(Shakspere S felvonásos komédiája, fordította Ács Zsigmond. Új
betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1889 szeptember 6.-án.)
A _Velencei Kalmár_ Portiája, mikor találós meséjét sem a marokkói, sem
az aragoni herceg nem tudja megfejteni, így fakad ki:
Oh bölcs bolondok! im itéletökben
Oly eszesek, hogy a miatt veszítnek.
Ezzel a mondással Shakspere mintha kommentátorai nagy tömegét akarta
volna előre jellemezni.
Hogy egy pillanatra még Portiánál maradjak: később ugyanolyan joggal
nevezhetné bölcs bolondnak a „szívkirályt“, Bassaniot is, mint ahogy
csúffá tette a két herceget. Mert Bassanionak az okoskodása, mellyel a
rejtelem nyitjához jut, nem különb, mint a két szerencsétlen hercegé.
Ugyanazzal a hétköznapi filozófiával nyer, amellyel amazok veszítenek.
Az ő elméssége is a közmondások bölcseségében tetőzik: „Nem mind arany,
a mi fénylik“ és „Legjobb az egyenes út“-féle reflexiókban. A szép
Bassanionak nem a feje, csak az orra jobb, mint a két hercegé. Mindegy;
a siker igazolja Bassaniot. És a mai Bassanioknak is előny, szemben a
többi bölcs bolonddal, ha legalább a szimatjuk jobb, mint amazoknak.
A modern marokkói és aragoni hercegek (a kommentátorok nagy részét
értem), annyi raffinériával, éleslátással és szőrszálhasogatással
elemezték a _Velencei Kalmár_t, hogy fényesen bebizonyították a
legképtelenebb ellenmondásokat. Az ember elámul: mi mindent tudtak
kisütni ebből a kitünő komédiából. Shakspere maga álmélkodna rajta
leginkább: mi mindent tudtak beleolvasni.
Hogy tisztán láthassuk: mi van igazán a _Velencei Kalmár_ban s mi az,
amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának), próbáljuk meg
elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül a magunkévá
tettünk. Nézzük mint újságot, s határozzuk el, hogy (legalább egy órára)
a Rialtora se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd
kávéházra.
Mint azok a bűvös levélszekrények, melyek a legegyszerűbb mozdulatra egy
egész sereg apró szekrénnyé bomlanak, a _Velencei Kalmár_ a
legprimitivebb elemzésre három külön darabbá válik, aszerint a három
különböző anyag szerint, melyekből Shakspere dolgozott. Az első darab
magában foglalja a három szekrény históriáját; a második darab a
velencei zsidóról szóló balladát dolgozza fel; végre a harmadik darab:
az ismeretes renaissance-novella az eltévedt, de igaz kezekbe jutott
gyűrűkről. Tudvalevő, hogy ez a három darab nem forrt egybe a _Velencei
Kalmár_ban, csak együvé került; a szálak, melyek e három históriát
összefűzik, az első érintésre szétfoszolnak; akármelyik darabot elő
lehetne adni (pár szó változtatással) a másik kettő nélkül. Az első
darab mintegy harmadát teszi a _Velencei Kalmár_ négy első felvonásának,
a második két harmadát; az ötödik felvonásban van a harmadik darab.
Nem könnyű megérteni, hogy a kommentátorok miért hanyagolták el olyan
egyértelműen a harmadik darabot. Míg a másodikban csodás aranybányára
találtak, míg az elsőben leltek egy elragadó arcképet (a Portiáét), ezt
a harmadik darabot sokáig s majdnem kivétel nélkül cafatnak, vagy
szebben szólva, fölösleges uszálynak tekintették a _Velencei Kalmár_
fényes ruházatán. Az utolsó fölvonást jóformán csak kegyelettel nézték;
sőt a legtöbb helyütt ki is hagyták Shylock darabja mellől. Sokáig divat
volt a _Velencei Kalmár_t utolsó felvonása nélkül játszani. Csak újabban
találkoztak egyszerű lelkek, akiknek az az ötletük támadt, hogy: „Ejnye,
be kár volna nem is hederíteni erre a harmadik darabra!“… Amely ötlet
pedig nem bolondság.
Mert ebben a harmadik darabban sok báj van. Két lovag készül nászát
ülni. Mielőtt hozzájutnak kedveseikhez, elszólítja őket a kötelesség.
Búcsúzáskor megfogadják, hogy jegygyűrűiktől nem válnak meg soha. De nem
tudnak szavuknak állani. Elcsalják tőlük a gyűrűket: ismeretlen
jóltevőik, akiknek a kérését lehetetlen megtagadni. Persze az ismeretlen
jóltevők: a két átöltözött menyasszony, akik, mint travesztikhez illik,
hamarább otthon vannak, mint vőlegényeik. Mikor a két lovag megjön, égve
a vágytól, hogy vőlegényekből férjekké váljanak: követelik tőlük a
gyűrűket. Dépit amoureux; fellegtelen szerelmi kötődés. A hölgyek
(csalfán mondva az igazat) gyanusítják imádóikat s elingerkednek velük.
Ezek nagy ártatlanul védekeznek, kötik az ebet a karóhoz, izzadnak és
főnek, míg végre a jótékony asszonyi szív megszánja őket s talán meg is
elégeli a komédiát, mert „az idő már későre jár“. Ez a szerelmi
viszálykodás, mely késő éjjel folyik le, mialatt a kerítő hold égeti
tolvajlámpását, tele van érzéki bájjal. Az asszonyok replikái igen
gazdagok ötletben és fordulatban, a férfiak védekezésében csupa mohóság
és fiatalság. Az ember érzi a délvidéki nyári éj meleg levegőjét; a
díszlet flórája mögül Boccaccio örökkön fiatal szelleme vigyorog ki. S
mintha a háttérből egy sycomore vetné előre árnyékát: az érzéki kép
forró színeit megenyhíti az ábrándozó angol szelleme. Amivel ismét több
egy bájjal, s végre is, mindez nem elemezhető, mindez egyszerűen
gyönyörű.
Hajdan nagyon méltatták az elmésségnek azt a fajtáját is, mellyel
Shakspere a három szekrény históriáját ékesgette föl. És pedig hosszú
időn át méltatták. A három szekrény meséje ős, mint a világ. Az ó-kornak
és a renaissancenak egyformán kedves témája.
Belmontban van egy gazdag örökösnő, akinek a kezét csak úgy lehet
elnyerni, ha a kérő lovag kitalálja a titkát három szekrénynek. Az egyik
arany, a másik ezüst, a harmadik ólom; mindegyiken rejtelmes feliratok.
Egyikben van a belmonti hölgy képe. Melyikben? Aki kitalálja, azé a
Portia keze; aki nem találja el, az nem nősülhet meg soha, s titokban
tartozik tartani, hogy melyik szekrényt választotta. Igy szól a
gyermekes lelkű apa végrendelete. Portia is tudja a titkot, de (a mi
szép, bár nem éppen drámai) szívkirályának sem árulja el. Akik jártasak
a meseirodalomban, nem mennek tévútra, mint a marokkói és az aragoni
hercegek; kitalálják a szívkirállyal, hogy az ólomszekrény rejti Portia
képét. Ez minden és ez szépapáinknak mondhatatlan örömet okozott. Akkor
még élt a hit, hogy ésszel hódítják a női szívet. És ésszel ki ne
rendelkeznék?
Azóta kissé megingott a hit abban, hogy a férfielmének ilyen csodatevő
hatalma volna. Ha nem is haladt előre a világ a női szív megismerésében,
odáig eljutott, hogy ez a terrénum, ha nem is hozzáférhetetlen, de
kiszámíthatatlanul süppedékes s hogy ennek a terrénumnak a
megismeréséhez gyönge szerszám minden matematika és minden filozófia. Az
egykor nagyratartott hódító szer kissé gyanússá lett. Ugy tünt fel, hogy
ezt a kérdést többnyire egészen más, részben rejtelmes, részben nagyon
is ismert tényezők döntik el. A példázat kevésbé érdekes, mert nem olyan
biztató. Példázat ide vagy oda: a „miként“ határozza meg a szellemi
bajvívás érdekességét. És a _Velencei Kalmár_ban szerencsétlen és
szerencsés kérők egyformán szerencsétlenül elméskednek. E tudákos
galanteriák, a könyvmoly-udvarlók színehagyott szóvirágai, előttünk
teljesen értelmetlenekké váltak. Nincs is e részben más érdekes, csak
maga Portia, akiben, ha nincs olyan rettentő mélység, mint amekkorát
beléje magyaráztak, van élc és természetes jókedv. Nagy ördög ez a
Portia s egészben igen kedves gyerek. Nem Vittoria Colonna s nem is
Madame Récamier, de méltó párja Pucknak, azaz Robin pajtásnak.
Hanem Portiáról minden időben elhódította a néző figyelmét Shylock, a
_Velencei Kalmár_ legelevenebben, a legtöbb nagyszerű vonással s
legszínesebben festett alakja, aki a darab derekán dominál. A harmadik
darabban egy uzsorást látunk, aki bosszút akar állni egy kalmáron, mert
emez megvetőleg bánt vele s népével, vagy talán a leginkább azért, mert
a kalmár oktalan pénzkölcsönzéseivel lenyomta a kamatlábat s így kárt
okozott az uzsorásnak. A kalmárnak pénzre van szüksége s az uzsoráshoz
folyamodik. Shylock kész a kölcsönt megadni, oly föltétellel, hogy a
kalmár adóslevelet ir alá, melyben arra az esetre, ha pontosan nem
fizetne, jogot ad Shylocknak, hogy emez egy font húst kivágjon testéből.
A kalmárt szerencsétlenségek érik, híre érkezik, hogy hajói elsülyedtek;
nem tud fizetni. Shylock ragaszkodik jogához. Az ügy a doge elé kerül,
aki tehetetlen az uzsorással szemben, mert Velence, a kereskedőváros, ha
rossz hírbe nem akar kerülni, kénytelen a Shylock jogát is tiszteletben
tartani. Shylock már feni kését, mikor megjelen Portia, egy jogtudor
álöltözetében s rabulista fogással oldja meg a csomót. Shylock
kivághatja a font húst, de vért ne ontson, s egy szemernyivel se vágjon
többet vagy kevesebbet, mint amennyihez joga van, mert különben úgy
bánnak el vele, mint gyilkossal. A bosszúszomjas uzsorás felsül. S
ráadásul, minthogy egy velencei polgár életére tört, lefoglalják a
vagyonát is (megszökött leánya részére) s gyámság alá helyezik az öreg
urat. S így amit zsidó furfang összegabalyított, asszonyi furfang oldja
meg.
Akadt kommentátor, aki Shylockban mártirt látott; volt olyan, aki egy
elnyomott faj tragikus képviselőjét fedezte föl benne; mások kitalálták,
hogy a kapzsiság és a bosszú tragikus hőse; s a teljesség kedvéért
rábizonyították azt is, hogy voltaképpen komikus alak. S mindezt
bámulatos elmeéllel tudták vitatni.
A mártiromság abban állana, hogy megszöktetik a lányát, elütik a
jogától, s elveszik a vagyonát. De csak nagyítóüveg segítségével lehet
észrevenni ezt a mártiromságot. Leánya önként szökik s Shylock nem veszi
nagyon szívére a dolgot. Nem a leányát siratja, hanem az ékszereit. A
Tuballal való jelenetből ez kétségtelen. Ami a jogát illeti, ez a jog
nemcsak képtelen, de semmis, mert erkölcstelen, minden klasszikus és
modern jogi fogalom szerint. Minden mártiromsága vagyona elvesztéséből
állhat, e mártiromság keserűségét is mérsékelheti a tudat, hogy vagyona
annak a kezébe kerül, aki különben is örökölte volna. Az elnyomott faj
tragikus képviselőjének is csak nagyzoló okoskodás tarthatja Shylockot.
Századokon át szenvedett elnyomatásért, gyötrődésekért nem lehet bosszút
állani ilyen kicsinyesen. Mert föltéve, hogy terve sikerül, mi az az egy
font keresztény hús, vagy annak az egy kereszténynek az élete, szemben
azzal a szenvedéssel, melyet népe kiállott? Shylockon különben csak a
drapéria zsidó. De nem lehet a bírvágy és a bosszú tragikus alakjának se
tekinteni. Ez a bosszúterv olyan képtelen, hogy lehetetlen komolyan
venni. Shylocknak édeskevés kilátása van arra, hogy valaha talán
valóságra válthatja a pokoli ötletét és mégis megengedi magának azt a
fényűzést, hogy háromezer aranyat kockáztat meg, csak azért, hogy
talán-talán, ha a kapanyél is elsül, mégis bosszút állhat. Egész
számítása rossz. Mit tudja, hogy Antonio hajóiról rossz hírek fognak
érkezni, hogy Antonio nem fog fizetni? Szó sincs itt tragikumról.
Shylock ügyetlen intrikus, akinek a terve őrült, de akinek az indulatai
hatalmasak. S ezeknek az indulatoknak az erővel teljes kifejezése, az az
igazság, mellyel ezek az indulatok a külsőségekben megnyilatkoznak: ez
már elég dicsősége akármelyik nagy irónak, még Shaksperenek is.