Történt egy szép napon, hogy a csuf királyleány tizenhét éves lett. Az
anyja mindenáron ünnepséget akart rendezni a tiszteletére:
– Meghivjuk a herczegeket…
– Nem kell.
– Tornajáték lesz…
– Nem kell.
– Táncz, zene, mulatság…
– Mind nem kell.
– Hát mi kell, fiam?
Leborult a nagy, faragott asztalra a királykisasszony, s keserüen
zokogva, a kétségbeesés hangján, amiből a lélek vonaglását érezni ki,
szólt:
– Semmi sem kell…
Az anyja jól tudta, hogy mi a baja a királykisasszonynak. Hires volt
szegény a rutságáról. Hogy a királymama kiment a szobából, föl is kelt
szegényke, és odament az aranykeretes tükör elé, durczásan, a fájó
sirástól eltorzult arczczal.
Belenézett a tükörbe.
És akkor észrevette, hogy szép. Csodálatos, gyönyörü szép lett az arcza,
hogy a keserüségtől elfintoritotta.
Mi, rendes arczu emberek, ha elfintoritjuk az orczánkat, torzképet
vágunk, rutak leszünk. Neki csodálatosképpen ugy voltak összekuszálva a
vonásai, hogy szép, csodaszép lett, amikor elfintoritotta rut arczát.
Erőszakos mozdulattal ki tudta javitani a természet rosszakaratát.
Szinte elkábult erre a gondolatra. Tovább is elfintoritva tartotta
arczát, és elbámult a háznép is. Az anyja a nyakába borult:
– Én édes, szép kis lányom…
Az apja mosolygott, inkább politikai okokból, mert az ilyen szép
lánynyal hasznos házasságot lehet köttetni.
Akkor aztán a királynéban megszólalt az anya:
– Nem fáj, kis lányom, ha igy tartod?
– Nem, – felelt a királykisasszony – még nem fáj.
Tele volt zajjal, örömmel a ház. Az országban elterjedt a hir, hogy a
tizenhetedik születésnapján valami csoda által gyönyörü szép lett a
királykisasszony és a hüséges alattvalók egy része boldogabban halt éhen
e tudatban.
A királymama boldogságtól sugározva mondotta:
– De most már meglesz az ünnepség!
– Igen, igen! – erősgette a király.
És a csodaszép királykisasszony könnyezve szólt:
– Igen.
Könnyezett, mert kinosan fájt az arcza a folytonos erőltetéstől.
Hasgató, éles fájdalom ette végig magát minden arczizmán, merev
zsibbadás fogta el, és lüktetve remegett piros ajka. A költők azt
mondták, hogy vágytól remeg.
Könnyezett, és anyja azt hitte, hogy a boldogságtól sir.
Pedig a fájdalomtól könnyezett, meg attól a fájó kérdéstől, hogy miért
nem született szépnek.