(Dráma 3 felvonásban, fordította Szász Károly. Új betanulással először
adták a Nemzeti Színházban 1882 március 16.-án.)
Hugo Viktor felesége abban a könyvben, melyben férje életének történetét
beszéli el, érdekes dolgokat közöl _Borgia Lukrécia_nak a
Porte-Saint-Martinban tartott előadásáról. Amit elmesél, kétségtelenné
teszi, hogy _Borgia Lukrécia_ 1833.-i első előadása az akkori közönségre
nagy hatással volt.
Ellenkezőleg _Hernani_val, melynek minden előadása alatt valóságos
harcot kellett vívni a tisztes sikerért, _Marion De Lorme_mal, mely
minden fáradság ellenére is megbukott és a _Roi s’amuse_zel is, melyet
közvetetlenül a premiér után betiltottak, _Borgia Lukrécia_ diadalát
teljesnek és zavartalannak lehetett mondani. Az érdeklődés a darabbal
szemben erősebb volt, mint Hugo Viktornak bármelyik más premiérjén; az
irodalmi harcban szünet állott be. Klasszikusok és romantikusok egyforma
kiváncsisággal várták, mi fog történni; nem vitatkoztak sem a
tragédiáról, sem a drámáról; nem törődtek sem az íróval, sem a
színészekkel. A közönség az utolsó felvonás alatt nem látott egyebet,
csak egy fiút, akit a saját anyja mérgezett meg; a tapslárma hirtelen
elrekedt s mikor a kacagás és víg dal közepett felhangzott a barátok
zsolozsmája, borzadály futott végig a nézőtéren. A barátok megjelenése,
Lukrécia bosszú-lihegése, Gennaro rémítő szavai, midőn Lukrécia a
koporsókat számlálja: „Egy hatodik is kell, asszonyom!“ – és az utolsó
jelenet a maga szörnyűségében, rendkívüli hatást keltettek.
Fölemelkedtek a páholyokban, a zenekari és földszinti székeken,
karzatokon, mindenki tapsolt és éljenzett; a színt bokrétával
árasztották el; a szerző nevével nem elégedtek meg s őt magát kivánták
látni. A kocsiból, melyen a költő nejével és leányával haza készült,
kifogták a lovakat, s a díszmenet roppant tömeg kiséretében ért a költő
lakására. Rég nem látott barátok jelentek meg ez estén; ismeretlenek
jöttek egy kézszorítást kérni, s az ovációnak nem volt se vége, se
hossza. Nagyobb triumfust csak ritkán élt meg a különben eléggé
elkényeztetett költő.
A részletek, melyeket a kétségen kívül jól értesült életíró felsorol, a
legnagyobb lelkesültség és mámor kifejezései. Nem reprodukálhatjuk
ezeket, mert bennünket csak másodsorban érdekelnek. Ma már alig
képzelhetjük el az ujjongásnak azt az általánosságát, mellyel _Borgia
Lukréciá_t fogadták. Csak éppen az hiányzott, hogy Théophile Gautier
szemetszúró – s később legendássá vált – skarlátvörös mellényében,
megbotránkoztatóan hosszú aranyszőke hajával leszálljon a második
karzatról, mint Mózes a Sinai hegyről, s a színpadon felolvassa a
romanticizmusnak a mestertől átvett tíz parancsolatát, melyet Hugo
Viktor _Cromwell_ előszavának alapvető ideáiból így állíthatott volna
össze:
I. Én vagyok a nagy mester, aki a _természetet és igazságot_ hirdetem.
Szabályaid és mintáid ne legyenek én előttem. Mert _nincsenek
szabályok_, csak a természet általános törvényei, melyek kihatnak az
egész művészetre és a különös törvények, melyek minden alkotásra
vonatkozólag, minden tárgynak saját létföltételeiből következnek.
II. A három nagy korszaknak: a kezdetleges, az antik és modern kornak
három költészeti faj felel meg: a líra, az epika és a dráma, másképpen a
Biblia, Homér és Shakspere.
III. A keresztény vallás, mely az antik művelődés mélyébe hatolva, ezt
megölte, a modern művelődés és költészet alapjává lett. Ez a vallás a
maga spiritualizmusában teljes, mert igaz. Örvényt vet a test és lélek
közé, s a népek szellemébe egy új érzelmet vezet be: a _melankóliát_,
melynek kifolyása a _keresztény szemlélődés_.
IV. A kereszténység a költészetet az igazsághoz vezeti. A modern múzsa
érzi, hogy nem minden szép a természetben, hogy a _rút a széppel_, az
idomtalan a bájossal, a jó a rosszal, a fény az árnnyal, a groteszk a
fenségessel együtt jelentkezik. Ennek megfelelőleg a költészet is a
fenségest a groteszkkel, más szóval a lelket a testtel köti össze
alkotásaiban.
V. A modern, vagyis a drámai költészet egy új elemet fogad el, a
_groteszket_. Ez a fenséges okjektuma, az ellentét eszköze. Az új
formában a fenséges a keresztény moráltól megtisztult lelket képviseli,
a groteszk pedig az állatot, a testet.
VI. A szépnek csak egy típusa van, a rútnak ezer. Azért a modern
korszakban a _groteszk dominál_.
VII. A drámát a _realitás_ jellemzi; a realitás a két típusnak: a
fenségesnek és a groteszknek természetes összeegyeztetéséből keletkezik.
Az új forma: a _dráma_, emez új elemnek, a groteszknek felvétele által
különbözik az elavult _tragédiától_.