(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Lévay József. Új betanulással adták
a Nemzeti Színházban 1886 október 10.-én.)
A _Makrancos Hölgy_ témájának legeslegmélyén nagyon komoly és nagyon
ismeretes örök igazság rejlik. Ezt az igazságot Stendhal a szerelemről
irt könyvében a következő paradoxonnal fejezi ki:
Egy tó partján két úr sétál. Nevezzük őket A.-nak és B.-nek. Vitatkoznak
a szerelemről. A. úgy tartja, hogy a nők csak azokat a férfiakat
szeretik igazán, akik őrülten, meggondolatlanul, amint ma mondanók:
idegeikkel szeretnek. B. az ellenkező véleményen van; azt vallja, hogy a
szerelemben is okosnak, számítónak, körültekintőnek kell lenni.
Ezenközben észreveszik, hogy a tavon egy úr meg egy hölgy csónakáznak
valami kis lélekvesztőben. Embereink folytatják az akadémikus vitát.
Egyszerre csak azt látják, hogy a csónakázó úr fölemelkedik, derékon
kapja a hölgyet s belehajítja a tóba. „Meg kell menteni!“ – ez a
gondolata A.-nak is, B.-nek is. A. habozás nélkül beugrik a vízbe s
úszni kezd a fuldokló hölgy felé. B. körülnéz; nem messzire egy kikötött
ladikot pillant meg; ott terem, nekidől az evezőnek s kimenti a hölgyet,
később pedig A.-t is, aki már-már ott veszett a habokban. Feltéve, hogy
ez a jelenet mély benyomást tett a megmentett hölgyre, olyan mélyet,
hogy embereink valamelyike iránt szerelem fakad szívében, kit fog
szeretni? A.-t, aki életét kockáztatta miatta? Vagy B.-t, aki nem
kockáztatott semmit, de megmentette a haláltól? – Nem. C.-t fogja
szeretni, azt, aki beledobta a vízbe.
_Ajánlás:_ Ha azt akarod, hogy a nők szeressenek, légy urokká. A
szerelemben csak tirannus lehetsz vagy rabszolga. Boldogok a tirannusok
és jaj a rabszolgáknak. (És az újabb moralisták talán így kerekítenék ki
a doktrinát:) Igyekezzél áldott tirannus lenni, amolyan Perikles-féle.
Mióta emberek élnek, szeretnek és írnak, ezt a szerelmi sarkigazságot és
az ehhez fűződő mellék igazságokat miriád és miriád formában fejezték
ki. A szerelemben szerencsések a gyakorlatban vallották ezt az elvet;
filozófok és vallásalapítók, szociológok és költők, mindenkor
tekintettel voltak azokra a tapasztalatokra, melyek ezt az igazságot
kiabálták, valahányszor csak a két nem egymáshoz való viszonyáról
tünődtek. A moralisták iratainak fele csak ezt a sarkigazságot hirdeti;
mindannyian felfedezik százszor, kezdve Szent Ágostontól, aki abszolut
uralmat ajánl s óva int: „… ne dederis mulieribus essentiam tuam“ –
Gyp-ig, aki – nő létére – ezer novellában figyelmeztet, hogy az
asszonnyal úgy bánj, mint a paripával, melyet jól kell tartani abrakkal
s melytől nem kell kimélni a vesszőt. Ez a sarkigazság az emberiség
közkincsévé vált, mint a nehézkedés törvényének ismerete, részét teszi
annak a néhány száz gondolatnak, annak a parva sapientianak, mellyel
mundus regitur, mióta áll.
Természetesen bővében vagyunk a variációknak is, melyeket ebből az
ismert témából komponáltak. Az irodalomban ezek a variációk hemzsegnek a
legtömegesebben. Belőlük kapjuk a legelső doktrinát, melyet az iskolából
kijövet megtanulunk. Megtalálhatjuk őket ötezeréves keleti
elbeszélésekben. Megismertetnek velük a legszimplexebb Mentorok, akik
nem éppen Minervák. Az epikuri élet tücskei ezt cirpelik a toga virilist
magukra öltő ifjak fülébe:
– A nő olyan, mint az árnyékod. Szaladj utána, elfut előled. Fuss előle
és nyomon követ. – Ne heverj Omphale lábánál, mint egy halvány apród, ki
királynőjének lábvánkosán tesped, egy rangban a kedvenc agárral, hanem
igázd le a fúriákat. – Légy, mint Don Juan, nézz hidegen a jajongó,
kezöket tördelő asszonyokra, áldozataidra; mennél irgalmatlanabb vagy,
annál jobban fognak imádni. – A dió törve, az asszony verve jó.
Hanem mindig akadnak, akiknek semmi sem szent, még a közmondások
filozófiája sem; akik szélmalomcsatákat vívnak a sarkigazságok ellen.
Akik így vitatkoznak:
– Ezek a paradoxonok azt vallják, hogy a nő csak másodrendű lény, akit
bizonyos lelki tornával kell céljainkra idomítani. Szóval megállapítják
az erősebb nem nagy felsőbbségét a másikkal szemben. Quo jure? Tudom,
hogy az agyformációra szokás hivatkozni. De ez nevetséges. Legfeljebb a
különbséget lehet megállapítani; ámbár ez se lehet valami horribilis.
Ami a fődolgot, az agy működését illeti, – mi az, amit a tudomány erről
bizonyosságként mondhat?! Sötétség és sötétség. Vagy az a pszichológia
bizonyítson valamit, amely most még a dadogás korát éli? Ki mondhat
ellent, valami pozitívvel, ha megkockáztatom azt a föltevést, hogy az
erősebb nem általánosan elismert felsőbbsége annak az ős-korszaknak a
mindinkább visszafejlődő maradványa, mikor még csak a muskulusok
döntöttek s az intelligencia keveset határozott?! Ki bizonyítja be, hogy
a nőnek az a rabszolgaszerű gyöngesége, mely meghódol a kemény kéznek,
nem történelmi, hanem természeti produktum? A nő fejlődése a
történelemben, az alárendelt helyzet ellenére is, nem lassubb, mint a
férfié. Tegnapelőtt még csak nőnemű lény, tegnap női alak s ma már női
individuum. És ha a nő sorsát ma is a férfi formálja, ez nem
szükségképpen a szellemi inferioritás, hanem talán a társadalmi helyzet,
a történelmi eredmények folyománya. Mikor eszembe jutnak Jacqueline
Pascal, Fanny Mendelssohn, vagy Madame Récamier, meg még egy pár tucat
kivétel: fellázít az a tétel, mely természeti törvénynek vallja, hogy a
női gyöngeség a zsarnok, az idomító, a szelidítő szerepét kényszeríti a
férfira… annyival inkább fellázít, mert nem lehet tagadni, hogy van
valami a dologban!…
Az ilyen újkori Don Quijote-knak az érzékenységét a _Makrancos Hölgy_
bizony nem igen kiméli.
Látunk egy lányt, aki az első öt sorban exponálja a jellemét, elárulván,
hogy barátja az erősebb szólamoknak. Amit mond, nagyon hidegen hagyja a
mai nézőt, – mi már egyebeket is hallottunk a legújabb színműirodalom
kisasszonyaitól – de környezete nem győz eléggé csodálkozni rajta, hogy
Kata mily bősz és konok. Ne felejtsük, hogy Shakspere korában a polgári
nő helyzete még meglehetősen alárendelt. A szabad beszéd, az amerikaias
modor, – mint most jellemeznők – a nyerseség a nő ajkán – mind:
horrendum dictu; mert a férfi még erősebben ül tirannusi székében, mint
manapság. Tehát Kata oly bősz, hogy csodájára jár egész környezete.
Apja, csakhogy túladhasson rajta, elvégzi, hogy ifjabbik leányát, a
szende Biankát, akinek három kérője is van, nem adja férjhez mindaddig,
míg Katát el nem viszik a háztól, nehogy a bősz leány a nyakán maradjon.
A kérők tehát kerítenek Katának jövendőbelit. Ott van Petruchio úr, aki
elveszi az ördög nagyanyját is, csak hozománya legyen. Katának van. A
két ellenfél szemben áll. Petruchio tullicitálja a Kata gorombaságait s
észrevéteti magát. Kötődik vele – néha kissé kocsis-stilben – s úgy
tesz, mintha elragadónak találná. Katát ingerli a „félbolond“ s végre is
kijön a sodrából. A menyegzőt megtartják. Petruchio a Don Caesar de
Bazan rongyos köpenyegében jelenik meg a lakzin, azután elcipeli
feleségét otthonába, egy sereg szolga közé, akikkel úgy bánik, mint a
kutyákkal, csakhogy a felesége előtt megmutassa az erélyét. Kata
holdkórosként engedelmeskedik. Itt következik az „asszonyszelidítés“,
amelyhez, Petruchio szerint, ha valaki jobban ért, mint ő, ám álljon elő
a maga módszerével. A Petruchio metódusa az, hogy mindenféle nyájas
ürügy alatt kiéhezteti a feleségét, nem engedi aludni, megsétáltatja a
kimerülésig és ruha helyett bókkal fizeti ki – mindaddig, míg a szegény
asszony beadja a derekát, holdnak vallja a napot, szép leánynak az
öregembert, hogy férje-urának ellent ne mondjon, végül pedig prédikálni
kezd a férjnek tartozó engedelmességről két más asszony előtt, akik nem
részesültek ilyen jó nevelésben. Ime, ez a shaksperei _Makrancos Hölgy_.
(– És ő nevet ezen! – mondhatják az újkori Don Quijotek.)
Legalább ez az, amit a textusból kiolvashatunk. „A férfi örök gonoszsága
a maga primitív nyerseségében.“ Ha azonban elmélázunk a sorok közt, a
kép nagyban megváltozik.
Mert íme, ez a Petruchio, minden hozományhajhászata, minden
szájhősködése és durvasága mellett sem olyan szörnyű legény, mint
amilyennek első pillanatra látszik. Sőt inkább kedves, eredeti fickó,
akinek helyén van a szíve is, az esze is s akinek a durvaság csak
eszköze, de nem második természete. Petruchio kötődésében nagyon gyöngéd
is tud lenni. Az „asszonyszelidítés“-re sem annyira a hozományért
vállalkozik, mint inkább a leányért. Már akkor, mikor még Katát nem is
látta, nagyon megtetszik neki mindaz, amit a leányról hall. Utóbb látja,
hogy jól sejtett: Kata nagyon helyre, jóravaló leány, amerikaias modora
mellett is. Csak ekkor vállalkozik Kata megfékezésére; eddig csak a
kiváncsiság ingerelte. Viszont Katának is megtetszik a különös udvarló;
Petruchio módos, derék, urias legény, szép és férfias, elegáns és
szeretetreméltó. A mód, mellyel Katához közeledik, eleinte meglepi,
utóbb izgatja s végül lefegyverezi a leányt, aki nem szokott ehhez a
szabad és merész, vidám és enyelgő hanghoz, mert eddig csak Gremiókat
látott. Büszkesége fel-fellázad; restelli, hogy ez az ember ily könnyen
túljár az eszén; de másrészt jólesik neki, hogy kifognak rajta és hogy
ez az ember fog ki rajta. És mikor Petruchio a materiális eszközökhöz
nyúl: Kata már meg van „szelidítve“; a negyedik felvonás már csak
teljesebbé teszi a komikumot és a vacsora-jelenet még éppen csak a
pontot rakja fel az i-re. A darabnak vége van már a harmadik
felvonásban. Ami következik, az már csak a derék angolszásznak szól, aki
teli torokkal nevet Kata utolsó felszisszenésein és tökéletes
önmegadásán.
A _Makrancos Hölgy_ csak ebben a sorok közt is tartalmas formájában
lehet érdekes a mai színpadon. Azért előadásában két dologra kell
különösen ügyelni. Egyik az, hogy Petruchio kedves, megnyerő, elegáns,
játszi, pompás legyen – mert különben ez az asszonyszelidítés cirkuszi
mulatság. A másik pedig az, hogy a párja igazán komikus legyen – mert ha
Kata érzelmes hangokat hallat, akkor vége a komédiának; pedig a
_Makrancos Hölgy_nek komédiának kell maradnia, hogy ne csak mulattasson,
hanem egyszersmind gyönyörködtessen, gondolkodóba ejtsen és –
elbűvöljön.