(Színmű 4 felvonásban, Förster átdolgozásából fordította Sziklai János.
Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 március 8.-án.)
Lope de Vega, nem lehet tagadni, meglehetősen haszontalan úriember volt.
Tizenöt éves korában élcel a fogantatására, s megénekli azt a
féltékenységet, mellyel anyja az idősb Vega urat gyötörte. Valamivel
később hasznot húz a szeretői féltékenységéből. _Dorotea_jában van egy
jelenet, melyben a hős Fernando, valami szörnyű Rittersgeschichtet
hazudik a szeretőjének, hogy a szegény leány ékszereit megkaparítsa; a
leány szánalmában, szerelmében oda is adja ezeket az értékeket, amire
Fernando kereket old, még pedig végképpen; a leányt faképnél hagyja, az
ékszerek árával pedig apró szerelmi költségeit fedezi. Lope de Vega
egyik munkáját sem szerette annyira, mint ezt a _Dorotea_t; úgy
hivatkozik rá, mint arra a munkájára, melynek anyagát a maga életéből
merítette Mindamellett szívesen elhinnők – egyéb adatok híján, – hogy a
Marfisával való furcsa jelenet puszta fikció. De fájdalom, Fauriel, a
kitünő tudós (a színi kritikusok nagy őse) bebizonyítja, hogy ez a
história csakugyan megesett Lope de Vegaval. Tehát a lelki finomság nem
tartozik költőnk jellemző tulajdonai közé. Élete viszontagságos. Hol
katona, hol titkár egyik vagy másik nagy úrnál. Hamar házasodik, hamar
megcsalja a feleségét, s mikor a szegény Isabela, akivel a féltékenység
minden kínját megízleltette, elköltözik erről az árnyékvilágról – hamar
vígasztalódik. 1588-ban útra kel a győzhetetlen armádával, s egyik
verset a másik után írja a szép Filis dicséretére. A győzhetetlen
armádát elverik, mint a kétfenekű dobot, s Lope de Vega, nem valami
díszes kalandok után, pártfogótól pártfogóhoz vándorol, a mindennapiért.
Később pappá lesz; felavatják _familiar de Santo Oficio_nak, az
Inquisitió tartalékos tisztjének. Immár az eklézsia gondoskodik róla, s
ő maga élhet kedves foglalkozásának, hasonlóan Madrid védőszentjéhez,
Földmíves Szent Izidorhoz, aki olyan kegyes életet élt, hogy az angyalok
leszálltak az égből s felszántották helyette a földjét, mert a szent
ember a kegyes gyakorlatok miatt elhanyagolta az ekét. Földmíves Szent
Izidort Lope de Vega nem kevesebb, mint három színdarabban aknázza ki.
Van rá ideje és módja; a familiar de Santo Oficio nem kénytelen
szakítani a világgal és gyönyöreivel. Sőt inkább, mint Ticknor írja, ezt
az egyházi állást olyannak tekintették, mely mindenekfelett arra való,
hogy tehetséges embereknek jövedelmet nyújtson s egyszersmind szabad
időt az irodalom művelésére. Lope él a szabad idővel. Időközben meghal a
fia, aki második házasságából származott. A gyászesetet tengeri idillben
énekli meg, minden nagyobb meghatottság nélkül. Annál több
érzelmességgel tüntet abban a költeményében, melyben törvénytelen
leányáról, Marceláról énekel, aki tizenhat éves korában fölvette az
apácák fátyolát. Az a nagy lelki megelégedés, mellyel e versében a
ceremónia fényéről áradozik, az a nagy gondosság, mellyel a király és
Seza herceg megjelenésének leírására kiterjeszkedik – Delobellere
emlékeztet. Később kifejezést ad a nemzeti gyűlölségnek s Sir Francis
Draket, a legjobb angol tengerészt, ki éppen akkor veszett el,
elrágalmazza egy epikus költeményben, a _Dragontea_ban. Majd megtámadja
az _estilo culto_ művelőit, noha ő maga is közéjük tartozik. Cervantest,
kinek Algériában tanusított hősi viseletére s szenvedéseire megindulás
nélkül gondolni alig lehet, Cervantest, akit számtalanszor meglopott –
Lope egyik darabjában alaposan csúffá teszi, a nevén említve,
nyilvánságosan. Nem, a mi Lopenk nem volt valami nagy gavallér.
Nem volt valami jeles költő sem. Rendkívül könnyen tudott verselni,
leleményes fej volt, s valamely csodálatos, igazán rendkívüli
improvizáló tehetségnél fogva, páratlan termékenységet fejtett ki.
Hamarább írta meg a munkáját, mint más a tervét készíti; egy-egy
színdarabja három-öt napig készült; s följegyezték róla, hogy egyszer
két hét alatt öt darabot írt. Igy nem csoda, ha ugyan igaz, amit
Montalván állít, hogy egyéb munkáin kívül ezerszáz színdarabot írt; az
ezerszázból háromszáz egynehány, ami megmaradt, mindenesetre valóság. De
e sok írásnak végtelen sok az alja. Persze a sok között akad egynehány
kellemes látnivaló, amelyeket ma is érdemes hébe-hóba megnézni. Lope
ízléssel és jó anyagból dolgozott. S mert egész lélekkel közönsége
kedvét kereste (hatszorosan elzárva Terentiust és Plautust), még ma is
hathat némelykor. A mai közönség nem különbözik annyira a három
századdal ezelőtt élt közönségtől, mint a mai egyes ember az akkoritól.
Az összesség mindig inferiorisabb, mint az egyes; s az összesség mindig
lassabban fejlődik, mint az egyén. Lope a konvenciónak dolgozott
konvencionális eszközökkel. A fődolgot, amit drámaírónak ismernie kell,
az emberi szívet nem ismerte. Honnan is ismerte volna? A gyémántot csak
gyémánttal lehet megismerni.
És mily példátlan siker! Ez az ember, akinek a lelki finomság ugyancsak
nem volt a legerősebb oldala, – ez az író, aki maga a megtestesült
középszerűség, – a legnagyobb irodalmi dicsőséget élvezte, mely valaha
embernek adatott. A maga korának valóságos irodalmi pápája volt,
irodalmi pápa, akit éppen úgy elismertek a királyi kastélyokban, mint a
viskókban. VIII. Orbán pápa elküldte neki a Szent-János-rendet,
theológiai doktorrá tette, s életjáradékot utalványozott neki; a király
oly fénnyel állíttatta ki színdarabjait, hogy egyes előadások mesés
költségbe kerültek, a birodalom nagyjai pártfogóiból barátjaivá lettek,
a tömeg az utcán utána rohant, s Madrid asszonyai a balkonhoz siettek,
mikor a nagy Lope végigment az utcán. Színdarabjai temérdek vagyont
hajtottak neki, s mecenásaitól még több jóban részesült. Híre elhatott
idegen országokba is; darabjait még életében lefordították olaszra,
franciára. S emlékét jó sokáig őrizte a nép; munkáinak egyes részletei
mind e mai napig nem törlődtek ki az alsóbb néposztály emlékezetéből;
vallásos románcait ma is éneklik a madridi koldusok. Halála olyan nagy
esemény volt, mint mikor a föld valamelyik hatalmasa száll a sírba,
Ezernyi vers és apotheozis jelent meg halálának hírére. Temetése kilenc
napig tartott. Három püspök tartotta a gyászszertartást és Spanyolország
legelső nemesei követték koporsóját. A sokaság zokogva kísérte utolsó
útján. Lánya – az apáca – kívánságára a hosszú temetési menet ott vonult
el a zárda előtt, hogy Marcela még egyszer láthassa apjának arcát…
Százszor szerencsés ember! Még szerették is. Vannak végzetek.
Azoknak a kivételes sikereknek, melyeket Lope megért, kulcsát abban
találhatjuk, hogy Lope egyformán hívséges és kitartó szolgája volt az
Egyháznak és a Színpadnak. Akkor, Spanyolországban, az Egyház és a
Színpad szövetségesek voltak. Ami a Színpadot illeti, kénytelen, de
készséges szövetségese a hatalmas Egyháznak. A Színpad, mely addig csak
tengődött, szívesen teljesítette a szolgálatot, melyet az Egyház tőle
követelt, mert emez lelket, életet öntött belé. Nagy fa árnyékában
pihenni jó. Viszont az Egyház céljaira a Színpad még többet tehetett,
mint a szószék, mert a circenses a népnek uralkodó szenvedélye volt. Ez
okból az Egyház nemcsak hogy erélyessen ügyelt a szépművészetekre, hanem
aktív befolyást is gyakorolt a színészek előadásaira. Akkortájt
mindennaposak voltak az olyan látványosságok, melyekről ma bajos volna
eldönteni: vallási szertartások voltak-e inkább, vagy színházi
előadások? Lope rendezett olyan processziókat (a király ment az élén),
mely félig vallási körmenet, félig látványosság volt. Egyházi ünnepek,
nagyúri házasságok, s hasonló alkalmatosságok idején a színi előadás
volt a programm legfontosabb száma, amely nem annyira külön szám volt,
mint az egyházi szertartás egy függeléke. Másrészt a színpadon a
vallásos elem dominált. Oly annyira, hogy az akkori színpadra gondolva,
sekrestyébe képzelhetjük magunkat. Mikor a színpadi Szent Antal elmondja
„Confiteor“-ját, a közöség térdre hull, mellét veri és „mea culpa“-t
kiált. Mindezeknek a félig vallási, félig profán ceremóniáknak mestere
Lope. Minden ilyes látványosságnak a lelke; az egyikben, mint pap, a
másikban, mint bohóc vesz részt. (Följegyezték róla, hogy a
gracioso-szerepeket gyakran maga játszotta a darabjaiban, s hogy a
körmeneten, mely III. Fülöp és Ausztriai Margit házasságát ünnepelte,
bohóc-jelmezben vett részt.) A „junta poetica“-kon, az irodalmi
versenyeken, melyeket az Egyház felügyelete mellett rendeztek, a
legtöbbször Lope volt a győztes, a legájtatosabb s a legünnepeltebb író.
Becses ember volt az Egyházra nézve, de a nép előtt meg valósággal
providenciális férfiú volt: az egyetlen, a kimeríthetetlen produkáló,
aki a nép őrült színházi szenvedélyét kielégítette. Hogy micsoda
mohósággal lesték akkor a színpadi látnivalókat, s mennyire megragadtak
mindenféle alkalmat a circenses élvezésére: mutatja az a példa, mellyel
Lope maga szolgál egyik darabjában. Ebben a darabban (Los cautivos de
Argel) az algériai keresztény foglyok tágas börtönükben színi előadást
rendeznek, hogy III. Fülöp házasságát megünnepeljék. A börtönben is!
Ezek a viszonyok érthetővé teszik, hogy Lope a maga idejében
providenciális férfiú volt, érthetővé, hogy olyan dicsőségre tett szert,
mint a föld nagyjai. S azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a dicsőség
majdnem csorbítatlan maradt, hogy a spanyol irodalomnak Lope mai napig
egyik legnagyobb alakja. Bármily rikító Lope fölületessége Cervantes
mélysége mellett, bármennyire megalázza Lope sekélyes szóáradatát
Calderon ereje és művészete, bármily érdekteleneknek tűnnek fel Lope
dialogizált anekdotái Tirso de Molina darabjai mellett, melyekben minden
csupa drámaiság: Lopet klasszikussá tette az idő. És minden klasszikus
szent. Az igazán nagyok munkái is szentek és szentek a többiek könyvei
is. Szentek a Voltaire szava szerint: mert senki sem mer hozzájuk
nyúlni. Lopet detronizálni roppant fáradságba kerülne. Hátha éppen a
háromszáztizedik darabja az, melyből kiderül, hogy nem lehet
detronizálni? Hátha nem is a közönséges darabjaiban, hanem valamelyik
autojában lappang a remeke? (Ezek is vagy négyszázan vannak.) Nem,
inkább hajoljunk meg háromszázados dicsősége előtt és ne keressük az
ismeretlen remeket.
E réven valószínűleg még jó sokáig fog élni a Lope hírneve.
Népszerűsége, ha meghidegülten is, meg fog maradni Spanyolországban. És
koronkint külföldön is látni fogjuk egyik-másik darabját, amelyet azután
illő tisztelettel hallgatunk. Habent sua fata… S ha meggondoljuk, hogy a
kigúnyolt Cervantes így vígasztalhatta magát: „Az utókor igazságot fog
szolgáltatni!“ Az utókor! Van is utókor! Utódaink gyarló, sötétben
botorkáló, örökkön tévedő emberek, mint magunk. A bölcsek kövét ők sem
fogják a zsebükben hordani.
Nos, ha „utókorunk“ a _Király és pór_ban akarta a Lope remekét
megtalálni, ugyan rossz helyre nyult. Ez a darab egy a Lope dialogizált
anekdotái közül, amilyet temérdeket írt. IV. Henrik, inkognitóban,
meglátogatja egyik alattvalóját, a boldog, elégedett és büszke Jean
Gomardt. A paraszt – úr a szemétdombján – méltóságosan viselkedik Páris
bírájával szemben, de viszont elmondja előtte, loyalitásból mi mindenre
volna képes. A király próbára teszi emberét. Jean Gomard megállja a
sarat. IV. Henrik azután egy kicsit kinyújtózkodik, méltósággal
tromfolja le Jean Gomardt – könnyű neki! – s végre elárasztja
kegyességgel, ami Jean Gomardnak édeskeveset ér. A paraszt lányát
összeházasítja egy gróffal, a fiát lovaggá teszi. Agyonboldogítja őket,
mert bizonyos, hogy szét fognak zülleni. Ez az egész. Efféle anekdoták
abban az időben nagyon divatosak voltak. Nem mintha napirenden lettek
volna: hanem a nép szerette, ha ilyen ábrándokkal vígasztalták. Keserű
kenyere volt az akkori spanyol Jean Gomardoknak. (Az eredeti darab
Spanyolországban játszik.) A királyoknak és a parasztoknak ez a
fraternizálása akkor még nagyobb képtelenség volt, mint monstanság. (És
ebből a szempontból a darab nem igen avult, sőt inkább javult.) A
zsarnokság idején azonban a nép mindig gyártott ilyen vígasztaló
mondákat, nem sejtve, hogy az ilyen anekdotákban rá nézve van valami
nagyon megalázó.
A jellemzés ebben a darabban sokkal primitivebb, hogysem sokat lehetne
vele foglalkozni Ezek marionette-figurák, a helyesebb, a csínosabb
marionette-figurák közül. A szavak símák, könnyen folyók, színtelenek,
üresek, konvencionálisak, ezerszer hallottak, mint azok az átdolgozott
imák, melyeket régi imádságokból szabadon állítnak össze a serdültebb
ifjúság használatára. Ah, Lope, kár volt annyira bálványozni a
közönséget, s különösen kár volt olyan jól elzárni Plautust és
Terentiust!