(Drámai költemény 5 felvonásban, fordította Zichy Antal. Először adták a
Nemzeti Színházban 1888 december 28.-án.)
Egy jólelkű, kövér szívű öreg zsidó, aki csak azért bölcs, mert nem
olvas, magához veszi egy keresztény barátjának elárvult kis leányát. És
fölneveli, mintha a tulajdon lánya, mintha zsidó leány volna. Bizonyára
megtehette volna, hogy másokra, keresztényekre bízza a leány nevelését,
de akkor nem szerette volna meg a szegény kis porontyot.
Und Kinder brauchen Liebe,
Wär’s eines wilden Thieres Lieb’ auch nur,
In solchen Jahren mehr, als Christenthum.
A _Bölcs Náthán_ról nevezett költemény magva ezekben a szép sorokban
van, melyeket a darab másik bölcse mond: a lovász, aki szerzetessé lett.
Ami drámaiság van Lessing költeményében: Náthánnak ezen az elhatározásán
sarkallik. Náthán talán nem tesz okosan, mert: „rossz csillagok járnak“
a dologból baj is keletkezhetik, – de szíve szerint tesz. Akár csak a
XIX. századbeli Sylvestre Bonnard, Antole France Sylvestre Bonnardja, a
nyugati bölcs, aki hajdani ideáljának leányát a kolostorból, hol a
szegény teremtéssel rosszul bánnak, megszökteti, ami által
összeütközésbe keveredik a Büntető Törvénykönyvvel, ő, aki soha egy
légynek se vétett világéletében. Bizony, hibázott Sylvestre Bonnard is,
hibázott Náthán is – de ez az a hiba, amelybe nekünk kedvünk telik.
Náthánnak ez a cselekvése határozza meg minden későbbi cselekvését,
mindazt, ami a darabban történik. Azok az érzések, melyeket Náthánnak e
miatt a hiba miatt meg kell ismernie – boldogító érzések és szorongató
érzések vegyest –: íme, ez _Bölcs Náthán_ban a fődolog. A többi már csak
arabeszk a nemes stílű munkán. Közbejátszik egy történet, melyet ma
talán kissé melodrámai ízűnek mondanánk, de amely nagyon megszokott
történet volt a XVIII. században, még a leginkább „polgári“ darabokban
is. Templomos vitézről van szó, aki megment a tűzből egy leányt; az
életmentő és a megszabadított kissé ábrándoznak egymásról, de kiderül,
hogy testvérek, s a halvány szerelmi regény nem válik Lothario és
Sperata-féle történetté. Oh, messze vagyunk attól a világtól, melyben a
Catulle Mendés „Zohar“-ja terem! Megismerkedünk egy szultánnal, aki
már-már kivégezteti egyik foglyát, a rab keresztény harcost, de mikor
jobban megnézi a templomost, rég siratott testvére vonásait látja a rab
ember arcán. A templomos ép bőrrel menekül s nemsokára a szultánban
ázsiai nagybácsit talál. Látunk egy patriarchát, aki eldörgi a
rettenetes szót: „a zsidónak égnie kell“, de nyugodjunk meg, ez a
patriarcha csak mumus. Itt-ott fenyegetőznek a darabban hol ezzel, hol
azzal a kínos látvánnyal, de bátorodjunk, nem fog baj esni. Amott, nagy
messze borong valami, de a közelben csupa nyugalom. Előttünk olajfák,
fölöttünk palesztinai ég, bárányfellegekkel, melyek hamarosan
eloszlanak. Az emberek jók, szelídek, okosak; némelyikük maga a
nemesség. Náthán és Recha, a szultán és Sittah, a templomos, a barát,
Daja – mind csupa jó lélek; Al-Hafi szinte kisötétlik közülök. (Mert a
patriarcha csak mulatságos.) Pálmaligetben járunk s halljuk a bérc-útról
jövő karavánok zaját. A hová nézünk: sakkozó emberek; s a sakktáblára
ráhajlik egy Scheherezáde arca is. A képekben, melyeket látunk, keleti,
de nem azok a buja színek, amelyeket a természet mutat; hanem enyhébbek,
halványabbak, olyanok, aminőket egy öregedő szemű bölcs ember láthatott
rózsás álmaiban. Ez a rokokó keletje. Diszkrét fény, üvegházi meleg. És
mindez igen szép, igen gyönyörködtető, annyival inkább, mert mai napság
kissé szokatlan. De mindez csak háttér; háttér, melynek láttára kedvünk
volna felkiáltani: minden mi derült, minden mi világos dalodban,
újságirók őse! – kedves és bőséges háttér. Térjünk a fődologra.
_Bölcs Náthán_ ránk nézve mindenekelőtt: a jó Náthán. Mert az a
cselekedet, mellyel érdeklődésünket megragadja s mely a drámának
kiindulási pontja, jó szívéből és nem bölcsességéből ered. Nem akarom
vitatni a melléknevét, mint a darabban teszik. Náthán okoskodó hajlamú
ember, aki nem veti meg a metafizikai elmélkedéseket; s mert ezekkel a
szellemi tornagyakorlatokkal szívesen előáll, rászolgál epitetonjára. De
ránk, nézőkre nézve, hibája a legkedvesebb; s bölcsességének jóformán
csak annyi szerepe van a darabban, hogy igazolja ezt a hibát nemcsak
önmaga, hanem egy ellentétes felfogás előtt is, melyet Szaladin
képvisel. Mai nap persze a Náthán hibája csak drámai szempontból
mondható hibának. Mi nem aggódunk többé a Recha lelki üdvéért, amért
zsidó hitben nevelkedett. 1779-ben, mikor „Náthán“ először került
színpadra Berlinben, nem így áll a dolog. Tíz évvel vagyunk a francia
forradalom előtt, az enciklopédisták eszméinek erős hatása alatt, de –
nem az egész világ. Náthánnak nemcsak Szaladint, közönségét is meg kell
győznie, hogy: Istenem, sohasem tudhatjuk meg voltaképpen, hogy a három
vallás: a keresztény, a zsidó és a muzulmán között melyik az igazi opál?
A közönség soraiban ül néhány ember, akinek a lelke nem mond ellent,
mikor Náthán elejti a kételkedés szavát, hogy: meglehet, a három közül
már egy sem igazi; de a nagy többség előtt még idején van hangoztatni,
hogy: nekem legjobb a magam vallása, mint neked a tied, ergo, éljünk
békességben és barátságban. De ha a jó és bölcs Náthán első közönségében
akadt olyan is, akinek a szívéhez és eszéhez nem férkőzhettek a „három
gyűrű“ szép szavai: azóta nagyot fordult a világ. Ha akkor még volt fej,
melyet Náthán nem győzhetett meg, melyben megmaradt a kételkedés vagy az
ellenmondás: azóta e kételkedés kérdőjelére egy hatalmas, sohasem
hallott óriási feleletet adott az idő, s ezt az ellenmondást elfújta a
vihar. Facta locuta sunt. Trombitaszó, dobpergés, halottak milliói, a
dolog el van intézve. S „Náthán“ mai közönsége legnagyobb részt olyan
hallgatókból áll, akiknek a szép parabola semmit sem mond többé. Akik
így csökönyösködnek: Mit nekem a Náthán vallása, mit a Szaladiné, vagy
akár a baráté?! „Szerelmem annál többet ér, mint a jó király dala
mondja.“ Igen, éljünk békességben; s ez a jó Náthán is békét hagyhatna
nekünk bölcs parabolájával. – Mert tagadhatatlan: nem éljük többé a
vallási gyűlölködés korát.
Rosszul mondom, hogy tagadhatatlan. Ma már nincs az a nyilvánvalóság,
melynek tagadói nem volnának. És valaki ellenvetheti:
– Nincs vallási gyűlölködés? Hogyan? A kultúrharcok korában nincs
vallási gyűlölködés? Nincsenek emberek, akik megúnták a „Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség“ örök nótáját is, ezt a gyönyörű, de régi
„chanson du ricochet“-t? Nincsenek emberek, akiknek szívébe beférkőzött
a vallási türelmetlenség. Eh, uram, nézzen körül a világban! Majd
meglátja, hogy Náthán parabolája, a tolerancia e fényes szava, nem multa
idejét.
S mintha „Náthán“ közönsége néha igazat adna ennek az ellenvetésnek.
Mintha nemcsak Lessinget élvezné; mintha jól esnék neki a parabola.
Nem, nincs vallási gyűlölködés. A kultúrharcok politikai természetűek. A
reakció, ha van, ahol van, pusztán szociális. Mindez nem tartozik ránk.
De igenis ránk tartozik, hogy a vallás ma már nem különböztet. Nem
szólhatunk a tömegekről. De amaz emberek között, akik „Bölcs Náthán“
előadásai alkalmával a nézőtért megtöltik, nincs olyan, akinek szíve és
esze a Náthán igazának ellentmond. Nincs vallási gyűlölség. És ha a
Náthán bölcsessége csak egy vallást védene, ha csak a tolerancia mellett
ügyvédeskednék: bizonyára hidegen hagyná a mai közönséget. Nem kellene a
nóta, melyet elfú minden orgue de Barbarie. De a parabola nemcsak a
türelem szava: Náthán nem egyedül vallását, magát is védi. És szívünk
Náthánnal van. Mert Náthán az egyik legjobb ama jó emberek között,
akiknek valaha költői képzelet életet adott.
Késő volna Lessinget felfedezni. Ámbár nálunk minden Lessing-előadás egy
kissé reveláció. „Náthán“ költője nem az a klasszikus, akit
Magyarországon a legtöbben olvasnak. S közönségünkben még sokáig fognak
találkozni olyanok, akiknek „Náthán“ egy-egy előadása ilyenféle
meditációkra ad alkalmat: „Lám, lám, ez a Lessing nem is olyan hideg,
mint gondolná az ember. Kár volna a tanárok zsákmányául engednünk. Úgy
látszik, az az ötlet, mely már-már előítéletté vált, hogy: Lessing
valójában nem is költő, hogy csak az eszével írta a darabjait – ez az
ötlet csak egy csizmadia fejében támadhatott“.
A nagyközönségé, az egész világé azonban sohase lesz. Mint egy sem azok
közül az előkelő szellemek közül, akik a nagy vonásokkal, az erős
vonásokkal való hatást megvetették. Akik szívesen ereszkedtek a
mélységekbe, de a legnemesebb rezignációval letettek róla, hogy a
magasba törjenek. Akik megelégedtek vele, hogy a legjobbakra hassanak, a
lehető legegyszerűbb eszközökkel, a lehető legpuritánabb formában.
Ime egy drámai költemény, mely színházi közönségnek szól, a szeretetről.
Természetesen vékony cselekvényben. A szeretet, még a legférfiasabb, a
legrobusztusabb szeretet is, meglehetősen passzív érzés, mely nem indít
bonyodalmas cselekvésekre. Náthán negyedfél óra alatt a lehető legtöbbet
teszi, amire a jóság valakit késztethet. Pedig Náthánban – ne felejtsük
el – mindig a jó embert kell meglátnunk mindenekelőtt. Haladjunk végig
hirtelen a drámai költemény fejlődésének egyes étapejain. Első pont:
Náthán ijedelme, hogy Recha veszedelemben forgott. Öröme a lány
szabadulásán. Második pont: Atyai beszélgetés Rechával, szeretettel teli
beszédek. Tovább: Örömet akar szerezni nevelt leányának. Megbarátkozik a
templomossal. Majd: Jóság vezeti a szultánhoz. Megbarátkozik
Szaladinnal. (A darab tele van barátkozással, melyeknek mestere Náthán.)
És így tovább, a kifejlésig, mely szinte apoteózisa a szeretetnek.
S a szavakból, melyeket Lessing Náthán szájába ad, valóban bölcs ember
szól. Bölcs ember, aki régebben sokat verekedett, s aki elérkezett arra
az emelkedettségre, ahonnan lenézve az emberi dolgokra, mindennel
elégedetlenül és mindennel kibékülve, az ember megelégszik a pathmoszi
vizionárius naiv bölcsességével. Ez a hosszú élet, a sok törekvés és
fáradság, a sok érzés és csalódás, a sok hányattatás és tévedés, a
lemondás és megnyugvás bölcsessége.
Ez a bölcsesség mindenkor hidegnek fog tetszeni ama fázékony lelkek
előtt, amelyek csak a nagy szenvedélyek tüzénél tudnak kissé
fölmelegedni. Nem tartozik ránk bizonyítani, hogy Lessing belenézett a
szenvedélyek olvasztókemencéibe is. De megjegyezhetjük, hogy éppen oly
hevenyészett az az előitélet is, mely Lessingnek a szavát szintoly
hidegnek füllenti, mint bölcsességét. Im, a „Náthán“ nyelve, a maga
szobrietásában, csupa erő és kecsesség. A parabola stílus tekintetében
is mestermű. Vagy hideg szavúnak lehet mondani a „Schlafende Laura“-t
is?
Sie schlief, und weit und breit
Erschallten keine Nachtigallen
Aus weiser Furchtsamkeit,
Ihr minder zu gefallen,
Als ihr der Schlaf gefiel,
Als ihr der Traum gefiel – etc.
Mintha az örökké éber ész nem tűrné meg a bájt.