(Miles gloriosus.)
(Plautus vígjátéka 5 felvonásban, fordította Csiky Gergely. Első
előadása a Nemzeti Színházban 1882 október 13.-án.)
A _Miles gloriosus_ kétségen kívül egyik legjellemzőbb kifejezése a
plautusi komédiának. Nem lehet ugyan állítani, hogy az umbriai
kómikusnak legértékesebb s legtökéletesebb alkotása volna. Ami az
intrigua művészetét s a szerkezet technikáját illeti, jóval alacsonyabb
fejlődési fokot mutat, mint _Amphitruo_, a jellemzésben meg éppen alatta
áll az _Aululariá_nak; cselekvénye nem oly ügyes, mint az előbbié,
alakjai közel sem járnak az utóbbinak _Euklio_jához. De kedv, vidámság,
elmésség dolgában nem enged egyiknek sem; a kómikai felfogást, a
dialógok élénkségét s az élcek bőségét tekintve pedig kiállja a versenyt
bármelyikkel az említettek közül. Az a nyers, durva, de csupa gondtalan
jókedvet lehelő, ellenállhatatlan kómikai erő, mely Maccius Plautus
színműköltői babérait a maga frisseségében őrizte meg két ezredéven
keresztül, egyik legteljesebb s legtisztább kifejezését a _Gloriosus_ban
találta meg. Azután meg a hetvenkedő katona minden hibája mellett is
talán legkevésbé trágár Plautus alakjai közt, s azért több joggal
kivánhat belépési engedélyt a modern színpadra, mint a többi
Plautus-darab, A comoedia tabernaria főzászlóvivőjén mindig érezhetni
valamit a szatir bűzéből; mégis legkevesebbet akkor, mikor
Pyrgopolinices felsülését érzékíti előttünk; az ügyes jelenetezésnek
tehát legkönnyebben _Gloriosus_ból sikerül kiirtani azt, ami benne a
faunra emlékeztet. De mindez előnyökön kívül még van e vígjátéknak egy
jó tulajdona, mely teljesen igazolja, ha rá esik a választás: az, hogy
míg a többi színre hozható plautusi komédia jobbára csak egy oldaláról
jellemzi a költőt, a _Gloriosus_ a legtökéletesebb képet adja róla.
Teljesen megismerhetjük belőle a modern vígjáték ősapját, akiről ma már
nem lehet kétféle vélemény, mint az ókorban, mikor Horatius csak
Epikharmosz utánzóját látta benne, míg Varro (Quintilianus szerint) azt
hitte, hogy a múzsák az ő nyelvén szólalnának meg latinul. De egészen
megismerhetni a _Gloriosus_ból a fejlődésnek azt a fázisát is, amelyet a
római komédiában a Plautus neve fejez ki. Figyeljük meg először az
intriguát, azután a jellemzést.
Bizony távol vagyunk attól az időtől, mikor Livius Andronicus, a római
dráma Ádámja, ez a görög eredetű szabados, maga recitálja darabjait
fuvola-kiséret mellett, hogy ne is említsük a csecsemőkort, mikor
etruriai histriók minden drámai beszélgetés nélkül való pantomimekkel
engesztelik az istenek haragját, mely dögvésszel sújtotta a várost. A
naiv „ludi scenici,“ a pajkos fescenai versek, a megtisztult és már
farce-szerű satura, az exodiumok műfajjá alakultak; a görög befolyásból
új életnedvet szítt comoedia motoria már teljes virágjában van. Comoedia
motoria, azaz rendes vígjáték cselekvénnyel és bonyodalommal. A közép
görög vígjáték hatása nélkül még messze volna e fejlődési fok. A római
szigorú állami viszonyok nem kedveztek a szép mesterségeknek; de nem
maga a népfaj jelleme sem. A görög filozófusokat, akik énekre és táncra
is oktattak, a szenátus elkergettette, hogy az ifjúságot el ne vonják a
hadi mesterségektől; magának a népnek nem vált még életszükségletévé,
hisz még századokkal később is akárhányszor félbeszakította a közönség a
színielőadásokat s követelte gladiátorait. A kómikus költőket éppen nem
becsülték meg, mint Görögországban, ami szintén nem szolgált előnyére a
komédia haladásának. A természetes fejlődést azonban leginkább az
akadályozta, hogy a latin nyelv híjával volt a görög bájának,
hajlékonyságának, nemességének s a római észjárás sajnosan nélkülözte a
görög leleményét, fordulatait, kellemét. Görög mesterektől tanulták el
tehát a drámának cselekvényben nyilvánuló alakját, de még Menandrosz és
Epikharmosz hatása után is akadtak példái a puszta dialógokból álló,
bonyodalom nélkül való „comoedia stataria“-nak. De Plautusban ennek
ellentéte, a haladottabb comoedia motoria megtalálta a mesterét. Az
intrigua nála sem mindig gazdag, de hogy mennyi mozgalom, milyen
élénkség van néha szegényes cselekvényében is, annak jó példája a
_Gloriosus_.
Az intrigua két szálra bontható. Az egyik abból áll, hogy Palaestrio, a
ravasz rabszolga mint szedi rá Periplectomenes segítségével az együgyű
Sceledrust, hogy elősegítse két szerető találkozását, kik közül az
egyik, egy Philocomasium nevű leány, a hetvenkedő rabszolgája, Sceledrus
őrizetére van bízva. A bambával, aki a leányt kedvesével ölelkezve látta
Periplectomenes házában, elhitetik, hogy Philocomasiumnak hozzá
csodálatosan hasonló ikertestvére volt az, akit ő megcsodált, s
rábírják, hogy ne merje a dolgot gazdájának elbeszélni. Látnivaló, hogy
a cselekvény e részletében, mely a komédiának mintegy felét foglalja el,
a hetvenkedő éppen nem vesz részt. Aktiv szereplése csak a cselekvény
második felében kezdődik, mely az ő megszégyenítését tartalmazza. Az
intrigua e másik szála úgy bonyolódik le, hogy egy jókedvű leány
szerelmet színlel a magát ellenállhatatlannak hívő Pyrgopolinices iránt,
aki Philocomasiumot, hogy új szerelmében gátul ne álljon, (persze a
furfangos Palaestrio tanácsára) szabadon bocsátja. Azután kinevetik,
megütlegelik ez utóbbit olyan fenyegetés közben, mely már a vadság
határát érinti. Itt már a komikum elsötétedik, elveszti derűjét. Ez a
széles szájú, teli torkú, vad hahota bennünket már elijeszt s nem hat
nevető idegeinkre: Mandulcusra, a gyermekijesztő torzalakra emlékeztet,
melynek halálszínű, felfújt arca, mozgatható vörös szeme, nyílt szája és
hegyes fogai megkacagtatták a véneket s a hideglelésig rémítgették a
gyermekeket. És bizony a modern közönség gyönge idegeivel valóságos
gyermek a Plautus kétezer év előtti hallgatóihoz képest.
A cselekvénynek tehát nemcsak egy gyöngéje van. Egészében megszakított,
első részében teljesen fölösleges, másik felében sértő hatású. De
bármily ferde is e mű csontváza; ehhez a csontvázhoz valóságos élő hús
tapad. Nem választhatjuk el tőle. A _Gloriosus_ húsát alakjai adják meg.
Figyeljük meg tehát a _Gloriosus_ s ez által a plautusi komédia másik
fő-elemét: a jellemzést. Az atellai játékokban a szereplő személyek
Maccust, az egyedüli eredeti mimust kivéve, mind a görög szatirjátékok
alakjainak utánzatai voltak; a régi együgyű Bakko, Dorsennus, Pappus s a
szatirok családjából származott többi alak szerepelt bennök új maszk
alatt. A comoedia palliata tehát, mely amint alakját egészen a görög
vígjátéktól vette kölcsön, anyagát is a görög vígjátéktól s ezen kívül
csak az atellai játékokból merítette, szükségképpen csak görög típusokat
tartalmazhatott. A Plautus alakjai tehát nemcsak névleg görögök, mint a
comoedia palliata alakjai egyáltalában, de származásukat illetőleg is
görög karakterek. Ezekből állott ki a _Gloriosus_ egész személyzete is.
Magában a hazug, dicsekvő Pyrgopolinicesben, aki elhagyva kétezer éves
sírját, egész parazita és rabszolga kiséretével jelent meg Nemzeti
Színházunk deszkáin, a szájhős katonán is fedezhetünk föl egyes
vonásokat, melyek közösek az irodalom-történet által a görög
Dorsennus-típusról följegyzett adatokkal. Pedig a hetvenkedő maga a
komédia leghatározottabban jellemzett alakja. Hazugsága, nagy szája,
gyávasága, aljas szenvedélyei, képzelgő önhittsége élesen
karakterizálják. Ha nem is törvényes fia Dorsennusnak, kétségen kívül
ősapja Capitanonak, a Commedia dell’arte állandó hazug hetvenkedőjének,
akit Arlecchino minden darab végén megütlegel.
De csaknem annyi rokonsága van Pantaloneval is; legalább Philocomasium
őrizése, gyors szerelmi lobbanása, nevetségessé tétele (azáltal, hogy
mindenki ellene esküszik, mint Pantalone ellen szokás), – mind a vén
velencei kereskedőre emlékeztetnek. De amint Plautus magvetője volt az
egész modern komédiának, Pyrgopolinices is ősévé vált egy egész irodalmi
családnak. Ez mutatja életerejét. Királyi ivadékok: sir John Falstaff,
sir Andrew Aguecheek stb. tőle származtak.
Pyrgopolinices mellett a parazita méltó különösebb figyelemre.
Tudvalevőleg az élősdi állandó alakja volt a görög s a római színpadnak,
úgy, hogy többféle fajúakat lehetett köztük megkülönböztetni. A
_Gloriosus_ Artrogusa a gelotopoioszok közül való; mindenkit gúnyoló, s
minden gúnyt tűrő mulatságos fickó, aki csak azért adta magát a parazita
aljas szolgálataira, hogy gyomrának élhessen. Igen jó alakok még a
rabszolgák is: az eszes, agyafúrt Palaestrio, őse a Zanniknak,
Scapinonak, a Sganarelleknek s a clownok és graciosok egész gárdájának.
A másik szolga, Sceledrus, a comedia dell’arte milanoi Beltramjának és
Narcissimojának élőképe; együgyű bohóc, a kómikus alakok leggroteszkebb
fajából. Ez a négy főszereplő mozgatja a darab elég gyorsan járó
gépezetét, a szerelmes párok, a kedélyes öreg, a víg leányok stb.
elmosódnak.