Már a sok mindentől zavart volt a fejük. Az asszony mondta is:
– Elég ebből ennyi egy napra. Különben is hét óra van már. Ha akarja,
együtt is vacsorálunk itt a vendéglőben.
Előbb azonban sétálni mentek.
Most már nagyon összebarátkoztak. A lengyel tetszett az asszonynak és
sétaközben már a karjába is kapaszkodott. Ha valaki igy látta volna
őket, biztosra vette volna, hogy férj és feleség… A lengyel nem is
tudta, miért is jár ő itt a kiállitáson karonfogva egy asszonynyal,
holott egyedül jött Varsóból.
– Tudja mit? – szólalt meg egyszerre az asszony. – Jőjjön föl hozzám egy
csésze teára.
– Én?
– Maga.
Nem fért a fejébe, hogy egy hölgy csak igy meghivja őt. Félénken
kérdezte:
– Sokan lesznek?
– Nem. Kevesen. Mi ketten leszünk csak.
És megint a szemébe szaladt villanva minden mosolygás. A lengyel
megrémült, és nem tudta, mit mondjon. Az asszony rá se figyelt, csak
sürgette:
– Holnap megint találkozunk itt kilenczkor. Nos, akkor siessünk most,
mert még aludni is kell…
Beültek egy kocsiba, és a lengyel borzasztóan zavart volt. Mintha a
vesztőhelyre vitték volna. Az anyjánál nevelkedett gyerekkora óta, nagy
istenfélelemben; a vallásos öreg asszony sirással nevelte. Ha a fiu
csintalan volt, az öreg mama sirni kezdett. Erre a fiu is riva fakadt,
összecsókolóztak és rendben volt minden. Nagyon lágy volt a szive a
lengyelnek. Most is a mamájára gondolt, s mivel már oly sokszor kért
tőle tanácsot, maga elé képzelte az öreg asszonyt, hogy mit szólna ehhez
a teához. De éppen, hogy behunyta a szemét, az asszony megfogta a
karját:
– Nézze, itt vagyunk. Csak nem álmos?
– Én?… nem…
Kiszálltak, s az asszony mondta:
– Nyujtsa a karját.
Fölmentek a lépcsőn, s a lengyelnek már hideg veriték ütött ki a
homlokán. Annyit pirult össze-vissza a sok portás, pinczér előtt, hogy
már sirni lett volna kedve. De ugy érezte, mintha az asszony vitte volna
fölfelé.
A szobában aztán leült. Mosolyogni próbált, mert hisz az idejövésen már
túl volt. Mi lesz a vége ennek?
Az asszony letette kalapját, kis fehér kötényt kötött, és nekilátott a
teafőzésnek. Addig is czigarettával kinálta meg a lengyelt. Az
elfogadta, és szótlanul nézte az asszonyt, hogy babrál apró fehér
kezével, hogy tipeg ide-oda. Furcsa, de azt észrevette, hogy milyen
finom, csöpp lakkczipője van.
Az asztalt is megteritette, s a lengyel odaült. Szemben ültek egymással,
s egyszerre csak végig futott a hideg a fiun. Látta, hogy az asszony nem
úgy néz rá, mint máskor, hanem valami elkeseredett daczczal. S még hozzá
sem nyult a párolgó csészéhez, amint egyszerre kitört a sirás az
asszonyból. Szegény lengyel csak nézte, gyürdöste az asztalkendőt, nem
tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Végre megszólalt:
– Kérem, miért sir?
Erre az asszony megfogta a két kezét, szoritotta puhán, melegen. A
lengyel kétségbeesett:
– Mi baja?
– Oh, maga nem tudja… engem ugy bántanak… azért is jöttem egyedül, a
férjem ugy kinozott… Meg is csalt, egyre bántott…
– Oh, szegény asszony!
Fölkelt, melléje ment, s már-már neki is sirni lett volna kedve.
– Magához bizalmam van, – folytatta halk sirással az asszony, – olyan jó
fiu.
Simogatta a kezét, majd fölkelt, s mindkét karját szorosan a lengyel
nyaka köré kulcsolta:
– Nagyon szeretem magát… nincs senkim ezen a világon…
A lengyel még mindig nem tudta, hogy miért van ő itt, miért szereti őt
az asszony és miért történik minden ugy, ahogy történik.
Az asszony csak tartotta a nyakát, hozzásimult, s a vállára hajtotta a
fejét. A lengyel nevetséges figura lett, félreforditotta a fejét, hogy
ne érezze az asszonyi haj illatát. Igy voltak néhány pillanatig, nagy
csöndben. A lengyel szeretett volna otthon lenni. Aztán végre is
visszafordult az asszony felé. Az már mosolygott a könnyein keresztül, a
szemébe nézett s szinte csodálkozva, valami idegen hangon, nagyon
csöndesen szólt:
– Szeretlek…
És szorosabban ölelte. A lengyel megrázkódott.
– Kérem! – szólt olyan hangon, aminőn a lányok szólnak, ha nagyon merész
velük szemben az ember.
Az asszony fölvetette a fejét és összeszoritott fogai közül daczosan
mormogott:
– Szeretlek.
A lengyel eltolta magától, de már érezte, hogy nem tud ellenállni.
Nagyon ideges volt és szeretett volna egyszerre kirohanni innen.
Fuldokló hangon szólt:
– Kérem… én becsületes ember vagyok. Én megesküdtem az anyámnak…
Az asszony leült s az asztalra hajtotta a fejét. A lengyel lábhegyen a
székhez lopódzott, vette a kalapját. Az asszony háta mögött állott s
szinte siránkozó mosolylyal, a kalapot nagyon gyorsan forgatva izgatott
ujjai közt, csöndesen mondta:
– Én megesküdtem, kérem.
Az ajtóhoz ment. Ott mondta:
– Az anyámnak.
S kiosont, már a küszöbön mondva:
– Kezit csókolom.
Künn megállt egy pillanatra, nem tudva megbirálni, hogy nagyon helyesen,
vagy nagyon helytelenül cselekedett-e. De a szobában minden csöndes
maradt. Akkor a fejére tette a kalapját, s gyerekes örömmel rohant le a
lépcsőn, szinte hangosan mondva:
– Megesküdtem a mamámnak… a mamuczikának…
És minden értelem nélkül hozzátette, elégedetten, mintegy annak
bizonyságául, hogy ime, mint gondol rá:
– Mamuczikám…