(Vígjáték 3 felvonásban, írta Don Juan Ruiz de Alarcon, fordította Győri
Vilmos. Első előadása a Nemzeti Színházban 1891 szeptember 9.-én.)
Alarcon a spanyol drámairodalom aranykorában élt. Lope de Vegát, kinek
egyik legtehetségesebb tanítványa volt, csak négy esztendővel élte túl;
s ha részese nem is, de tanuja volt a legnagyobbszerű sikereknek,
amelyek valaha drámaírók osztályrészéül kijutottak. Mikor _A hazug_ját
megírta, a spanyol irodalom hihetetlenül gyors fejlődésének éppen a
tetőpontján volt; s Alarcon azzal a meggyőződéssel komponálhatta
természetesen ömlő redondilláit, hogy vígjátékot írva, a nemzeti
művelődés leghatalmasabb faktorának lesz a munkása. A színháznak talán
sohase volt nagyobb jelentősége, mint ebben a korban. Főmulatsága,
uralkodó élvezete volt az egész népnek; s a vallási és politikai
tényezők kénytelenek voltak megalkudni vele, ha hatni akartak a népre,
melynek szívéhez ebben az időben csak a színész szólhatott. A színház
szenvedélye volt a társadalmi osztályok mindegyikének; a nagyurak, akik
kényelmes páholyokból nézték az előadást, s a szegény emberek, akik
fedetlen helyen, forró nap alatt, egymáshoz préselve, három maravédiért
szemlélték (a többnyire nappal játszott) komédiát: egyformán bolondjai
voltak Tháliának. Ez a mánia oly hirtelen keletkezett, oly általánosan
elterjedt, s oly lassan szünt meg, mint valami nagy epidémia. Mikor Lope
de Vega föllépett, Madridben csak két csűr-féle helyiség volt, ahol egy
pár halódó vándor-színész produkálta magát; akkor meg, mikor Alarcon
meghalt, Madrid tele volt színházzal, a színészek otthon voltak s
játszottak a nagyúri palotákban is és a komédiások száma csupán a
fővárosban meghaladta a kétezret. S ez a temérdek múzsafi mind nagy
tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. A _Don Quijote_ olvasói
emlékezhetnek rá, amit Sancho Pansa mond, hogy: „a színészeket mindenki
dédelgeti, tenyerén hordozza, protezsálja, magasztalja; a legtöbben
közülök, ruházat és magatartás dolgában, valóságos hercegek“. S ha már a
színésznek is jó dolga volt, a drámaírót még inkább megbecsülték.
Olyanformán tekintettek rájok, mint ma a miniszterekre szokás. Lope de
Vega a pápa áldásával s fejedelmi kegyekkel elhalmozva szállott sírjába.
Tehetségesebb tanítványainak egy-egy sikerült vígjáték vagy egy-egy
alkalmi darab magas tisztségeket, kitüntetéseket s nagy társadalmi
poziciót szerzett. Igy nem csoda, hogy csak a XVII. századból nem
kevesebb, mint harmincezer spanyol színdarab maradt ránk.
Alarcon munkái e harmincezer színdarab legjava részéhez tartoznak.
Alarconnal szemben csak a posteritás kezd igazságos lenni. Kortársai
közül, a leggyöngébbeket is számítva, egynek se volt a színen mostohább
sorsa, mint neki. Míg Lope többi tanítványai: Tirso de Molina,
Montalvan, Antonio de Mendoza, Valdivielso és Mira de Mescua sikert
sikerre halmoztak, Alarcon sohase tudott népszerűvé lenni. Az utókor
megadja neki azt az elkésett elégtételt, hogy a költői stilust, a
verselés tisztaságát, természetességét és festői voltát illetőleg
magasan túlszárnyalja Lopet valamennyi tanítványával egyetemben s csak
Calderonban talál méltó versenytársra. De vígjátékainak nemcsak ez az
egy érdeme van. Előkelő helyet foglal el Alarcon kortársai között a
jellemzés művészetét, a kómikai leleményt s az ötletbőséget tekintve is.
Bizonyára méltó rá ma is, hogy színre hozzák; s a művelt néző, aki képes
megérteni és akceptálni az elavult színpadi konvenciókat is, Alarcon
vígjátékaiban csak élvezetet találhat.
_A hazug_jának a hírét inkább imitátorai tartották fenn, mint a tulajdon
sikere.
_A hazug_, vagy _az igazság is gyanus_, eredeti címén: _La verdad
sospechosa_ az a bizonyos spanyol _comedia famosa_, melyből a
halhatatlan Corneille _Menteur_jét kreálta, lerakván ezzel a francia
klasszikus vígjáték alapjait, amint hogy néhány esztendővel korábban
megteremtette a francia klasszikus tragédiát a _Cid_del, amelynek
anyagát hasonlóképpen spanyol írótól: Guillen de Castrotól kölcsönözte.
De a _Menteur_ön kívül egész sereg vígjátéknak lett szülőjévé a _Verdad
sospechosa_, többek közt a Goldoni _Bugiardo_jának is, s általában a
legtöbb olyan vígjátéknak, mely a hazudozást teszi nevetségessé. Ennyi
meglehetősen ismeretes volt a _Verdad sospechosá_ról. Ami magát a munkát
illeti, erről már nem mondhatjuk, mintha szintén ismeretes lett volna
régebben is. _A hazug_ eredeti formájában nem hatolt el idegen
színpadokra. Könyvalakban se sokat forgott a közönség kezén; eddigelé
mindössze egy német fordítása foglalkoztatta a spanyol drámairodalom
iránt érdeklődőket. Ruiz de Alarconnak, amint életében nem, halála után,
az irodalmi halhatatlanság versenyterén sem volt szerencséje. A
közönséget sohase birta meghódítani. Nemcsak hogy rendre buktak a
legügyesebb vígjátékai, köztük _A hazug_ s ennek pár-darabja: _Las
paredes ojen_ (A falak is hallanak) és hogy későbbi munkássága jóformán
csak a közönséggel meg a szerencsés vetélytársakkal való polémiák hosszú
sorából állott. Az utókor se sietett a mellőzött költőnek elégtételt
adni; s meglehet, hogy Corneille nélkül (aki mellesleg szólván, azt
hitte, hogy Lope de Vegából merít) ma már a nevét se ismernők Ruiz de
Alarconnak.
Pedig _A hazug_ nagyon kedves vígjáték.
Ez az első darab, mely a magyar közönséggel Lope de Vega _iskoláját_,
tehát a spanyol dráma egyik legnagyobb korszakát valamelyest
megismerteti. Mert különös, de az idegenben a spanyol drámának legelőbb
is a hanyatlási korszakát kezdték megismerni. Tudvalevő, hogy a német
színpadot s vele együtt a miénket is először a dekadencia legnagyobb
alakjának: Moretonak _El desden con el desden_je hódította meg,
valamennyi spanyol darab közül. A _Közönyt közönnyel_ után megismertük
Moretonak egy másik érdekes vígjátékát: _El lindo Don Diego_t is, majd
kedvet kaptunk megbarátkozni Moreto elődjével, a legnagyobb spanyol
drámairóval: Calderonnal is. Calderon három remekműve: _La vida es
sueno_ (Az élet álom), _El principe constante_ (Az állhatatos fejedelem)
és _El alcalde de Zalamea_ (A zalamei bíró) meg tudta hódítani a
nagyközönséget is, mely a többi spanyol darabot csak kevéssé értékelte.
Végre kisérletet tett a Nemzeti Színház Lope de Vega egy darabjával is,
amelynek idillikus részletei szintén tetszettek. De a Lope de Vega és
Calderon közötti korszak, melyet a Tirso de Molina, Mira de Muesca,
Antonio de Mendoza és Ruiz de Alarcon nevei tettek fényessé, mindeddig
ismeretlen maradt előttünk.
Alarcon életéről keveset tudni. Ismeretes, hogy Mexikóban született,
hogy 1622 táján jelent meg Madridban, hogy a _fiscal del real consejo de
Indias_ zsíros hivatalát viselte, hogy míg Antonio de Mendoza egyik
diadalt a másik után aratta, neki a színen sohasem volt szerencséje, s
hogy végre 1639-ben halt meg.
A _Verdad sospechosa_, mely emlékezetét megóvta a teljes feledségtől,
stíl, elmésség, ötletek és karakterfestés tekintetében is kiállja a
versenyt kortársai jobb munkáival, talán a Tirso de Molina két
remekművét leszámítva. Nagyon ügyes kis vígjáték ez a _Verdad
sospechosa_. Hőse (ha ugyan lehet beszélni a hazugság hőseiről is)
megnyerő, szimpátikus fiatal ember, akinek azonban egy rettentő hibája
van: az, hogy szüntelen hazudozik. Különben bátor, lovagias érzésű,
derék fiú, de a fantáziáját egy cseppet se tudja fékezni. Mert Don
Garciát ma inkább költőnek mondanák, mint hazugnak. Don Garcia bámulatos
leleményt fejt ki mindenféle regény kitalálásában, amivel eleinte nem
igen van más célja, mint dicsekedni vagy kellemeteskedni. Később, mikor
korábbi hazugságai ellene fordulnak, már védekezésből is kénytelen
tovább hazudozni s ebben a küzdelemben, melyet az igazság ellen folytat,
egyre nagyobb és nagyobb zsenialitásról tesz bizonyságot, de hiába, mert
a tények mind hatalmasabb és hatalmasabb ékesszólással cáfolják meg. A
darab pointje azután az, hogy mikor már senki se hisz neki, sehogy se
tudja elhitetni, hogy egy főbenjáró dologban jóhiszeműleg tévedett s
ennek következtében örökre elveszti azt a nőt, akit igazán szeret.
Persze, kevés a kilátás rá, hogy ez Don Garciát ki fogja gyógyítani
csunya mániájából. A megrögzött hazug azzal a sóhajtással végzi, hogy
hazudhatott akárhányat, mindig kivágta magát, de mikor, életében
először, igaz volt a szerelmében, íme, csúful megjárta.
A vígjáték meséjét apróra elbeszélni nagyon bajos volna, mert a Don
Garcia hazugságai meglehetősen komplikáltak. De lényegében mondani el
annál könnyebb. Ime, egy pár szóval. A tiszteletreméltó, derék Don
Beltran fia, Don Garcia, aki különben jóravaló, vídám, szeretetreméltó,
nemesszívű és lovagias fiatalember, igen csunya hibát hoz haza a
salamancai egyetemről. Don Garcia hazudik, sőt hazudozik, mindig hazudik
és hazudozik dicsekvésből, hencegésből s talán maga se tudja miért.
Kissé élénk a képzelme s ami csak megfordul a fejében, az ott van a
száján is. A derék Don Beltran kétségbe van esve. Arra gondol, hogy ha
megházasítaná a fiát, az élet komoly gondjai talán leszoktatnák Don
Garciát diákos rossz tempójáról. S mindjárt ki is szemel számára egy
nagyon kedves menyasszonyt, Jacintha kisasszonyt. Jacintha véletlenül
éppen az, akibe Don Garcia igazán szerelmes, de az úrfi, egy félreértés
következtében, meg van győződve arról, hogy azt, akit ő szeret,
Lucreziának hívják. Tudni se akar tehát apja házassági tervéről, s hogy
minden további erőlködésnek elejét vegye, azt hazudja apjának, hogy ő
már nős, hogy kényszerítették a házasságra s hogy a felesége áldott
állapotban van. Csakhogy a turpisság kiderül, s napfényre kerül Don
Garciának minden egyéb hazugsága is. Ugy, hogy mikor Don Garcia végre
előáll az igazsággal, senki se hisz neki. Se az apja, se a leány, se a
többiek. Mert hisz azt erősíti, hogy Lucreziába szerelmes és ime,
Jacintha előtt térdepel le. Hogy jóhiszeműleg tévedett s hogy most az
egyszer semmi hazugság sincs a fejében, nem tudja elhitetni többé
senkivel. Jacintha férjhez megy egy másikhoz s Don Garcia ám boldoguljon
Lucreziával, hogyha tud. Igy veszti el a hazug azt a nőt, akit szeret, a
tulajdon hibája következtében, a mi bizonyára elég morális befejezés. A
végszó frappáns. Don Garcia felsóhajt: „Hányszor vágtam ki magamat
mindenféle hazugságból! S mily igaz volt hő szerelmem! És tessék, ebbe
az első igazságba milyen csúfosan belevesztettem!“ A javulásra tehát
csekély a kilátás.
A vígjáték cselekvénye mindenesetre sovány, különösen a mai
elkényeztetett, raffinált nézőnek. De a Don Garcia jellemzése sokért
kárpótol. Az a bámulatos találékonyság, melyet Don Garcia a hazugságban
kifejt, szinte _panache_t ad neki. Don Garcia impozánsul, szédítően
hazug; valóságos hérosz a hazugok között. Az, hogy hazugsága majdnem
önkéntelen és teljesen ártatlan, nagyon komikussá, az pedig, hogy
különben sok jótulajdonsága is van, – Don Garcia vitéz, nemesszívű stb.
– nagyon kedvessé teszi. Maga a darab élénk s végig elmés. Az a jelenet,
mikor Don Garcia bolonddá teszi nagyon bizalmatlankodó apját, meg az a
másik, mikor lóvá teszi az intimusát is, a ki tudója minden
huncfutságának – igazán fényesek.
Alarcon vígjátékírói leleményét és ügyességét semmi se bizonyíthatja
jobban, mint hogy a főalakja kezdettől végig érdekes, következetes s
minden hazugsága mellett is folyvást szeretetreméltó marad. De különben
is ebben a vígjátékban sokkal több fantázia, ötlet és invenció van,
semhogy a ránehezedő fátumot egész teljességében megérthetnők.
De azért meg kell állapítanunk, hogy _A hazug_ nálunk sem hatott. Ennek
a fatális jelenségnek egyik oka bizonyára a darab tónusában van. A
spanyol vígjáték tónusa olyannyira idegen nekünk, hogy az ezzel
fölkeltett antipátiát csak a drámai cselekvés gazdagsága győzheti le.
Ezzel a tulajdonsággal pedig _A hazug_ nem dicsekedhetik.
De ha _A hazug_ Madridban olyan formában került volna színre, mint
nálunk: Ruiz de Alarcon aligha kerüli el az uborkával való
megdobáltatást, ami a madridi színházakban nem tartozott a szokatlan
dolgok közé. (Minél jobb sora volt a népszerű drámaírónak, annál
rosszabb a bukottnak.) És hiába állott volna ki a színház kapujába a
gratulációkat fogadni, amint így bizonyára megtette, ha csekély
eredménnyel is: mert a _mosquetero_k, a spanyol színházi közönség
hangadói, alkalmasint a testi fenyítésig fajuló kritikai megjegyzésekkel
illették volna. Ez a vígjáték ugyanis, így, magában, kissé sovány
táplálék egy színházi estére. A spanyol közönségnek az ilyen kis
vígjátékokat nem tálalták fel csak így szárazon, a maga rövidségében és
pusztaságában, hanem mindenféle drámai töltelékkel bővítetten, vagy
többféle körítéssel felcicomázottan: bevezető románccal, elmés
prológussal (_loa_val), az egyes jornadák között _entremes_ekkel
(közjátékokkal), táncokkal, _danza hablada_val és egy kis
_zarabanda_val, a mi kiadósabb volt, mint ma a közönséges ballet-betét.
Ehhez a szokáshoz minden drámaíró alkalmazkodott; Alarcon is. S ha az
akkori darabok, a legjobbak is, előttünk kissé vázlatosaknak tetszenek,
legnagyobb részt ennek a szokásnak lehet tulajdonítani.