Régebben gyakran volt rá eset, hogy az irodalom munkásainak kellett
kioktatniok a színészeket a remekművek megbecsülésére. A színészek
sokszor inkább csak a szerepet nézik s nem magát a darabot; vannak
köztük, akik nem igen „studérozzák a matematikát“ és más egyebeket
(művelődés- és irodalom-történet s a többi); ami pedig az úgynevezett
„elite“ ízlését illeti, az egészségesebb tüdejű színészek többnyire
fütyülnek az úgynevezett élite ízlésére s ennél sokkal inkább értékelik
a nagyközönség és a közízlés tapsait, szükség esetén a köz-ízléstelenség
tapsait is. Ez érthető és nem szokatlan dolog.
Arra azonban csak ritkán akad példa, hogy valamely irodalmi remeket egy
_színésznek_ kell megvédelmeznie az irodalom, vagy hogy ne nagyzoljunk,
az újságok színházi kritikusaival szemben. Ez történt _Britannicus_
magyar bemutatója alkalmával. _Britannicus_nak ez alkalommal sem volt
„siker“-e, amint nem volt akkor se, mikor a híres Floridor kreálta Néró
szerepet. Ez nem baj; Champmeslé kedvese ki fogja heverni legújabb
balsikerét, amint kiheverte a kétszázharminc évvel ezelőtt megért bukást
is. Nem baj és nem is meglepő. Corneille és Racine Budapesten sohase
csináltak „teli házakat“, amit meg lehet magyarázni. Végre is:
gyémántjaik nélkül jelennek meg nálunk. Az érdekes a dologban csak az,
hogy ez ünnepies alkalomból színházi kritikánk olyan hangon irt
Racineról s _Britannicus_ előadásáért olyan felháborodással vonta
kérdőre a Nemzeti Színházat, hogy a darab fordítója: Ivánfi Jenő
szükségesnek látta nyilatkozni és védelmezni a vállalkozást.
A fordító megmaradt amellett, hogy _Britannicus_ előadása jogosult az
olyan színházban, amelynek irodalmi és művészeti kötelezettségei is
vannak; nem hallgatta el azt a véleményét, hogy a francia
klasszikusokról kárhoztató ítéletet mondani annyi, mint sutba dobni egy
nagy korszak szellemi kincseit; s még azt a nézetet is megkockáztatta,
hogy művelt elmének csak gyönyörűségére lehet az olyan költői munka,
mely egy nagy század történetébe, szellemébe világít vissza. És mintha
egy kicsit csodálkozott volna, hogy a kritikus urak így bánnak el
Racinenal. De ha Racinet _Britannicus_ budapesti bemutatója alkalmával
mentegetni kellett, Schiller se járt jobban, mint Racine s aligha kerül
bele a Schiller-évkönyvekbe, ami _Britannicus_ kivégzése után pár héttel
az _Ármány és Szerelem_ről jelent meg a budapesti lapokban.
Honnan ez a hirtelen szigorúság a klasszikusokkal szemben? Olyan
szerzőkkel szemben, akiknek a legrosszabb esetben is van egy
jótulajdonságuk: az, hogy senkinek se csinálnak konkurrenciát s akik
darabjaiknak hét-nyolcszázadik előadása után már úgy se kérik se a
tantièmet, se azt, hogy valami sokszor adják a darabjaikat.
Vannak, akik e kérdésre azt felelik: c’est pour embêter Gugusse, a
színházi kritika egyszerűen boszantani akarja a színház vezetőségét,
hogy minden rendelkezésére álló eszközzel üldözze s végül
megbuktathassa. Rendes élettani jelenség, hogy a színház vezető
rezsímjének nyolcadik-kilencedik hónapjától fogva, sorra magára bőszít
minden Sarceyt; a Sarceyk morognak, fegyverkeznek, fölkelnek,
összeállnak, elkezdik a tüzelést s mikor a színházvezető megünnepli
hivatalba lépésének két évi jubileumát, már minden vonalon nagyban
szólnak a dum-dum lövegek. Ez így tart mindaddig, míg a rezsím harmadik
vagy negyedik évében szenilitásban kimúlik s a színházvezetés mártirja
ott hagyja színházat. Jaj annak a klasszikusnak, akit egy már kétéves
színházvezető karol fel! És néha ostromállapot van; kivételes állapot,
amikor senki se várhat kiméletet.
Úgy hisszük tévednek, akik ekképpen gyanúsítják meg színházi
kritikánkat. E téren a rosszhiszeműség még ritkaság; gyakoribb az, hogy
akit rosszhiszeműnek vélünk, elfogult és önmagát is áltatja. Több
igazság van abban a másik – nem új – véleményben, amely a szóban forgó
felfogást és tónust színházi kritikánk nívójának a sülyedésével szereti
magyarázni. Ha talán nem is mondhatjuk, hogy színházi kritikánkban az
analfabéta-irányzat kezd diadalmaskodni, tagadhatatlan, hogy a commis
voyageur-ízlés és gondolkozás már ezen a téren is hódít. A szinházi
kritika nálunk divatos újabb formája inkább szerkesztőségi, mint
irodalmi, terhes és néha lázas munkát követel; természetes tehát, hogy
ezen a téren egyre kevesbednek a Gyulai Pálok és Péterfy Jenők. De az
említett ízlés, felfogás és hang színházi kritikánkban még ma is csak
kivétel; a jelentékenyebb lapoknál ezt a rovatot most is jeles írók
vezetik. És a _Britannicus_ meg az _Ármány és Szerelem_ ezeknek a jeles
íróknak se kellett.
Miért haragudtak hát az utóbbiak? Ha tévedtek, mi ejtette őket
tévedésbe?
Alighanem: a Sarcey álláspontja. Az az álláspont, mely a színházban első
sorban a nyilvános helyiséget látja, nem a kulturális intézményt s ehhez
képest a színház istenségének a nagyközönséget tekinti. E szerint az elv
szerint: ami ennek a nagyközönségnek tetszik, az szükségképpen jó és
megfordítva. Pedig a nagyközönség hangulata szeszélyes és változó. Néha
jó neki ugyanaz, ami máskor nem jó. De nem vitatkozunk erről a témáról s
ennek a világ- és színháznézetnek az érvényesülését addig, míg olyan
színházakról van szó, amelyek csak a szórakozás céljaira épültek,
érthetőnek találjuk.
De olyan színházakban, amelyeknek más magasabbrendű és határozott céljai
vannak, ez a kritizáló módszer veszedelmes. A nagyközönség hangulata,
amelyet számtalan – az irodalomra és művészetre nem tartozó – körülmény
befolyásol, könnyen tévedésbe ejtheti azt a kritikust, aki megszokta a
százfejű areopághoz alkalmazkodni s érzését, gondolkozását eleve
alárendeli a _suffrage universel_nek Mintha a művészetet a demokrácia
növelte volna nagyra s tenné virágzóvá!
S a mi színházi kritikánkat túlságosan szuggerálja és irányítja egy
olyan közönség, amelyet a Nemzeti Színháznak még nevelnie kellene. A nép
szava, mely bizony nem mindig Isten szava, mód felett imponál azoknak
is, akik nem mindig éreznek együtt az _ad hoc_ majoritással. A majoritás
pedig ebben az esetben olyan, mint a jégcsap. Néró, Agrippina, Junia és
Britannicus – letünt idők alakjai, akik egy ismeretlen udvar nyelvén
beszélnek, korszakok óta tárgytalan szenvedélyek és tónusa egy elsöprött
civilizációnak: mintha csak kínai nyelven szavalnának az areopág előtt.
Tessék ehhez hozzáképzelni a talán éppen nem franciás, hűvös előadást;
színészeket, akik nem hisznek a költőben, vagy színészeket, akik együtt
éreznek vele, de akiknek nincs elég auktoritásuk, hogy per tanta
discrimina meg tudják ragadni a hallgatót. Csoda-e, ha ennek a fagyasztó
hangulatnak a hatása alatt a kritikus is úgy beszél, mintha sohase
olvasta volna Racinet s mintha csak ezen a kellemetlen estén ismerte
volna meg a messziről csak udvarias és kimért franciát?
A megzavart jury-tag keresni kezdi, hogy egyetemben az egész nézőtérrel,
miért maradt hideg? S aki keres, talál. Kisüti, hogy ebben a darabban
nincs hős és nincs cselekvés. Hogy semmi sincsen benne az író korából.
Hogy az egész csak iskolás dramatizálása egy római históriának, melynek
gyújtó porral teli anyagát az óvatos és józan francia nem tudta
kiaknázni.
Keres s talál egyebeket is. Végül megharagszik és felfortyan.
Micsoda kifogások! Néhányan számon kérik Racinetól Néró állítólagos
incestusát s hivatkoznak Suetoniusra, holott ez a nagy pletyka csak on
dit-t emleget, rossz szándékot, egy Agrippinához hasonló kurtizánt, meg
gyanus viselkedést. (XXIII. fejezet.) Ezeknek a nehéz biráknak a
szenvedély, úgy látszik, az incestusnál kezdődik. Mások szelídnek
találják a francia Nérót s a vérfürdőt követelnék. Viszont találkoznak,
akik sokalják a hanyatló Rómát s XIV. Lajos korát keresnék a darabban,
de hiába. Az utóbbiak még azokat a sorokat se veszik észre, melyeket
Racine a Colbert kivánságára írt s melyek hallatára XIV. Lajos letett a
ballet-táncolásról. („Pour toute ambition, pour vertu singulière, Il
excelle à conduire un char dans la carrière“ stb.) Mintha bizony a költő
nem a maga korát írná le akkor is, amikor anyagot, mesét és dekorációt a
multból kölcsönöz!
Bizonyára _Britannicus_ nem tökéletes darab; sohase tartották ilyennek.
A költőnek a maga korában is szemére vetették, hogy Britannicusból
hiányzik a históriai nagyság; s hogy a megoldás nem méltó a darabhoz. Az
is kétségtelen, hogy Racine nem állja ki a versenyt Shaksperevel. De
már-már Shakspere az egyetlen klasszikus, akit nem derogál megnéznünk.
Mit adjon a színház – mely nem adhatja folytonosan Shaksperet – ha már
Racine se talál előttünk kegyelmet? Az egyik ezt a klasszikus darabot
ajánlja, a másik amazt; de nincs két ember, aki megegyeznék ugyanabban a
klasszikus darabban. Ha a színház nem azokat a darabokat adatja,
amelyeket mi is értékelünk: mondjuk, hogy a színház rossz, rendben van.
De ne kivánjunk a színháztól két Shaksperet, három Shaksperet, tizenöt
Shaksperet, mert Shakspere csak egy van. És kit tiszteljünk, ha Racinet
meg Schillert lehurrogjuk?
Felbőszülni – amiért Racinet és Schillert adják! De hát lehetséges-e meg
nem látni _Britannicus_ban a pszichológia gazdagságát, lehetséges-e meg
nem becsülnünk azt a (nekünk nagyon is francia) költőt, akit Taine _le
secrétaire de l’esprit humain_nek nevezett? Lehetséges-e észre nem venni
Schillerben – avult formái ellenére is – a drámai erőt? Hogy csak egyet
mondjunk, ki sző ma olyan mesét, aminő az _Ármány és Szerelem_é?
Gondoljunk csak az újabb darabokra. Melyikben van annyi drámai anyag,
amennyi ebben az elavult német darabban, mely kritikusainkat annyira
idegessé tette? Melyikben vannak olyan markánsan rajzolt alakok, mint
Kalb vagy az elnök? Melyik tükrözi korunkat csak annyira is, mint ez a
német kis udvarok életét? Melyiknek írója érez velünk csak olyan
általánosságban is, mint az Amerikába eladott katonák ügyvédje, a kis
zsarnokok firkáló ellensége?
Ugy látszik, lehetséges mindezt meg nem látni. Klasszikus előadásokkal
akarjuk nevelni az ifjúságot. Helyesen; tudjanak többet, mint elődeik.
És tanulják egy kissé megismerni azt, amit nagyon megkritizálnak. (1900
január.)