(Színmű 3 felvonásban, a spanyol eredetiből fordította Győry Vilmos. Uj
betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1883 március 24.-én.)
_A zalameai bíró_ drámája abban a jelenetben tetőzik, a hol Pedro
Crespo, felmagasodva megalázkodó helyzetéből, mellyel hasztalan
igyekezett a könyörtelen Don Alvarot meglágyítani, szembeszáll a nemes
úrral, aki elrabolta s nem akarja helyreállítani leánya becsületét és
teljes „tisztelettel“ bitófát igér neki. Ez a hely a darab fókusza, ide
futnak össze a cselekvény egyes szálai; innen járhatunk leghamarabb
végére, milyen eszmét akart Calderon az alcalde példájában
megtestesíteni. Mert szemben azzal a sokféle s nagyon is eltérő
magyarázgatással, melyre a comedia heroicának ez a kitünő példánya
alkalmat adott, nem egészen felesleges az alapvető gondolatot
megvilágítani.
Az a modern szemüveg alatt feltűnt látszat, mintha Calderon Izabel
szomorú sorsa által akart volna részvétet kelteni, magától foszlik szét.
Nemcsak a cím s egyéb külsőségek bizonyítják ezt, hanem a színmű egész
organizmusa. Izabel szereplése nem csupán passzív, hanem olyannyira
jelentéktelen, hogy a költő csak egyszer látta szükségesnek előtérbe
állítani, még pedig egy epikus természetű s a cselekvényt kiegészítő, de
egyszersmind megállító jelenetben. De nem állhat meg ez a vélemény azért
sem, mert ha Izabel esete foglalná le figyelmünket, nem találhatnók
megnyugtatónak a befejezést. A zárda még a tizenhetedik századbeli
spanyol felfogás szerint sem az a hely, ahová a fiatal lányok sokasága
jobban kívánkoznék, mint a szent házasságba, de igenis, az a hely, ahol
a szerencsétlen leghamarabb föllelheti a vígasztalódást, a megnyugvást
és a békességet.
Nem jó helyen tapogat az a másik, sokkal elterjedtebb – s meg kell
vallani megokoltabb – nézet sem, mely amolyan Zách Felicián-féle
tragikumot keres e színdarabban és Pedro Crespoban csak a becsületében
sértett és _becsületéért síkra szálló apát_ látja. Ez a felfogás
racionálisabb, mint az előbbi; sok van a darabban, ami mintha támogatná.
Mellette szól a spanyol becsületkérdés ismert fanatizmusa is. De, nem is
tekintve azt, hogy ha Pedro csupán becsületének bosszulója, akkor a
drámának nincs következménye – mert hisz csak nem számíthatni
bűnhődésnek azt, hogy a király megerősíti hivatalában – van egy erősebb
ok is a darabban, amely e nézet helytelenségét, vagy részben
hézagosságát kellőleg feltünteti. Vajjon miért tette Calderon hősét
éppen bíróvá? Azután miért fenyíti meg Crespo fiát? Miért mondja a
következő szavakat Juanról:
Büntetést szabok reá
Fegyverével hogy merészlé
Sérteni a kapitányt,
Bár igaz, hogy a becsület
Kényszerítheté reá,
_Más egyéb módon tehette_…
ha az ugyanazt tette, amit ő, – ha az huga becsületét boszulta meg, mint
ő leányáét?
E kérdésekre csak akkor adhatunk választ, ha e két téves magyarázat
elvetésével, ez előbb említett nagy jelenetet kellő figyelemmel kísérjük
s abból következtetünk, amit itt hallunk. Pedro azért könyörög a
kapitány előtt, hogy állítsa helyre leánya elorzott becsületét: vegye
feleségül. Ami a helyzetet élére állítja: Alvaro tagadó felelete. Nem
veszi nőül Izabelt, mert ez paraszt leány, ő pedig nemes ember; nem fél
Crespo haragjától, mert ő kiváltságos, s nem tartozik a paraszt hatósága
alá. Látnivaló, hogy Alvaro nemesi származásán fordul meg a dolog; ha
Izabel szégyenét paraszt okozta volna, a becsületét őrző apa nem tehetne
a drámában egyebet, minthogy összeadná leányát a bűntevővel. De ime: itt
a nemes és a paraszt, aki jogtalanságot szenved, állanak egymással
szemben. Az apa térdelt, de csak a paraszt egyenesedik fel, aki
„rátartóbb s kevélyebb, mint Leonnak trónutódja“ s „tisztelettel“ vereti
vasra a nemest, ama hatalom nevében, melyet társaitól, a parasztoktól, a
néptől kapott, Crespo hát lényegében a _paraszt, akit jogában
megsértettek, s aki maga szerez magának igazságot_. Ezen a helyzeten s
ez által az ebben kifejezett gondolaton semmit sem változtatna, ha a
sértés másnemű volna is. Ha Alvaro nem tesz erőszakot Izabelen, hanem
Cresponak csak a buzáját gázolja le s azután ezért vonakodik kárpótlást
adni, a darab alapjában ugyanaz marad. A jogtalanság számos elképzelhető
esete közül a becsület ilynemű megbántását, a költő csak mint drámailag
legerősebb motívumot választotta a már kész idea kifejezéseül. _A
zalameai bíró_ a nép önvédelmének drámája s azért tárgyában inkább rokon
Tell Vilmossal, mint Galotti Emiliával.
Csak ezen az alapon magyarázhatjuk meg az imént felvetett kérdéseket. A
nép képviselőjének bíróvá kell lennie, hogy birtokában legyen a
hatalomnak, mely a parasztnak a maga védelmében egyetlen fegyvere. Ez
által nemcsak a jogot és a méltányosságot, a törvényt is magához
ragadja. A törvény értelmében ítéli el Crespo fiát, aki csak bitorolva
élt a hatalommal, amelyet ő a törvény, a néphatározat szentesítése
mellett használt.
_A zalameai bíró_ tehát alapjában véve a feudalizmus követeléseinek a
megtagadása. A jelenség Calderonnál, a középkori Spanyolország
legspanyolabb költőjénél mindenesetre különös és egyedülálló. Az ő
világa még egészen a feudális; történeti színjátékaiban éppen oly
hűséges tükrét találjuk kora politikai állapotainak, mint autoiban amaz
idők vallásos miszticizmusának. Az elkülönzés a nemesség és a parasztság
közt csak _A zalameai bíró_ lapjain van feltűnőben. De itt Pedro Crespo
kiállja a versenyt Don Lopeval s a háttérbe szorítja Don Alvarot. Persze
ez a szellemi áramlat a kor jellemző észiránya ellen olyan nagy
mértékben korlátolt ennek ellentálló hatalma s a költő gondolkozásvilága
által, hogy éppen csak a minimumra szorítkozik. Nézzük Pedro Crespot,
vagy ha úgy tetszik: a népet a királlyal szemben – I. felvonás, 17.
jelenet – ismét a feudalizmus árjában úszunk. A nép eszméje megsemmisül
a korlátlan egyedurasággal szemben. II. Fülöp úgy jelenik meg az
összecsapásra készült felek között, mint az ókori „deus ex machina“.
Mindnyájan fejet hajtanak előtte s a költő rábízza, döntse a drámát
jobbra vagy balra. A korlátlan egyedúr kegyes hangulatban van s a nép
javára billenti a mérleget. A feudális szellem tehát _A zalameai
bíró_ban is uralkodó marad. Mindamellett a főideának az uralkodó
szellemtől divergáló iránya eltagadhatatlan. Az egész darab ezzel van
tele. Az ellenképek, melyet Crespo alakjához egyfelől Don Lope, másfelől
Don Mendo szolgáltatnak, ugyanezt magyarázzák. Don Lope a
hasonlatosságok, Don Mendo a különbözetek által világítja meg a bíró
alakját. Amaz a nemes úr – erényeiben, emez – végső elsatnyulásában. _A
zalameai bíró_ amannak egálisává magasodik előttünk, emezt mélyen maga
alatt hagyja. Főképpen Don Mendo szereplése beszél határozottan a költő
intenciói mellett. Egyéb feladata nincs, minthogy éhenkórász
hitványságával, és komikus hiúságával árnyékul szolgáljon arra a célra,
hogy a Crespo erélye, hatalma és önérzetes büszkesége annál élénkebben
fényeskedjék. Ime, megfordult a hősi színjáték egyezményes formája: a
paraszt a hős, és a nemes a gracioso. Persze az a nemes, aki
„szakasztott olyan arcra s termetére, mint a híres Don Quijote, akinek
kalandjait nagy Cervantesünk megirta“.
Nem tekinthetjük tehát másnak _A zalameai bíró_t, mint a tehetős, derék,
megizmosodott parasztság és a dologtalan, elszegényedett és főképpen
(Alvaroban) garázdává lett nemesség szembeállításának. Ez a darab
kétségenkívül azt kívánta legelső sorban kifejteni, hogy az ilyképpen
elaljasodott nemesség ellen a tulajdonában, jogaiban vagy becsületében
megsértett parasztság a királytól nyert hatalma következtében jogosítva
van az önsegély védelméhez nyúlni. A költői eszme kifejezése
természetesen amaz idők szellemének megfelelően történt, oly
megoldással, mely ma a szétvágással egyértelmű. Mennyiben érdekel hát e
darab bennünket régi eszméjével, ószerű köntösében?
Amennyiben egy nagy, bámulatos karakternek példája századoknak szól.
Pedro Cresporól ma is csak a csodálat szavaival lehet megemlékezni. Ez a
jellem oly egyszerűen igaz s oly művészileg sokoldalú, hogy hasonlóan az
_Állhatatos fejedelem_ szelleméhez, mintha fénnyel környezetten vezetné
a spanyol dráma legkiválóbb alakjait. A legnemesebb emberi tulajdonok: a
jóság, a szeretet, az erély, a becsületérzés kifejezéseiből van szőve
rokonszenves alakja. A legspanyolabb sajátságok: a mindenen túlható
akaraterő és az okoskodó hajlam nemzeti szempontból is becsessé teszi.
(Az előbbi vonásra az egész színmű, az utóbbira Juanhoz intézett bölcs
szavai szolgálnak példával.)
Ilyen nagy és sok vonásból összefont jellemet személyesíteni még sokáig
ambíciója lesz a merészebb színészeknek.