokat élt és sokat
szeretett, s aki ötven esztendejének ellenére, rá se gondol, hogy végre
nyugalomra térjen. Nem érez bűnbánatot, nincsenek skrupulusai, s akkor
se hisz a jóban, hogy ha látja. Ovatos és merész, kitanult és
megriaszthatatlan, szóval: félelmetes tudós a szerelmi tudományokban. Ez
a vén farkas, aki szüntelen a szép asszonyok kertje körül kullog, egy
ambicióval teljes napon ráveti a szemét Chavenay Antoinette
kisasszonyra, aki maga a megtestesült Ágnes. Antoinette a három
csillagos ártatlanságok közül való: még csak sejtelmei sincsenek.
Mortemernek tehát nem sok fáradságba kerül magához csalnia. Antoinette
megjelenik; csakhogy – jön, nem lát semmit és győz. Ugyszólván álmában
menekül meg, mint azok, akiket a rabló csak azért kímél meg, mert
szenderükben meg se moccannak a gyilkoló tőr mellett. Ez az égi naivság
lefegyverzi, meghatja, elérzékenyíti Mortemert. Szeme megnyílik e
mennyei fényesség láttára: Saulusból Paulus lesz. És Antoinette úgy
hagyja el a farkasbarlangot, hogy a legcsekélyebb sejtelme sincs róla,
minő veszedelemben forgott.
Ez a találkozó idézi elő a bonyodalmat. Antoinettet meglátták, amint
Mortemertől távozott, s aki meglátta az maga a vőlegénye, Nantya úr.
Nantya föllázadva rohan be Mortemerhez s elégtételt követel tőle.
Mortemer megnevezi a segédeit, anélkül, hogy tudná, hogy ez a bizonyos
Nantya úr az ő tulajdon fia.
Mortemer ugyanis hajdanában szerencsétlenné tett egy szép fiatal
asszonyt, aki őt imádta. A férj nyomára jött a viszonyuknak,
eltaszította magától a feleségét; kedvesének e válságos helyzetében
Mortemernek nem volt más dolga, mint hogy külföldre utazzék – egy másik
hölggyel. Nem is sejtette, hogy a szerencsétlen asszonyt áldott
állapotban hagyja hátra. Az elhagyott szerető, kitől a férje elvált,
visszavonult egyik falusi jószágára, s fia, mikor felnőtt és megtudta,
hogy a név, melyet visel, őt nem illeti meg, ettől a jószágtól
kölcsönzött magának nevet. Így történt, hogy apa és fiú három felvonáson
át folyvást farkasszemet néztek egymással, anélkül, hogy gyanították
volna, minő viszony fűzi őket egymáshoz.
Mortemer, akit Nantya egy levelének a pecsétje tesz figyelmessé, a
párbaj-segédek magyarázataiból tudja meg, hogy Nantya az ő fia. S abban
a pillanatban, mikor már indulnia kellene a párbajra, kijelenti, hogy
nem verekszik. Az okot azonban nem meri megvallani. Fia mindig
gyűlölettel viseltetett iránta; most is egyik sértés után a másikat
vágja a szemébe; hogyan vallhatná meg neki azt a megbocsáthatatlan
vétket, melyet egykor az anyja ellen követett el?… Nantya, aki a
Mortemer vonakodását gyávaságra magyarázza, már kezet emel rá: Mortemer
meg van törve, de hallgat.
A megoldás előre látható. Antoinettenek csak egy pár szavába kerül, s
Nantya meggyőződik róla, hogy Mortemer igazat mondott, mikor a kis leány
tökéletes ártatlanságát erősítgette. Meggyőződése oly mély, hogy
Antoinettet mindjárt meg is kéri. Ez után természetesen semmi oka
Mortemerre haragudnia. A szerencsétlen apa, aki, bár nem meri kérni, de
mégis reméli a bocsánatot, úgy találja, hogy Antoinette megegyengette
vallomásának az útját. Gyónni kezd tehát Nantyának – aki eleinte azt
hiszi, hogy a gyermek, akiről szó van: Antoinette – s látva, hogy Nantya
maga is mélyen meg van indulva, elmondja a teljes igazságot. Nantya
persze megbocsát anyjáért is, mert nem felejtette el, hogy haldokló
anyjának „bocsánat“ volt utolsó szava.
Ennek a drámának a gyöngéi szemet szúrók. A Mortemer hirtelen magába
térése nem éppen természetes; a vén róka, aki egyszerre szelíd
báránykává változik át, legalább is nagyon meglepő. Az se könnyen
magyarázható meg, hogy ezt a teljességgel nem érzelgős embert, aki eddig
egy cseppet se törődött szeszélyének áldozataival, fiának a látása
tüstént elolvasztja. Az pedig, hogy olyan állhatatosan vonakodik magát
revelálni a fia előtt, bár Sardou igen raffináltan magyarázza a dolgot,
kissé mesterkéltnek tűnik fel, úgy hogy ezekben a jelenetekben szinte
látni véljük a színpadi technikus kezét. Az utólsó szcénák kissé ríkató
célzatúak; általában ebben az egész drámai részben sok a csinált, a
keresett, a kiszámított.
Hogy azonban ez a drámai rész is nagy virtuozitással van megkomponálva,
nem lehet tagadni. Ami pedig magát a vígjátékot illeti, ez igazán
elsőrangú kompozició. Mortemer agglegény-társai: a dekrepit, vén és
hülye Veaucourtois, aki már alig tud vánszorogni, s még mindig
vágyakozik a hódító babéraira, meg az önző, kényelemkereső s örökké
zaklatott Clavières pompás kómikus figurák. Mulatságos alakok az
ellenlábasok: a három különböző férj is. A szituációk mindig élénkek,
helyenkint nagyerejűen kómikusak. Hogy a dialogusokban igazi elmésség
szikrázik, azt talán fölösleges is külön felemlíteni.