Meg is tartották az ünnepségeket. Csupa ragyogó szin, ezüst-csörgés,
vidám kaczaj, érdekes tolongás volt aznap a kastély.
A szomszéd ország herczege egy pillanatra egyedül maradt a könnyező
királykisasszonynyal.
– Miért oly szomoru? – kérdezte tőle.
A királykisasszony hazudott:
– Mert most szép vagyok.
– Nos, és?
– Nos és most férjhez kell mennem. Itt kell hagynom jó szüleimet…
A herczeg kiegyenesedett:
– Mondja csak, azt hiszi, hogy véletlenül maradtunk mi ketten egyedül?
– Azt…
– Hát nem ugy van. Én már egész nap keresem az alkalmat… szeretem…
szeretem…
És lovag módra leborult apró, aranyhimzéses czipellője elé.
Valami kéjesen fájó érzés futott végig a lányon. Ezt még soha nem mondta
neki senki. S most, hogy először érezte szépségének hatalmát, az első
szeszély belopózott lelkébe.
Szeretett volna egy pillanatra arczfintoritás nélkül nézni a fiura, ugy,
csunyán. De akárhogy szerette is volna, ellentállott szeszélyének.
Szaggató fájdalommal, egyre könnyezve, szomoru mosolylyal nézett a
fiura:
– Szeret?
– Igen.
– Hát ezt maga nem merné mondani, ha nem volna rá birodalmainak
politikai oka.
– Óh…
– Hagyja csak. Tudom én, hogy most mi következik. Most majd az apámmal
maradok véletlenül kettesben, s ő majd szép finoman, mosolyogva, talán
sirva, suttogva rám parancsol, hogy legyek a maga felesége… Igy van az.
És én engedelmeskedni fogok…
A herczeg szólni akart, de abban a pillanatban boldogan mosolyogva
bejött az öreg király. Kivülről valaki hivta a herczeget.
És véletlenül kettesben maradt a szomoru királykisasszony az apjával.