Egyedül ült a lengyel másnap reggel kilenczkor a vendéglőben.
– Ostoba vagyok – gondolta – hogy még várom. Csak nem jön el a tegnapi
eset után.
Kialudta jól magát az éjjel, s érezte, hogy nem érett férfihoz illő
módon cselekedett.
– Szamár voltam – mondta. Azzal czigarettára gyujtott, s elnézett a
korzó felé. Arra gondolt, hogy most talán már soha többé nem látja az
asszonyt. Pedig már ugy hozzászokott. És valami apró fájdalom, amely
erre a gondolatra lelkében éledt, mutatta hogy más az, a mikor egy
asszonyhoz szokik az ember. Szép is volt, nagyon…
Aztán hirtelen nagyon megijedt, mert ugy látta, mintha a korzón jönne az
asszony. Föllállott, és nézte. Csakugyan jött. Elébe menjen? De hátha
nem akar vele találkozni. Novellákban olvasta, hogy az asszonyok nem
bocsátanak meg annak, aki eljátszotta az alkalmat. Aztán dühbe jött:
– Mit töprengek! Mindenkinek van joga a vendéglőben ülni. Ha idejön, jó,
ha nem jön ide, az is jó. Bánom is én.
És büszkén, jogainak tudatában, nagyuri fölénynyel vetette magát hátra a
székben.
És jött az asszony. Mosolygott:
– Ah, ön már itt van? Pontos, pontos!
A kezét nyujtotta.
– Nem is tudja – folytatta – hogy mily hálával tartozom önnek.
– Nekem?
– Igen…
Leült melléje és szomorúan nézett a férfi szemébe.
– Maga egy hős, félisten! Magának köszönhetem a lelkem nyugalmát, a
becsületemet. Adja a kezét.
A lengyel elejtette azt az érzést, hogy szamár volt tegnap este. Kezdte
hinni, hogy félisten, s ezért bizonyos büszke öntudattal nyujtotta a
kezét. Az asszony hosszan, erősen szoritotta meg.
– Meg szeretném csókolni ezt az erős becsületes kezet…
Erre visszakapta a lengyel. Az asszony már könnyezett. Kitépett
mellcsokrából egy rózsát:
– Ezt adja oda, ha száradtan is, az anyjának. És mondja meg neki, hogy
csókoltatja a kezét egy szerencsétlen, nyomorult asszony… akit az ő fia
a becstelenség széléről rántott vissza…
A lengyel érezte, hogy ő van most fölényben, s ridegen szólt,
zsebredugva a rózsát:
– Ma a műipari osztályt nézzük meg.