(Dráma 3 felvonásban, fordította Endrődi Sándor. Új betanulással először
1892 január 4.-én.)
_Angelo_ a hála drámája. A háladatosság, hogy egy rettentő grammatikai
szóval éljünk, meglehetősen _benható_ érzelem; világos tehát, hogy
drámai akcióban csak úgy nyilatkozhatik meg, ha egy más, erősen _átható_
érzelemmel ütközik össze, például a szerelmi féltés bosszúvágyával. Az
persze, hogy ha a hála győzedelmeskedik a féltés bosszúvágyán,
megnyilvánulhat egyszerű lemondásban is, de éppen úgy kifejezést
találhat megindító, szép és elérzékenyítő tettekben, melyeknek nagyságot
éppen a hála ad. Ez az összeütközés a dolog természeténél fogva csak
kivételes lehet, de mindig érdekes marad, s csak a drámaírótól függ,
hogy ezt az összeütközést minden kivételessége mellett is _igaznak_
ismertesse el velünk.
A Tiszbe hálája nem igaz. Az a lelki küzdelem, melyet Hugo Viktor fest,
nem folyt le és nem folyhatott le soha semmiféle emberi lélekben.
Angelonak a drámai összeütközése hamis.
Miért? Erre a felelet nem az, hogy a Coraliekon, a kis bárókon és a
kereveteken kívül minden csak mese. Nem is az, hogy ahol drámai
eszközökként titkos kémek, sbirrek, tizek tanácsa, méreg és gyilok,
podeszta és kóbor színésznő szerepelnek, az már eo ipso nem igaz.
Így csak a felületesség beszélhet. A sbirrek, méreg és gyilok, a
csapóajtók és ez az egész páduai dekoráció nagyon szerencsésen
választott keret _Angelo_ drámájához. Annak a kivételes drámai akciónak,
melyet a kivételes lelki összeütközés involvál, kivételes időkben,
kivételes erkölcsök uralkodása alatt kell megesnie, olyan világban,
amelyről a néző eleve föltételezi, hogy akkor a levegőben voltak a mai
nap már szokatlan dolgok.
Hogy miért hamis _Angelo_nak a drámai összeütközése, arra a felelet
egészen más. A dolog nem érdektelen; jellemző az egész romantikus
irodalomra. Lássuk tehát. Ime a darab, in nuce: Tiszbének, a kóbor
színésznőnek, Angelo podeszta kedvesének anyját egykor megmentette
Bragadini Katalin, a podeszta felesége. Tiszbe tudja a dolgot, de nem
tudja, hogy ki volt a megmentő. Ma pedig Katalin és Tiszbe ugyanegy
férfit szeretnek, Rodolfot. Rodolfo nem szereti Tiszbét, de szánalomból
nem utasítja vissza s nem tagadja meg tőle az ölelését. Ezért Tiszbe
jogot formál a Rodolfo szívére. Rodolfo azonban Katalint szereti s
Tiszbe nyomára jő a viszonyuknak. Katalin és Rodolfo között ugyan csak
plátói viszony van, de a Tiszbe féltése fellobog és a Rodolfo nyomaiban
behatol a Katalin hálószobájába. Rodolfo el van rejtve. Egy perc és a
gyanakvó podeszta meglepi Katalint, előhalássza Rodolfot és
keresztülgázol mind a kettőn. Ebben a kritikus pillanatban Tiszbe
megtudja egy feszületről, hogy Katalin az, aki az ő anyját megmentette.
(Ebben a jelenetben minden rekvizitum s minden szó csupa drámaiság.) Mi
történik?
Ha ez a csomó egy mai regényíró elé kerülne, az illető bizonyára két
dolog közül választana. Vagy olyannak festené Tiszbét, akiben a szerelmi
furor erősebb mint a hála, s ebben az esetben a modern Tiszbe
kiszolgáltatná Katalint Angelonak, azután pedig lelkifurdalásokat érezne
és így tovább. Vagy olyan emelkedett léleknek mutatná be Tiszbét, aki a
hálaérzetének fel tudja áldozni szerelmét s ebben az esetben Tiszbe
megmentené Katalint, megáldaná, azután utóbb, meglehet, késő bánat
szállná meg. De ebben az utóbbi esetben a modern Tiszbében – érdekesen
festett lelki küzdelem után – csakugyan győzedelmeskednék a hálaérzet; a
szerelmi láng, a bosszúvágy, az erős ellenáram hatása alatt legalább egy
pillanatra elcsitulna s helyet adna az erősebb és emelkedettebb
érzelemnek. Tiszbe megfékezné bosszúvágyát, féltékenységét és szerelmét,
s legalább egy percre, míg cselekszik, _szívének engedne_, mikor
_hálából_ megmenti Katalint.
Mert a modern irodalmi felfogás szerint (ahogy ma látjuk a lelki dolgok
igazságát) érzéseink relativek, egyik erősebb, másik gyöngébb, továbbá
változók; a meglehetősen egyforma jelentőségű érzések közül, a különféle
impressziók hatása alatt, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül.
A romantikusoknál nem így van. A romantikusok maguk kreáltak a lelki
dolgokra törvényeket (csupán a Szépre, a Nagyszerűre és a Meglepőre való
tekintettel) és elhanyagolták azt, amit megláthattak volna, amit mi
igaznak, természetesnek, normálisnak nevezünk. A romantikusoknál az
érzések – esztétikai elveiknek megfelelőleg – abszolutak, változatlanok,
határokon felülállók. Sőt ami különösen jellemző, érzéseket csak
superlativusokban ismernek. A romantikus hősöknek nincsenek erősebb vagy
gyöngébb érzéseik (azoknak se, akikben két vagy három szenvedély
küzködik) nekik _csak legerősebb érzéseik_ vannak.
Tehát Tiszbében is superlativusban van meg úgy a szerelmi bosszúvágy,
mint a hálaérzet. Hogyan győzedelmeskedjék akkor az egyik a másikon, ha
mind a kettő legyőzhetetlenül erős?
Nem is győzedelmeskedik. Tiszbe nem a szívének enged, hanem egy
jelszónak, amely a romantikusoknál a konvenciók közé tartozott.
Nézzük a jelenetet. Tiszbe bizonyos a dolgáról. Ég a gyűlölettől és
megfojtaná Katalint egy kanál vízben. _Akkor is, mikor már tudja, hogy
Katalin mentette meg az anyját_. Megmenteni és ott hagyni neki Rodolfot
reggelig? Jobban szeretné megölni Katalint, mint hogy ezt megérje. Most
jő az okoskodás. Igen, de neki meg _kell_ mentenie Katalint. Miért? Mert
_muszáj_. Mert hálásnak, sőt leghálásabbnak kell lennie, mert így hozza
magával _a becsület, a kötelesség_. Ha belenézünk a lelkébe, meglepetve
látjuk, hogy nincs abban egy szikrányi igazi hálaérzet se; nincs abban
csak szerelem és gyűlölet (abszolut szerelem és abszolut gyűlölet). De
megmenti Katalint, mert így kell tennie, mondjuk ki a szót, mert:
_tartozik vele_, mint Hernani megöli magát a kürtszóra, mert így hozza
magával a castiliai becsület, az adott szó szentsége, a point d’honneur
kultusza. A romantikus hősök és hősnők, ha nagy tetteket művelnek, mind
_fizetnek_. Megteszik, mert _tartoznak vele_ a romantikusok erkölcsi
fogalmainak. Ezek az erkölcsi fogalmak szépek, nemesek, a nagyszerűig
emelkedettek. És éppen ebben rejlik a romantikusok egyik örök
érdekessége. Az ember morális lény.
De tagadhatatlan, hogy azok az emberek, akiket mi ismerünk, akiknek a
cselekvéseiből megállapítjuk magunknak a lelki dolgok kis kátéját, nem
cselekesznek a romantikusok erkölcsi fogalmai szerint. Azért az ő
akcióik, elhatározásaik ránk nézve nem igazak és nem igazak a lelki
küzdelmeik sem.
Nem igaz a Tiszbe küzdelme és elhatározása sem. Mi legalább már nem
hiszünk neki. Úgy találjuk, hogy Tiszbében nincs hála, Tiszbe csak
hálásnak mondja magát. Nem a szívének enged, csak egy mot-d’ordrenak.
Nem fékezi meg, nem küzdi le a szenvedélyét, csak skartba teszi; ami
előttünk megérthetetlen, természetellenes. Ezért nem hiszünk az
áldozatában sem és ettől fogva nem hiszünk azután semmit.
Ami következik, az már csak fokozás. Angelo – Rodolfo elsikkasztott
leveléből – nyomára jut annak, amit gyanított s titkos kivégzésre ítéli
a feleségét. Tiszbe azonban még egyszer megmenti Katalint s most még
frappánsabban, mint előbb. Méreg helyet altatót ad neki. Végül pedig, az
önfeláldozás koronája az, hogy Tiszbe megöleti magát Rodolfoval, aki őt
Katalin gyilkosának hiszi, „hadd legyenek boldogok“.
Minderről csak fokozottan ismételhetnők, amit fentebb kifejtettünk.
De az következik-e ebből, hogy ilyen darabokat mint _Angelo_, ne is
adjanak elő? Mintha a modern darabokban csak úgy dühöngene az igazság!
Előadják a francia vaudeville-eket és bohózatokat, melyekben minden, még
az elmésség is konvenció, előadják a német familia-vígjátékokat,
amelyekben már elmésség sincsen, csak konvenció, előadják minden magyar
tollpróbálgató diákos színi tréfáit, melyekben se elmésség, se
konvenció, se semmi a világon, legfeljebb a drámaírásban való
járatlanság és rokonszenves gyámoltalanság; előadnak mindent, – és csak
éppen Hugo Viktort ne adják elő?! Különös kivánság.