A dus, buján sarjadt füben járt aranyos czipőcskéjével, ringó járással a
napsugáron a csuf királykisasszony. Szinte szakadt a melegség a forrón
ragyogó déli égből, s csak ott, ahol a királykisasszony járt, volt
enyhe, hüs a levegő, a husos levelü fák alatt. Ment előre. Ringott a
teste hullámosan, szépen, csupa harmónia volt a mozgása. Szép fekete
hajával a déli lomha szellő incselkedett, s ő kissé hátravetette fejét,
hogy átjárja a langyos lehellet, beosonjon a tüdejébe, – ugy érezte: az
egész lelkébe.
Nagyon csuf volt szegény királykisasszony. Ugy külön-külön szép volt
mindene: a szeme koromfekete; a haja dus, szénfényü; az ajka csattanó
piros, vágytól remegő.
De a vonásai kuszáltak, torzultak voltak, nagyon, nagyon csuf volt az a
szép tejfehér finom arcza.
Ment előre a fák alatt, amelyek lombján aranyoszöld világlással fénylett
át a napsugár, egészen a kis tóig.
Ott letérdelt, és nézte magát a viztükörben.
Lassan könnyek gyültek a szemébe, elszomorodott és eltakarta az arczát.
Majd fölkelt, elnézett az aranygőzös, ezüstpárás távolba, a kéken
ragyogó hegyek felé, és halkan, félig siró, szomoru hangon szólt:
– Nagyon csunya vagyok.