(Vígjáték 3 felvonásban, írta Moreto, fordította Győry Vilmos. Új
betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1892 február 12.-én.)
A mi Molièrenak Marivaux, az Lope de Vegának Moreto A tanítvány, aki
erőtlenebb, de finomabb, kevésbé bőséges, nem oly zseniális, de
szubtilisabb, mint a mester.
Csakhogy Lope de Vega nem csupán mestere Moretonak, hanem egyszersmind
forrása is. Marivaux, aki egy századdal később érkezett, mint Molière, a
világért se nyúlt volna a nagy mester anyagához, ellenben Moreto, aki
úgyszólván kortársa volt Lopenak, – Lope nagy sikerei s a Moreto
darabjai között csak néhány évtized van – Moreto két kézzel markolt bele
a Lope kincsesládájába. Általában Moreto nagy tolvaj hírében állott. Egy
abból a korból maradt karrikatura úgy ábrázolja, amint aggódva néz az
ajtóra, hogy nem lepik-e meg s nagy buzgalommal gyömöszöli tele a
zsebeit a kollégái műveiből kivágott lapokkal. Drámaíró könnyen kerül
plagizátor hírébe, de Moretot különösen kitüntették ezzel a
gyanusítással.
Nem is alaptalanul. Csakugyan onnan vette az anyagát, ahol találta. Így
_Valiente Justiciero_ja közönséges plágiuma Lope _Infanzon de
Illescas_ának. A _Közönyt közönnyel_, spanyolul _El desden con el
desden_ című vígjátékát, azt a darabját, mely nevének a mi századunkban
új fényt szerzett, szintén Lope egy darabjából lopta, a _Milagros del
desprecio_ból. Lopetól szerezte másik ismert vígjátékát _El lindo Don
Diego_t (A szép Diegot). Hanem hát: habent sua fata libelli. Míg a nagy
Lope eredetijeit még az irodalomkutatók is elfelejtették, a plágiumok
vagy tíz német s egy sereg másnyelvű fordítás révén bejárták a mi korunk
minden színpadját, s a _Közönyt közönnyel_ diadalmasan foglalt helyett a
„nagy műsor“-ban. Moreto ugyanis remekművet lopott a Lope szalmájából.
Meglehet, egy kissé tudtán kívül. Az elmúlt századok remekeit mi már
alig tudjuk elfogulatlanul nézni. Nemcsak azt látjuk bennök, amit az író
tett bele, hanem azt is, amit magunk teszünk bele a nekünk legkedvesebb
képzetekből. Századok, íróemberek ezrei, és nézők milliói munkáltak
közre, hogy olyan képzeteket keltsenek fel, amelyek nekünk különösen
kedvesek. A Vesta-láng ma is ugyanaz; de talán már nem az az olaj ég
bennök, amit meggyujtójuk tett belé.
Nézzük csak a darabot. Barcellona grófjának van egy szép leánya, Diana,
akinek hiába udvarolnak, kellemeteskednek Spanyolország legjobb,
legszebb gavallérjai: semmi áron sem akar férjhez menni. Borzad a
szerelemtől és a házasságtól, mert ez szerinte a nő rabszolgasága. Egy
kissé pedáns, de nagyon kedves, s meg van győződve a maga igazáról.
Különben tökéletes Éva leánya.
A lovagok majd kétfelé szakadnak, hogy kedvében járjanak, ami
szeretetreméltóan primitív asszonyismeretről tesz tanúságot. Asszony- és
általában emberismerő azonban a darab gráciozója: Pollila, aki
megjegyezvén magának annak idején, hogy a szőlőt nem akkor kívánta meg,
mikor a tőkén bőségben hevert előtte, hanem akkor, midőn télen
elérhetetlen spárgára volt akasztva, fölfedezi azt az ősi, ma már
banálissá vált igazságot, melyet úgyszólván a drámai sarkigazságok
egyikének lehet mondani. Ehhez képest Polilla azt tanácsolja szerelmes
gazdájának, hogy titkolja el szerelmét s játssza a közömböst Dianával
szemben. Világos, hogy így belé fog szeretni. Az úr szót is fogad, s bár
ő a legkomolyabb szerelmes, kijelenti, hogy ő hideg, mint a jégcsap, s
csak udvarol és mókázik.
Dianát természetesen bosszantja az, hogy Carlos, Urgel grófja ennyire
fumigálja az ő szépségét, s fölteszi magában, hogy ezt az urat meg fogja
őrjíteni. De Carlos jól játssza szerepét, s addig izgatja Dianát, míg a
hideg szépség maga válik szerelmessé.
Ez a szerelmi küzdelem érdekes, művészien rajzolt, a jellemzés
bővelkedik finomságokban s a darabnak van egy fényes, gyönyörű jelenete,
mely ritkítja párját a vígjáték-irodalomban.
Carlos szerelmi hevében már-már elsieti a dolgát s abban a hitben, hogy
Diana mindjárt kapitulálni fog, föltárja szívét s lángoló vallomásban
tör ki; Diana triumfál, de Carlos még idejekorán észreveszi magát s
mikor hölgye nagy osztentációval visszautasítja, figyelmezteti, hogy
csak komédia volt az egész. Diana azt hiszi, hogy beugrott s vérig
felingerelve, megalázottan hagyja el a szerelmi csatatért. A tulajdon
fegyvereivel vereti meg magát, mikor már a győzelem a zsebében volt.
A _Közönyt közönnyel_ új keletű sikerét bizonyára első sorban ennek a
pompás jelenetnek köszönheti, mert eklatánsan csak ebben nyilvánul a
vígjátékíró kiváló jellemző ereje. Ismételjük, jellemzésbeli finomságok
vannak a darabban bőven, de vannak ilyenek a _Szép Diego_ban is, melynek
sikere meg se közelíti a _Közönyt közönnyel_ példátlan drámai
karrierjét.
S annak magyarázatára, hogy valamennyi spanyol darab közül mért éppen
csak ez az egy vígjáték jutott hozzá az európai diadalmenet
szerencséjéhez, egy kitünő jelenet, ha az bármily tökéletes is, magában
véve még nem volna elegendő. Hozzá járulhatott ehhez a kivételes
sikerhez a _Közönyt közönnyel_ egy olyan tulajdonsága, melynek talán a
legtöbb része van a maradandóságban, tudnillik: szerencsés anyaga, mely
módot nyújt rá, hogy gyakoroljuk rajta szimbolizálási passziónkat.
Egy úr, aki ellenállhatatlannak képzeli magát, ha akármilyen remekül
jellemzett is, soha se érdekelhet bennünket annyira, mint ez a két alak:
a hideg kacér, akit a saját fegyvereivel vernek meg, meg a férfi, aki
_kiküzdi_ a lány szerelmét; mert ez az örök téma, mely _mindnyájunkat_
közelről érdekel.
Minél gyakrabban látjuk a _Közönyt közönnyel_t, annál jobban tetszik,
mert annál inkább feltünik a _Makrancos hölgy_gyel való rokonsága, amely
darabnak mintha csak egy déliesen színes, napsugaras pendantja volna; s
annál inkább meggyőződünk róla (vagy annál inkább belebeszéljük
magunkba), hogy Diana az örök asszonyinak egyik legkedvesebb s
legderüsebb reprezentánsa, s hogy Carlos (a szerelem e pirosszalagos
Robinzonja, aki a fából tüzet tud kicsalni) tulajdonképpen az örök
ember, nem a beau male, hanem a férfi, aki lelkének, eszének és szívének
erejével akarja megnyerni a nőt, aki az ő sorsa és rendeltetése.
(Petruchionak bizonnyára van egy nagy felsőbbsége: az, hogy neki nincsen
Polillája.)