(Színmű 5 felvonásban, fordította Fái J. Béla. Először adták a Nemzeti
Színházban 1900 október 5.-én.)
Azok között a sokat emlegetett, ideában és ötletben gazdag „előljáró
beszéd“-ek között, amelyeket Dumas fils a színdarabjai elé írt, mikor
ezeket könyvben is kiadta, van egy, mely tartalomra nagyon elüt a
többitől: _A tékozló apá_ról szóló. A többiekben darabjainak a tárgyát
fejtegeti, a drámájában kifejezett alapgondolatot igyekszik
megvilágítani minél több oldalról, a témáját feszegeti tovább,
moralizál, változik és összegezi a vita eredményét. Mikor _A tékozló
apá_ra kerül a sor, letesz arról, hogy a munkáját kommentálja, hangot
változtat és így ír: „Ma pedig szíves engedelmökkel, beszéljünk a
drámaírás mesterségéről“.
Miért tesz kivételt ezzel a szüzséjével, miért nem elemzi _A tékozló
apa_ tárgyát? Kitalálhatjuk: mert ebben a színművében van egy cseppnyi
líra is s nem beszélhetne a szüzséről intimitások nélkül. Volt egy
időszak, mikor az öregebbik és az ifjabbik Dumas olyanformán éltek
együtt mint _A tékozló apa_ első felvonásában De la Rivonnière gróf és
André, a fia; Dumas père, aki gazdag temperamentumával, könnyű vérével,
nagylelkűségével és nemes szívével, különösen pedig a félistenekre
emlékeztető egészségével nagyon hasonlított Fernand de la Rivonnière
grófhoz, Monte Christo módjára szórta a pénzt és húsz frankokat
kölcsönözgetett a fiától; s meglehet, ebben az időszakban történt valami
a két Dumas életében, amit a fiú sohase akart nyiltan feszegetni, s ami
a két zseniális író közül a komolyabbiknak azt a témát juttatta eszébe,
hogy: micsoda lelkiállapotok következhetnek abból, ha egy fiatalos apa
és egy komoly fiú azonegy leányt szeretnek meg, ha nem is tragikusan?
Bizonyára volt ennyi líra a _Kaméliás hölgy_ben is, amelyet Dumas fils,
egy nagy szerelmi regény után huszonkét esztendős korában írt. De mikor
az előljáró beszédek írására került a sor, az az érzés, melynek a
_Kaméliás hölgy_et s ezzel a drámaírás művészetének egy újabb étape-ját
köszönhetjük: már csak emlék, mult, történelem volt. A _Kaméliás hölgy_
gondolatáról az öregedő Dumas fils nyugodtan beszélhetett, de az a
bálványozás, amellyel apja emléke íránt mindhalálig viseltetett, nem
engedte, hogy _A tékozló apa_ tárgyáról többet mondjon, mint amennyit a
színdarab elárul.
Hogy azonban _A tékozló apa_ mégse maradjon előszó nélkül, ez alkalommal
a drámaírás mesterségéről beszélt. Véletlenül választotta ezt a témát s
nem egy másikat? Meglehet. De annyi bizonyos, soha sem olyan
alkalomszerű erről a témáról beszélni, mint amikor _A tékozló apá_ról
van szó.
Mi ennek a színműnek a tárgya, a veleje, a lényege, mi az, amit, in
ultima analysi, le lehet szűrni belőle? Egy félreértés, mely
szenvedésekkel jár, egy félreértés, két nemes s egymást nem szerető
lélek közt, az apa és a fiú közt, akik ugyanegy leányt szeretnek –
ugyanegy pillanatban, Mert – jegyezzük meg mindjárt, hisz ez szembeszökő
– nem valami végzetes, hatalmas érzésekről van szó, amelyek felbontják a
vér kötelékeit is s ezáltal tragikus összeütközéseket idézhetnek elő.
André szinte öntudatlanul szereti Helént; semmi se távolítja el tőle s
egy lépést se tesz feléje; gyermekkorának érzéseit csak a leány látása s
a leány vonzalma lobbantja fel újra; ha nem vehetné el Helént, kiheverné
ezt a kis balszerencsét, hisz annyira tud uralkodni az érzésén, hogy ő
maga kéri meg apjának a leányt. A gróf is le tud mondani azonnal; ő
találja ki először, hogy Helén a fiának s nem neki való, akármilyen
fiatalnak maradt is szívben és egészségben. Szerelmök okos és nem
drámai.
Félreértések és mégis szenvedés? Gyöngéd, lemondó érzések és mégis
drámai összeütközés! Vajjon kinek jutna eszébe azok közül is, akik
minden évben megirnak egy-két színdarabot s ahol csak lehet, vadásznak a
témára, hogy ebből a vékonyka tárgyból színművet lehet csinálni, még
pedig nagyon szép színművet?! Nem alkalomszerű-e, hogy szíves
engedelmükkel elgondolkozzunk egy kicsit a drámaírás mesterségéről?!
Szemeljünk ki tehát egy pár megjegyzést ebből az előljáró beszédből: „A
gondolat különböző formái közül a színdarab van legközelebb a plasztikus
művészetekhez, annak a révén, hogy bizonyos materiális eljárás ismerete
nélkül, se ezeket a művészeteket, se a színműírás mesterségét nem
gyakorolhatjuk. A különbség itt csak az, hogy a többi művésznek meg kell
tanulnia ezt az eljárást, a színműirónak már ezzel a tudással kell a
világra jönnie. Festővé, szobrásszá, zenésszé lehet az ember pusztán
tanulással is; drámaíróvá nem lehet. Az ember vagy mindjárt drámaíró,
vagy sohase lesz drámairóvá, amint hogy az ember szőkének vagy barnának
születik s nem tehet róla. A természet szeszélye formálja a szemet úgy,
hogy az ember bizonyos módon lásson; a látásnak ez a módja megcsalhatja
az embert és mégis, csakis, ha ezen a módon látunk, akkor láttathatjuk
másokkal, amit magunk láttunk. A hivatott drámaírónak már az első
kisérletén is meglátszik ez az igen ritka képesség, ha valami kollégiumi
bolondságot, vagy ha valami szalon-tréfát ír is. Az optikának és a
távlatnak a tudománya teszi ennek a képességnek a lényegét; annak a
tudománya, hogy le tudjunk rajzolni egy személyt, egy jellemet, egy
szenvedélyt, egy indulatot – egyetlen tollvonással… A
mennyezet-festéshez lehetne a drámairást hasonlítani: jaj a festőnek,
aki elfelejti, hogy kompozícióját messziről fogják nézni, alulról
fölfelé, s hogy képe a világítást alulról kapja… Valaki, aki teljesen
értéktelen, mint gondolkodó, mint moralista, mint bölcsész, mint író,
elsőrendű drámaíró lehet; másfelől, ha a gondolkodó, a moralista, a
bölcsész, az író darabot akar írni, s azt akarja, hogy meghallgassák:
okvetetlenül meg kell lennie benne az előbb említett értéktelen ember
veleszületett, külön képességének, röviden, hogy: valaki mester legyen
ebben a művészetben, ügyesnek kell lennie a mesterségben…“ stb.
Scribe, akit ugyanebben az előszóban a chinai árnyképek Shaksperejének
nevez, talán – nem bizonyos – Dumas filsnél is ügyesebb volt a
mesterségben; mint „mestert ebben a művészetben“ Dumas filst eddig még
nem hagyta maga mögött senki. S hogy drámaírói érzéke mily tökéletes
volt, annak kitünő példája _A tékozló apa_, az a színdarabja, melynek
pompás épületét, mint színpadi varázslóhoz illik, egy semmiségnek látszó
gondolatból alkotta.
A meseszövés újságában, a cselekvény bőségében, a kompozíció
szabatosságában, a színmű arányos tagoltságában rejlenék ez a varázslat?
Nem. Az alapvetés nem mintaszerű. A két első felvonás csupa expozíció, s
e felvonások nem is rövidek. Az ember azt hinné: nagyon nehézkes
talapzat ez annak, amit rá akarnak építeni. A mese nem banális, de a
régi motívumokból szőtt; történetünk a szerelem, a párbaj és a pénz
untig ismert világában zajlik le. A cselekvés nem sok; csakhogy éppen
elég. S hogy a darab mennyire nem _secundum regulas artis_ készült,
mutatja az, hogy a legvitathatóbb benne: a cselekvés első bonyolódása. A
gróf nagyon könnyű szerrel mond le házasságáról; André nagyon hirtelen
ugrik bele. Itt érezhető leginkább, hogy a konvenció a _vieux jeu_nak
egyik nélkülözhetetlen alkateleme.
De lássuk tovább, hogy mi fejlődik ebből a bogból; talán megleshetünk
valamit a szerző titkából. Ami következik, az már logikusan folyik az
előzményekből. Abból, hogy ez a három ember szereti egymást, nagyon
ferde helyzet származik. Andrét bosszantja apjának feleségével való nagy
bizalmaskodása; tudja, hogy az asszonyka imádja őt s hogy apja csak egy
kedves nagy gyerek, de sejteni kezdi azt is, hogy kettőjük nagy
mulatozását az örök rosszaság nem ilyen ártatlanul kommentálja. Az is
bántja, hogy apja, akinek sejtelme sincs róla, hogy már a fia tőkéjét
költi, folytatja könnyelmű pazarlását. Elég egy semmiség, valami, ami
szinte ürügy, hogy rossz kedve kifakadjon s megjelennek az első
fellegek. A többi magától következik. A gróf, akit a világ persze
figyelmessé tesz, kezd gyanupörrel élni, hogy a fiú nem a régi többé. És
íme: André csakugyan örül, mikor azt hallja, hogy apja egy időre el akar
utazni. Tehát infámiával gyanusítja őt: az édesapját! Mélyen megsértődik
szeretetében, de lenyeli keserű csalódását s hogy önkéntes
elhagyatottságában vígasztalódást találjon, összeadja magát egy
courtisanenal, aki segítségére van abban, hogy mihamarább nyakára hágjon
egy vagyonnak, amely voltaképpen a fiáé, de ennek a gyöngédségéből
kettőjüké. André természetesen nem nyugszik bele, hogy mindannyian
koldusbotra jussanak, s most már a courtisane körül folyik a harc,
melyben egyik fél se akarja a másikat bántani s melyben mégis mind a
kettő szenved. Világos, úgy-e, hogy rá kell jönniök, minő félreértés van
közöttük? Rá kell jönniök, hogy most is csupa nagylelkűséggel harcolnak
egymás ellen; hogy a fiú a magáéval áll helyt a tékozló apáért, akit
imád; s hogy az apa meg akar verekedni a fia helyett, az életével
kívánva fedezni azt, akivel már csak „ön“ beszélget. Mily gyönyörű
vonás, hogy: nem várják meg, míg erre rájönnek, nem háborúznak addig,
míg a félreértés kiderül, hanem harc és háború közepett, az első
találkozás alkalmával, megölelik egymást és kibékülnek, csak mert nem
tudnak egymásra haragudni!
Ekkorára mi is rájövünk a szerző titkára. Varázslata a jelenítés, az
érzékeltetés rendkívüli erejében rejlik. Az alatt a két első felvonás
alatt, mely egy-egy pillanatig tán hosszadalmasnak tűnt föl, olyan
biztossággal rajzolta meg alakjait, úgy megfogta számokra szimpatiánkat,
a puszta könnyedségeknek látszó _tollvonásokkal_ annyira megvilágította
a helyzetet, hogy mindazt, ami történik, várjuk, óhajtjuk. Az ilyen
hajtások kielégülése teszi a színdarab élvezetének a lényegét. De
azonkívül is gondoskodik rólunk. Mily szép logikus sora az érdekes,
eleven jeleneteknek! S mily gyönyörű dialógok! Talán irrealitás, sőt
tisztára lehetetlenség: ennyi elmés ember egy csomóban, amint, meglehet,
fikció az a sok megragadó vonás és kedvesség a főalakokban, a példaszerű
nemesség, finomság, nagylelkűség stb., de lehet-e nagyobb színházi öröm,
mint ilyen nívójú beszélgetést hallgatni s gyönyörködni a gyújtó
mondások e pompás tűzijátékában?
Az észak felől érkező komoly férfiak, akik Dumas fils halála óta
birtokukba vették a színpadot s a drámairodalomban magukhoz ragadták a
vezetést, nagyobb fákba vágják a fejszéjüket, mint Dumas fils, nagyobb
hegyeket mozgatnak, nagyobb problémákat firtatnak, igaz. De mialatt
fárasztó részletességgel adják elő pontról-pontra vitatható új
eszméiket, gyönyörködtetnek-e ennyire, akár a tartalom világosságával,
akár a forma pompájával? Hogy alakjaik „reálisabbak“? Hogy nem aggatnak
magukra színes színpadi köntöst s hogy ellenkezőleg a _vieux jeu_ összes
figuráin van némi theatrális kendőzés: meglehet. De vajjon ama szigorúan
„reális“ alakok, komplex lelkükkel, melynek mélyén – minden erőlködés
ellenére is – a legtöbbször csak homályosságot látni, meg tudnak-e
ragadni bennünket azzal az erővel, amellyel ezek a derűsebb, régi módi
jellemek? És mikor egyéniségük jogaiért mély fejtegetésekbe bocsátkoznak
vagy rideg önzéssel marakodnak, van-e annyi _élet a színpadon_, amennyi
a _vieux jeu_ e megkapó figuráiról sugárzik felénk?