(Színmű 5 felvonásban, fordította Kürthy Emil. Első előadása a Nemzeti
Színházban 1895 november 29.-én.)
Simerose Jane olyan nevelést kapott, hogy mikor kezét Simerose úrnak
nyújtotta, a házasságról nem tudott többet, mint egy gyermek, s tegyük
hozzá, mint egy nagyon jó gyermek. Szerette Simerose urat, de a
házasságot nem képzelte egyébnek két lélek egyesülésénél, s ahogy
Simerose úr az esküvő után belépett szobájába a férj jogaival, Janenak a
szűziessége megrémült, szemérme fellázadt. „Halasztást kért a
valóságtól“ – mondja Dumas a klasszikusok nyelvén. Amiről szó van, olyan
delikát dolog, hogy nem tudhatjuk tisztára, mi volt a Simerose úr első
gondolata ebben a kényes, de nem vigasztalan helyzetben; annyi bizonyos,
hogy az utolsó gondolata rossz volt, mert ahelyett, hogy úgy tett volna,
mint helyében minden boldog és finomlelkületű férj, egy hónappal az
esküvője után megcsalta kisasszony-feleségét. Jane megtudta a dolgot, s
ott hagyta a faképnél Simerose urat. Látnivaló, hogy ez az eset
kivételes.
De ne aggatódzunk a kiinduló pontnál. Az alapföltétel rendkívüli, de nem
érthetetlen. S amikor Jane felpanaszolja az életnek, hogy: „senkinek
sincs joga nem hasonlítani a többiekhez“, ezzel a gyönyörű mondással
Dumas elejét vette minden hétköznapi kifogásnak. Az, amit látni fogunk,
csak az előkelő lelkek világában történhetik meg, de legyünk hálásak
érte, hogy a szerző éppen ebbe a világba vezet.
Mi fog történni? Az, hogy Jane szívében fel fog támadni a hajlandóság az
első hevesvérű s barnaarcbőrű férfi iránt, aki emberölésre s
öngyilkosságra kész szenvedelemmel közeledik hozzá; aki a szerelmi
dolgokban kedveli a regényességet, a sétákat az ablak alatt, a rejtekben
való várakozást, s a féltékenykedési jeleneteket; aki végre nem jobb a
többinél, csak ostobább. A gondviselés, akit darabunkban Ryons úrnak
hívnak, leleplezi a regényes Montégre urat, s mikor ez gyanusításokkal
támadja meg szerelmesét, Jane kiábrándul. A gyanusításokra csak ez az
egy szava van: „Ostoba!“ – s kiadja az utat Montégrenek, készen rá, hogy
_par dépit_ a karjaiba omoljon a legközelebb levő férfinak, aki jelenleg
nem lehet más, mint a gondviselést játszó Ryons úr. Mindebben nincsen
semmi logika – mondja Dumas, illetőleg szóvivője Ryons úr – s
mindamellett ez a legtermészetesebb dolog a világon. Amiben mélységesen
igaza van, nem lehet benne kétség.
Csakhogy Ryons úr – s ez már nem olyan természetes, ámbár annál szebb –
nem az az ember, aki megrabolja a szerelem csatáiban elhullottakat, s
visszavezeti Janet a férj karjaiba. Megmagyarázza, amit hamarább
kitalált, mint Jane maga, hogy a szegény kisasszony-feleség
tulajdonképpen csak a férjét szereti, s áldását adja rájok.
Ime drámánk. A téma – méltóztattak észrevenni – sokban emlékeztet a
_Váljunk el_ szüzséjére. Itt is, ott is, egy megtévelyedésnek induló női
lélekről van szó, egy női lélekről, amelyet vissza kell vezetni az igaz
ösvényre. S a _Váljunk el_nek sok az előnye a Dumas darabjával szemben.
Itt kivételes a kázus; a _Váljunk el_ kiinduló pontja pedig az, ami a
legtöbb regényé, a legtöbb drámáé, s a legtöbb szerencsétlen házasságé
az életben is. Sardounak ebben a főmunkája univerzális összeütközést old
meg új és frappáns módon, a legtermészetesebb eszközökkel. Azután meg a
_Váljunk el_ben a legilletékesebb személy, a férj az, aki a
megtévelyedőt a jó útra vezeti; itt pedig a férj ajándékba kapja a
feleségét s ha nem is lehet gyanakodnia, Ryons úr bizonyára mindig
feszélyezni fogja egy kissé, mert az voltaképpen kegyelmet gyakorolt
vele szemben, s mert az a férj, akinek a felesége szemében valamelyik
barát, hacsak egy pillanatra is, felsőbb lénynek tűnt fel mindenkinél,
magánál a férjnél is, minduntalan elmondhatja magában: „Timeo Danaos et
dona ferentes.“ Végre, nagy előnye a _Váljunk el_nek, hogy itt az
asszony megtérését _látjuk_, a dolog a szemünk előtt fejlődik a
színpadon, s a megoldás egészen természetes, mert Sardou nemcsak
Cypriennet győzi meg, bennünket is meggyőz, hogy más megoldás nem is
képzelhető. Ellenben a _Nők barátjá_ban a megoldás csak félig
természetes; mert csak azt láttuk, miért nem bukik el Jane, de arról,
hogy a férjéhez kell visszatérnie, bennünket nem győz meg se Ryons úr,
akinek ez eszébe se jut, se Jane, mert hisz ez a szerelem ránk nézve
meglepetés.
Mégis _A nők barátjá_nak, a _Divorçons_nal szemben való felsőbbsége
kétségtelen. Ezek az emberek sokkal különb fából vannak faragva, mint a
_Váljunk el_ alakjai; Montégre nem olyan fajankó, mint Adhémár, ha
ostoba is, csakugyan azok közül az alakok közül való, akik iránt a
Janeok érdeklődnek. És Jane, Jane oly igaz, finom és előkelő lélek, hogy
Cyprienne valóban nagyon szegényesnek tűnik fel mellette. És más a dolog
tárgyalása is; ha kivételes is az eset, itt mindent komolyan kell
vennünk, mert az iró alakjainak a lelkéből nemcsak a felületet mutatja;
a darab tónusa is sokkal magasabb rendű, mint a Divorçonsé; és azután a
Dumas elméssége!
Az ő szelleme nem szikrázik, hanem sugárkévékben özönlik; képei,
hasonlatai, mint a villamos fény, egész horizonokat világítanak be; a
mot-i nem mulattatnak, hanem gyújtanak. Ez a csodálatos, páratlan
elmésség valóságos orgiákat ül _A nők barátjá_ban. Az elmésségnek a
pazarsága itt szinte nehézkessé teszi a darabot, Ryons úr majdnem
túlságosan elmés; azonkívül, hogy oly nagylelkű, mint csak egy cinikus s
a sorstól elkényeztetett ember lehet, azonkívül, hogy önzetlenségével s
agilitásával kissé minden lében kanálnak tűnik fel, észrevehetőleg
nagyon szereti, ha magát hallhatja. De nincs jogunk rossz néven venni a
beszélő kedvét; ez a beszéd nem ezüst, ez a beszéd arany.