(Színmű 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1882 április
16.-án.)
Ismét egy dráma, mely társadalmi problémákat fejteget. Dumas fils, a
fáradhatatlan vitatkozó ismét megjelent előttünk, hogy csillogó
dialógokba öltöztetett hamis érveléseivel, hideg okoskodásával elhitesse
velünk felvetett tézise helyességét. A módszer, mellyel témáját
bizonyítgatta, a régi volt; eszközei is ugyanazok. Megint nagy ügyességű
színpadi szemfényvesztőnek bizonyult; ugyanazokkal a fogásokkal,
melyeket már régóta s nagy szerencsével használ, sikerült a közönség
szemét elkápráztatnia. Mindenben a réginek mutatta magát, csak a témája
volt új s nekünk nem lehet egyéb feladatunk, mint lehetőleg híven
regisztrálni azokat az argumentumokat, melyekkel tételét védelmezte.
Ezt a tételt, melyet Dumas fils csak bizonyítékai előadása után s nem
éppen világosan darabja végén süt ki, legrövidebben talán így lehetne
kifejezni: Egy nő, akit vére, neveltetése, körülményei mind arra
kárhoztatnak, hogy elbukjék, az örvény széléről visszatántorul, ha
igazán – anya.
Lássuk a bizonyítást.
Képzeljenek önök, így szól Dumas fils, egy nőt, akinek ereiben királyi
vér foly s aki egy – lupanarban született. Volt valaha egy királyfi,
akinek búskomorságát nem tudták eloszlatni székvárosának (mondjuk:
Bagdad) gyönyörei s királyi atyjától Párisba küldetve, a francia
fővárosban gyúl először szerelemre, még pedig egy szívtelen, ledér nő
iránt. Gyermekük atyjától királyi büszkeséget, anyjától forró vért
kapott örökségbe. Büszkesége megóvja, hogy tisztátalan legyen; forró
vére – de ezt később. Ime, ez a hősnő.
A hipotézisekben nem lehet nagyon válogatnunk; el kell fogadnunk, hogy
az örök nőiességet ez a kivételes lény képviselje. Nem könnyen, de végre
is el tudjuk képzelni azt a másik főszereplőt is, akit Dumas hősnőjével
szembe állít. A Nourvadyak, akik azzal a jó tulajdonsággal
dicsekedhetnek, hogy negyven millióval rendelkeznek s lövéseik ötven
galamb közül ötvenet szoktak eltalálni – szintén nem mindennapi lények.
De ne feledjük, hogy ez még mind föltevés s a dráma ilyen exotikus
alakokkal is megalkotható. A harmadik alak, a férj, aki a cselekvény
trióját kiegészíti, úgyis elég közönséges alak, ha az együgyűséget
közönségesnek ismerjük el. De a férjeknek joguk van ostobáknak lenniök.
Lássuk, hogy e három főszemély cselekvése miképpen érvel a Dumas tétele
mellett.
Lionette, a „bagdadi hercegnő“, szerelemből férjhez ment Jean de Hun
grófhoz, aki e házassággal egész családja haragját vonta magára. Egy
ideig boldogok; szeretik egymást s még jobban gyermeköket. De Lionette
fényűzése a csődbejutás küszöbére juttatja őket. Még mindig a
hipotézisek talaján állunk, mert e pénzkérdés nélkül a drámai bonyodalom
nem indulna meg. Férj és feleség elhatározzák, hogy inkább meghalnak,
mint hogy hitelezőik károsodásával mentsék meg vagyonuk egy részét,
szegényen pedig nem élhetnek. Ezt az időpontot igen alkalmasnak találja
tervei megvalósítására Nourvady, Lionette negyvenmilliomos imádója. Egy
sajátságosan durva, hosszú mondókában, mely azt juttatja a néző eszébe,
hogy mesés gazdagságu papájától jobb nevelést is kaphatott volna,
tudtára adja Lionettenek, hogy egy palotát rendeztetett be számára s ez
előtte és csakis előtte minden pillanatban tárva van. Átadja a palota
kulcsát, rendelkezzék vele – bármikor. Minden becsületes és józan
gondolkozású asszony félbeszakította volna a nábobot harmadik szava után
s ha ez esetleg folytatja, inasaival dobatja ki. Lionette, bár a harag
tüze s a megszégyenülés égetik, nem tehet így, mert akkor – nincs dráma.
Végighallgatja tehát a lealázó ajánlatot s megelégszik azzal, hogy a
kulcsot a nábob előtt kihajítja az ablakon. Nourvady cinikusan jegyzi
meg, hogy az ablak a kertre s nem az utcára nyílik: amikor szüksége lesz
rá, előkeresheti a kulcsot. Lionette azt a rövid megjegyzést teszi:
„Szemtelen“ s otthagyja a milliomost. De ez nem engedi magát ilyen
könnyen elriasztani s kifizeti a bagdadi hercegnő minden adósságát. Ezt
először a férj tudja meg. Jean de Hun gróf nem hallgatva a józan ész
szavára, rögtön elhiszi, hogy neje, aki pár perccel előbb még készebb
lett volna meghalni, mint hogy hitelezői megrövidüljenek, eladta magát a
milliomosnak. Oly durván támadja meg, hogy Lionette – a király leánya –
méltóságán alul valónak találja védekezni. Egy pár szó mindent
megmagyarázna, de Lionette nem mondja ki e pár szót, mert különben –
nincs dráma. Némán tűri férje szemrehányásait s találóan azt mondja
róla: „Ostoba.“
A második felvonásban azonban oly lépést tesz, mely kevésbé
magyarázható, mint férje oktalan féltékenykedése. Elmegy Nourvadyhoz,
természetesen csak azért, hogy megleckéztesse merészségéért, amellyel
adósságát kifizette. Higyjük el, hogy ez megeshetik; tegyük fel, hogy
férje durva fellépése zavarba ejtette s maga sem tudja, mit cselekszik.
De mi történik? Mikor éppen visszautasítja Nourvady tolakodását s
királyi büszkeséggel megérteti a nábobbal, hogy sohasem lesz az övé: jön
a férje s rendőrökkel töreti be az ajtót, hogy gyanújáról
megbizonyosodjék. Mindenáron rajta akarja érni nejét a házasságtörésen,
mintha sejtelme se volna arról, hogy ezzel nemcsak nejét, de önmagát is
megalázza. De mondjuk, hogy a féltékenység, ez a leghatalmasabb s
legőrültebb szenvedély nem ismer logikát s fogadjuk el még e föltevést
is. Mit tesz Lionette? Mikor hallja, hogyan vezényli férje a rendőröket
az ajtó betörésére, feltámad női önérzete s ez a legesztelenebb tanácsot
sugallja neki. Ahelyett, hogy elrejtőznék, vagy a mellékkijáráson,
melyről később említés történik, menekülne, marad s levetve felső
öltönyét, úgy viselkedik az elősiető rendőrbiztos előtt, mintha
csakugyan bűnös volna abban a vétekben, mellyel oktalan férje vádolja. A
büszkesége arra sarkantyúzza, hogy a jóhírnevét áldozza fel! – Ez
valóban csak a bagdadi hercegnőkkel történhetik meg. S dacból olyan
buzgón vádolja magamagát, hogy a rendőrbiztos, a színmű egyetlen józan
embere, gyanakodva fogadja vallomását. Nourvady becsületére állítja,
hogy Lionette ártatlan; de az elkeseredett grófné azonban hazugnak
mondja ezt a védelmet s a nábob szeretőjének vallja magát. Aláírja az
okmányt, mely őt a ház úrnőjévé teszi s férje elé dobálja azokat az
aranyakat, melyekkel Nourvady előbb megkinálta. A rendőrbiztos megiratja
a tényállást, távozásra szólítja a nábobot, félrevonulásra kéri
Lionettet s azután tudtára adja de Hun grófnak, hogy jó lesz valamely
félreeső utcán keresztül távoznia, mert Franciaországban nem népszerűek
az olyan férjek, akik rendőrbiztossal járnak a feleségük után.
Lionette pedig elhatározza, hogy tovább halad azon a lejtőn, melyre
férje megokolatlan féltékenysége s a saját esztelensége sodorta.
Elfogadja Nourvady ajánlatát; kész elhagyni férjét, aki őt oly mélyen
megsértette, gyermekét, aki őt alig szereti, hisz játszani ment, mikor
anyja meg akarta csókolni – kész odadobni magát egy utált embernek és
mindezt – csupa sértett önérzetből. Egy asszony, aki elbukik, mert
becsületében kételkedni mertek – ez legalább eredeti dolog. Már a
harmadik felvonásban vagyunk s még egyre csak a föltevések szaporodnak;
e föltevések pedig oly természetűek, hogy már a legnaivabb lelkű néző is
kételkedik bennök. De most jő a kulmináció, a jelenet, melyért Dumas
fils darabját írta s mely hivatva van tézisét bebizonyítani. Ezt a döntő
momentumot az a véletlen idézi elő, hogy Richard közjegyző, aki
jóakarója Lionettenek, éppen jelen van, mikor a becsületében sértett nő
férje házát Nourvadyval elhagyni készül. Hogy meglágyítsa, beküldi hozzá
hat éves kis gyermekét. A kis fiú anyjához fut, kéri, vigye magával s
mikor anyja szelíden megtagadja kérését, belécsimpaszkodik. Nourvady
megunja a dolgot s veleszületett durvaságával eltolja a gyermeket, úgy
hogy az a földre esik. És ez az aljasság felkölti Lionetteben az anyát.
Nemcsak az anyát, hanem az asszonyt is s a hővérű bagdadi hercegnő az
anyaoroszlán dühével ragadja torkon a férfit, aki gyermekét megütötte.
Most, ebben a hamis helyzetben, halljuk tőle az első igaz hangot,
melynek kitörése végre is nem bizonyít semmit, de legalább igaz. De
ehhez egy kissé későn jutottunk hozzá, mert a darabnak már a végére
jutottunk. Lionette meg van mentve. A jóakaratú Richard kibékíti
férjével; hogy elmezavarukból kigyógyíthatja-e őket, nem valószínű. A
színmű holnap újra kezdődhetik egy másik Nourvadyval; igaz, hogy a
negyvenmilliomos emberek Bagdadban sem járnak seregestől.
És Dumas fils nem bizonyított semmit, csak hipotézisekkel s gyönge
érvekkel kínálta meg a nézőt. Ugyan van-e, aki elmondhatná, hogy valami
tanulságot szerzett ebből a meséből? A dráma pedig nincs sehol. Nem
látjuk szenvedélyek összeütközését, csak lázbetegek ide-oda járkálását.
A szereplők mindannyian úgy viselkednek, mintha őrültek volnának,
anélkül, hogy igazi okuk volna a – felindulásra. Figyelemmel kisérjük
szavaikat, vagy mert fogékonyak vagyunk a meglepetések iránt, melyekben
ez a színmű gazdag, vagy mert a maga teljességében akarjuk élvezni a
művészi előadást, de érdeklődni nem érdeklődünk soha egészen az utolsó
jelenetig. Ki érezne részvétet ezek iránt az exotikus lények iránt, akik
tőlünk annyira idegenek, hogy valóságukat sem hihetjük el?!
A felvetett téma megoldatlan marad.