(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. Új betanulással adták a
Nemzeti Színházban 1893 október 6.-án.)
Tudor Mária, Anglia királynője, Hugo Viktor darabjában megtudja, hogy a
kedvese, Fabiano Fabiani, egy olasz kalandor, elcsábította Janet,
Gilbert vésőmunkás gyámleányát, aki tulajdonképpen Talbot
grófkisasszony. Első dühében ki akarja végeztetni hűtlen szeretőjét s
eszközül használván Gilbertet, aki bosszút áll gyámleánya és imádottja
megrontásáért, halálra itéli Fabianit, azon a címen, hogy ez Gilberttel
meg akarta gyilkoltatni őt, a királynőt. Anglia főnemesei úgy
örvendeznek, mint örvendeznének Petur és társai a meráni herceg bukásán.
Tudor Mária azonban megbánja a dolgot s szeretne megkegyelmezni a
nyomorultnak, akit minden hitványsága ellenére is szeret, forró vére
egész hatalmával. De immár neki sem áll hatalmában megkegyelmezni
kedvesének. A népet felizgatták s ez a kívül zajongó nép Fabiani fejét
követeli. A királynőnek bele kell nyugodnia, hogy nyilvánosan nem
kegyelmezhet meg szeretőjének. Ez nem zárja ki, hogy meg ne
szöktethesse. A fekete lepel alatt le fogják ütni egy másik embernek a
fejét, a Gilbertét, aki úgyis eladta az életét a királynőnek. De vajjon
nem játsszák-e ki? – riad meg az utolsó pillanatban. És halálos
aggodalmakat áll ki, valamint Jane is, aki meg Gilbertet félti, mert
emezt szereti „igazán“, nem a csábítóját. És Jane a szerencsés.
A királynőt kijátszották, a Fabiani feje hullt le, Anglia meg van
mentve.
– Ki merészelte ezt tenni?! – ordít fel a királynő.
– Én – szól Simon Renard, a világboldogító s finita la commedia.
* * *
Aki szeszélyből elolvasta, tudta, aki csak a tanáraitól hallott róla,
szívesen elhitte, hogy ez a _Tudor Mária_ Hugo Viktornak a
legeslegrosszabbik darabja; kiváncsi nem volt rá senki, se nálunk, se
Franciaországban. Párisban, ahol pedig még mindig kegyelettel vannak
Hugo Viktor iránt (ha ennek a nagy névnek a nimbusa már feloszladozik
is) _Tudor Máriá_t nem játsszák évtizedek óta.
Igazi sikere nem volt soha; nem tetszett akkor sem, amikor a romantika
még virágjában volt s _Ruy Blas_t, _Hernani_t vagy _Marion Delorme_ot
fanatikus csodálók tapsolták. Akkortájt előadták néhányszor a mi Nemzeti
Színházunkban is, hogy azután ad akta tegyék; s egy félszázadon át senki
se kívánkozott utána. Miért adták hát elő, akkor, amikor már egy
félszázad múlt el a bukása óta, akkor, amikor a romantika már végképpen
lejárta magát, nálunk, ahol Hugo Viktornak még _Hernani_ja sem tetszett
igazán soha?! A felelet nyilvánvaló. Azért, mert egy parádés szerep van
benne, s ez a szerep, a címszerep, nagyon alkalmas arra, hogy a kiváló
színésznők egész nagyságában mutathassák meg benne a művészi
egyéniségüket. A szerep három, nagyon különböző lelkiállapot érzékiségét
kívánja meg alakítójától. Első étape: a tomboló harag, második: a
reakció, harmadik: a vergődés az aggodalomban. Amikor Tudor Mária így
kiált fel:
– Csak a lábammal kell dobbantanom s vérpad nő ki a földből! – előadója
olyan hangot hallathat, mely a nézőre azt az impressziót teszi, mintha a
vérpad már valósággal ott volna a színpadon.
Éppen ilyen nagy hatást kínálgat az a két szó, amellyel Tudor Mária a
hóhérnak ajándékozza kedvese fejét:
– Neked adom!…
Az utolsó felkiáltásával pedig:
– Ki merészelte ezt tenni?!… – Tudor Mária alakítója úgy
megborzongathatja a nézőt, hogy ennek a nőstény oroszlánra kell
gondolni, amelyet párjától fosztott meg a golyó.
Természetes tehát, ha ez a szerep vonzza a színésznőket s ezek közül
éppen a legnagyobbakat; és természetes az is, ha a nagy színésznő, hogy
nekivaló szerephez juthasson, ki-kiemeli pompás sírboltjából a már rég
eltemetett darabot.
Nem igen volna igazolható, ha valaki az ilyen alkalommal hosszan és
részletesen bírálgatná _Tudor Máriá_t. Ez a darab tele van gigászi
furcsaságokkal; ezekre vadászni nagyon olcsó és nagyon haszontalan dolog
volna. A dráma képtelenségei toronymagasságúak; a gyerek is megütődik
rajtok. És a mi közönségünk éppenséggel nem naiv kedélyű; ellenkezőleg,
a legszkeptikusabb közönség a világon. Kegyetlen, mint maga Tudor Mária;
néha szeszélyből, vannak türelmes órái, de jaj annak a szerzőnek, aki
nem a türelmes órájában találja.
_Tudor Mária_ reprize alkalmával nem volt elnéző kedvében s minduntalan
kinevette a költőt. Megbotránkozott benne, hogy ezek a históriai figurák
nem „igazi emberek“, akik erényeikben és gyöngeségeikben hasonlatosak
volnának a zártszékbérlőkhöz, hanem cifra vagy sötét ruhákba, fénybe
vagy árnyékba öltöztetett bábuk, akiknek szörnyű még az erényük is s
akiknek a gonoszsága már nem is hátborsóztató, hanem mulatságosan
ördögi. Emberek – Hugo Viktor darabjaiban! Hogy, honnan kerülnének oda?
Ez a csodálatos zseni oly kevéssé ismerte az embereket, mint a Montblanc
csúcsa.
Miért? Talán, mert nem méltóztatott megismernie őket. Kitelhetett a
gőgjétől. És emberismeret híján a tulajdon nagyságát osztogatta szét az
alakjainak, nagyságot adva a szentképeinek és nagyságot a zsiványainak.
Ez a mi kicsinyes korunk pedig, mely nem hisz többé semmi nagyban, még a
nagy zsiványokban sem, sohase kegyetlenebb, mint ha azt akarják
elhitetni vele, hogy a nagy dolgok és a nagy emberek csak úgy
lökdösődnek ezen az eladósodott világon.
Színdarabot, ha csak ideig-óráig is, kétféle dolog éltet. Ha az ember
nem ragad benne, megejtheti a nézőt még a mesteri machináció is. Hugo
Viktor nagy drámacsináló volt s ebben a _Tudor Máriá_ban is vannak
jelenetek, amelyek egykor frappánsak lehettek. De semmi se avul el olyan
hamar, mint a színpadi machináció; s a romanticizmus félszázados színi
masinériái ugyancsak megkoptak. Új emberek jöttek azóta, akik sokkal
ügyesebb, bonyodalmasabb masinériákat találtak fel s a romantikus
raffinéria ma már gyermekesnek tetszik.
Ez a záporesője az orgyiloknak, ezek a titkos kijárások, amelyekbe
beleszédül az ember feje, ezek a váratlan megjelenések s a bűnöst
megremegtető találkozásai a véletlennek, ezek a titokzatos zsidók,
trónteremben járkáló munkások és börtönökben bujkáló királynék, ezek a
lordok, akik úgy esküdöznek, mint a cigányok, ezek a telegrafikus
gyorsaságú színváltozások: hóhér és barcarola, gitár és félrevert
harangok, szőke haj villanása az éjben és elitéltek fekete leplei a
csillárok alatt – ma már az Árgirus királyfi viccei, amelyek nem lepnek
meg többé senkit. Az egykor oly rémes dominókat, amelyeknek láttára
elakadt a néhai nézők lélekzete, ma azzal fogadja a zártszékbérlő:
„Ismerlek szép maszk, abból a maskarabálból, ahol húsz évvel ezelőtt
találkoztunk!“
S hozzá a romantika divatjamúlt stílusa, ez a temérdek ellentét – a
kontrasztkeresés folytonos ismétlődése – ez a mindig egyformán váltakozó
fehér és fekete, amelyek jelentkezését már előre tudja a mai hallgató,
aki fordulatosabb, változatosabb s amellett diszkrétebb, józanabb
stílushoz szokott! Nem, nem csoda, ha sokan nevetnek _Tudor Máriá_n.
De a hébe-hóba kitörő derültséget kissé mérsékelni lehetett volna apró
törlésekkel. Igy ki lehetett volna húzni azt a félezer angol nevet, mely
Hugo Viktornál megannyi nagyság kifejezése akart lenni. Ezeknek a jó
angolsággal kiejtett furcsa neveknek, kivált a szenvedélyes beszédben,
például a dühöngő királynő ajkán, komikusan kellett hatniok. Mikor
valaki tombol, bizonyára felhagy minden affektálással. Már pedig a
magyar beszédben az idegen szavak és nevek helyes kiejtésének pontos
betartása csak mesterkélt lehet. Ez a mesterkéltség, mikor egy
lélekzetre egész tucat idegen nevet hallunk, annyira feltünő, hogy véget
vet minden komoly hangulatnak s minél inkább megdöbbentő akart lenni,
annál nagyobb az ellenkező hatás.