Szofoklesznek azok a tragédiái, melyeket a Nemzeti Színház igazgatósága
ugyanegy este adatott elő az Operaház színpadán: _Oedipus király,
Oedipus Kolonosban_ és _Antigone_ nem alkotnak valóságos trilógiát a
szónak szokott értelmében. Egyik úgy, mint a másik, önálló egész; s hogy
Szofoklesznek a drámai tárgy trilógikus földolgozása semmi esetre se
volt a szándékában, annyival kevésbé tagadható, mert ismeretes, hogy e
darabok közül a középső: _Oedipus Kolonosban_ Szofoklesznek egyik
legutolsó munkája volt és jóval később keletkezett, mint _Antigone_, a
drámai hármasnak utolsó része. Mindamellett ezt a három darabot szorosan
egymáshoz fűzi az az egységes mese, melynek egyes harmadai, majd
_Oedipus király_nak, majd az _Oedipus Kolonosban_ című tragédiának, majd
végre _Antigone_nak szolgálnak alaptémául. A mai néző előtt, aki kevésbé
tájékozódik e tragédiák mondavilágában, az első darab magyarázza a
másodikat s a második magyarázza a harmadikat. Ez egymagában igazolja a
Nemzeti Színháznak azt a vállalkozását, hogy a három darabot egymás után
s egy lélekzetre adatta elő. Csak az a kár, hogy a három darab
egyfolytában hosszú, mint a szentiváni ének; merész nyirbálások nélkül
mind a hármat lehetetlen volt színre vinni, különösen, minthogy
_Antigone_ előadását a Mendelssohn szép muzsikája is lassítja. Nem
maradt tehát más választás, mint föláldozni a kolonosi _Oedipus_ zenéjét
és másodszor: rövidíteni, húzni és kihagyni, a lehetőség legszélső
határáig. Ugy, hogy a megkurtított _Oedipus király_ s a hasonlóképpen
járt _Oedipus Kolonosban_ voltaképpen csak úgy kerültek szinre, mint
_Antigone_ prológusai, zenei cifrázat nélkül, sőt szóhoz is alig jutva.
Ami ékesenszóló bizonysága annak, hogy a Nemzeti Színháznál is
olyanformán vélekedtek, mint Szofoklesz kortársai, akik a költőt
_Antigone_ért hadvezérré tették, míg _Oedipus király_t, az akkori
Karácsonyi-díjtól elütötték, s mint a kommentátorok vélekednek, akik
_Antigone_t jobban megbecsülik, mint a kolonosi költő bármelyik
munkáját.
Ezt a predilekciót kissé önkényesnek tartom és sajnálom, hogy _Oedipus
király_ a rövidebbet húzta. De ha így történt is, ám örvendezzünk rajta,
hogy megfogyva bár, elérkezett hozzánk.
Igyekezzünk beletalálni magunkat a huszonhárom század előtti néző
hangulatába. Képzeljük el, hogy amott a tenger, hogy itt, az Isten
szabad ege alatt, tízezer néző, akik közül akárhány ott volt a salamisi
csatában, aggódva, szorongva figyel a színpadon mozgó roppant figurákra,
kiknek sorsát az a rejtelmes hatalom intézi, melyre ez a tízezer is
remegve gondol… s íme, a szinpadon egy hatalmas alak ragadja meg a
figyelmünket, aki tehetetlenül vergődik, gyötrődik és átkozza önmagát
egy szörnyű végzet súlya alatt, hogy utoljára, kétségbeesésében, kioltsa
önmagának a szemevilágát…
De nem, nem tudjuk beletalálni magunkat ebbe a hangulatba. A mai néző,
akinek fejében mindenféle reminiszcencia zsong, nem látja ezeket a
klasszikus remekeket a maguk eredetiségében, hanem olyanokként,
aminőknek a kommentátorok festették le előtte. Ezek a csodálatos munkák
egészen megváltozottan kerültek ki a magyarázók keze közül,
eléktelenedve, bibirccsel tele, mint azok a féregjárta szép gyümölcsök,
melyek apró dudorodásain meglátszik a pákosztosok nyoma.
S azért hiába minden erőlködésünk, ebben a végzet-tragédiában is benne
látjuk, mert beleolvassuk, azt a mótort, amely nélkül az esztétikai
hipokrizis nem tűr meg drámai remeket. Keressük és megtaláljuk benne a
tragikumot, nem az aristotelesi, hanem a modern értelemben vett
tragikumot; keressük és megtaláljuk benne az embert, aki föltámad a
világrend ellen, küzd és elbukik. Keressük és megtaláljuk Szofokleszben
– a shaksperei hőst.
Az ember azt képzelné, hogy az aiszküloszi remekekkel szemben, de akár
_Oedipus király_lyal szemben is, tehetetlen ez az erőlködés. Azok az
alakok, akiket ezek a színdarabok szerepeltetnek, a végzet játékszerei.
Oedipus királyról elvégeztetett, hogy megölje apját s nőül vegye anyját.
Hiába fut sorsától, sorsát el nem kerülheti. S ha betelik a végzet,
Oedipus olyan ártatlan benne, mint a ma született bárány. Bűnösnek
mondja ugyan magát, de minthogy a vétek az akarattól s nem a materiális
aktustól függ, a morális felelősség nem terheli. Ha vádolja magát, ha
kínlódik, ha kétségbe esik, mindez a végzet kegyetlensége. De a
kommentátorok mégis erősködnek, hogy az Oedipus kegyetlen sorsának
kovácsa ő maga s hogy sorsa voltaképpen csak a saját szívébe volt írva.
S e végből rásütnek Oedipusra egy sereg rossz tulajdonságot;
bizalmatlanság, lobbanékonyság s még nem tudom mi, ezek az Oedipus
tragikus bűnei.
Ez a tradició, mely sokkal többet tud az Oedipus szenvedélyeiről és
bűneiről, mint Szofoklesz maga, olyan erős, hogy alig tűr ellenmondást.
– Csiky Gergely, aki Szofoklesznek nemcsak kitünő fordítója, hanem
kitünő magyarázója is, maga is tesz annyi engedményt a konvenciónak,
hogy a felelősséget megosztja a végzet és a tragédia hőse közt, s úgy
találja, hogy Oedipus szomorú sorsát nem egyedül a végzet rendelésének,
hanem önmagának is, saját indulatának, jellemének, hibáinak
tulajdoníthatja.
Pedig Szofoklesz aligha gondolt az Oedipus tragikus hibáira, mert
különben nem felejtette volna el ezeket hangsúlyozni. A kérdéses
indulatokat bele lehet ugyan olvasni Oedipusba (ha az ember maga nem
impeccabilis, mért legyen az egy színpadi alak?), de kifejezetten
nincsenek benne. Oedipus Szofoklesznél egyszerű áldozata a végzetnek,
amint hogy Szofoklesz, alakjaival és közönségével egyetemben, hiszi is a
Végzetet. Csiky Gergely, hogy szabadabbá tegye a szofokleszi alakok
egyéniségét, Szofoklesz fordításaihoz írt előszavában azt mondja e
tárgyról: „Szofoklesz nem zárja ki a végzetet, de mivel személyeinek
cselekvése, mely végül mindig a végzet jelölte célhoz vezet,
egyéniségöknek természetes kifejezése, sorsuk mégis saját szívökbe be
van írva, nem kívülök álló vak hatalom intézi.“ Ez azonban már oly
szubtilis magyarázat, mely magamagában hordja cáfolatát. Azok az alakok,
akiknek sorsa saját szívökbe van írva, először Anaxagoras szkeptikus
tanítványánál, a szomorú Euripidesnél lépnek fel; Szofoklesz még hívő, s
Oedipusa egy vak hatalom szerencsétlen játékszere.
Hogy a Végzetnek ez a szerencsétlen áldozata, akit csak a materiális
aktusban találunk bűnösnek, oly mélyen meg tudja indítani a mai nézőt
is, az nem onnan van, mintha a mieinkkel közös hibákat (tragikus
indulatokat) fedeznénk fel benne, hanem onnan, mert szenvedésében (s az
egész darab csak szenvedéseiből áll) tökéletesen olyan, mint mi, mint a
huszonhárom század előtti, vagy mint a mai ember. Oedipus a mind erősebb
és erősebb szenvedések súlya alatt ugyanazokat a jajhangokat hallatja,
amelyeket az örök ember, aki (bármely világban) mind mélyebbre és
mélyebbre roskad az elementáris hatalmak csapásai alatt.
Olyan ember áll előttünk, aki szinte akarata ellenére s mind
kétségbeesettebben keresi, kutatja, fürkészi azt, ami őt olyan
kimondhatatlanul boldogtalanná fogja tenni. Olyan ember, aki fujja azt,
ami még nem égeti; olyan, akit gyötör a bizonytalanság, s aki inkább a
borzasztó valót akarja tudni, mint tovább szenvedni azt a sötét
sejtelmet, mely boszorkány-nyomásként ül rajta. Olyan szerencsétlen
férge a Végzetnek, aki folyton ott kering a gyilkos gyertyaláng körül;
de morális lény, akinek lelke a miénkkel rokon, mert inkább választja a
legkegyetlenebb expiációt, minthogy a hitvány életet akként mentse meg,
amiképpen a strucc, amely bedugja a fejét a homokba, csakhogy ne lásson.
Oedipus látni, tudni akar. Ez a morális aggódás az, mellyel szívünket
mindig megragadja. S mily igaz, milyen nagyszerű pszichológiai találmány
Oedipusnak a morális nyugtalanságával szemben a Jokaste racionálizmusa!
Míg Oedipus minden áron szembe akar nézni a rémmel, hogy igyekszik e
rémet elűzni Jokaste! Ahogy Oedipust tévútra vezeti okoskodása, Jokaste
rögtön kész a megnyugtatással:
_Jokaste_.
Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked?
_Oedipus_.
Mondtad, de engem megzavart a félelem.
_Jokaste_.
Ne engedj hát most ennek szívedben helyet.
– – – – – – – – – – – – – –
Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet,
De a jövőben nem lát semmit biztosan?
_Legjobb vaktában élni, amint csak lehet._
Az ellentét már itt nagyszerű s a titok kipattanásakor csakugyan
magasztossá fokozódik.
És itt van az az egyéni vonás, mellyel Oedipus imponál; itt az a
tulajdonsága, mellyel szívünkhöz megtalálja az utat. A vétkei dajkamesék
ránk nézve; de a szenvedése teljesen olyan, mint a miénk.
Ismeretes, hogy _Oedipus király_ egész cselekvénye csak e titok körül
forog. Egy rejtélyről van szó benne, mint a mondavilág számos meséiben,
mint a _Szép Meluziná_ban, vagy a _Kékszakállú herceg_ben. Egy
rejtélyről, melyet jobb nem tudni, de amelyet akarva, nem akarva,
önkéntelenül folyton kutatunk, éppen azért, mert emberek vagyunk. S
éppen jobb részünk az, mely nem engedi, hogy a rejtély rejtély maradjon…
íme, itt találhatjuk meg _Oedipus király_ tragikumát, ha már minden áron
tragikumot keresünk benne, s nem elégszünk meg az egyszerű szofokleszi
tanulsággal.
Mert hisz Szofoklesz főcélja az volt, hogy tanulságokat vonjon le a
Végzet játékszereinek szomorú vergődéséből. És végső tanulsága az,
amivel egy nagy egyházi szónok kezdte meg híres gyászbeszédét: „Csak az
Isten nagy!“ Ime, nézzétek ezt a nagy embert! Ez az, aki a Sphynx
rejtélyét megoldotta! Aki zsebében hordta a bölcsesség kövét! Nézzétek
ezt a hatalmas lényt, aki előtt porig hajolt mindenki! Nyomorultabb,
mint az utolsó koldus, és kétségbeesésében még meghalni sem tud! A
Sphynx rejtélyeibe látó kivájt, üres szemgödrökkel rohan a pusztaságba,
mint egy kivert, veszett eb!
Nem lelkesítő ez a megoldás, amint nem is vonzó. Amit Szofoklesz a
mondából vett át, ma már kissé zavarja a nézőt, aki ezt a mondát nem
tekinti szentírásnak, mint tekintette a görög néző. A mese kissé
gyerekes; mert hisz Oedipusnak, hogy sorsát kikerülje, csak kettőt
kellett volna szem előtt tartania: először, hogy ne öljön meg vén
embereket; másodszor, hogy ne vegyen feleségül csak fiatal leányt. De a
megoldás erőtlensége, és ez a mese csak napfoltok.