Este megint együtt sétáltak. Az asszony álmodozva szólt:
– Oly szép az este… Gyalog megyünk haza. Ugy-e elkisér?
– Nagyon szivesen.
Elkisérte. És a szálló kapuja előtt minden átmenet nélkül, egészen
természetesen, mintha tegnap semmi sem történt volna, hideg nyugalommal
mondta az asszony:
– Jőjjön fel egy csésze teára.
A lengyel nyugodtan ment föl. Utóvégre is a tegnapi eset után igazán
csak tea következhetik.
Ugyanaz a bevezetés. Az asszony kötényt kötött, babrált, megfőzte a
teát. Aztán odament a lengyelhez, megsimogatta az arczát.
– Mindjárt forr, édesem…
A lengyel nyugodtan, – hisz a tegnapi eset után semmi sem történhetik
már – átfogta bal karjával az asszony karcsu derekát és beszélgetett
vele a kiállitásról, az időről, Budapestről.
Egyszerre elugrott tőle az asszony:
– Jesszus, már forr!
Eloltotta a spirituszlángot, és öntögetni kezdte a teát. A lengyel
mögéje állott. Az asszony egyszerre csak hátrakapta a fejét, ugy, hogy a
lengyel vállára nyugtatta. Összenéztek. Az asszony mosolyogva szólt:
– Hány czukrot tegyek bele?
A lengyel is mosolygott és szép csöndesen ráillesztette az ajkát az
asszony ajkára, megcsókolta, szinte hidegen. Aztán még egyszer
megcsókolta, már erősebben, át is ölelte, hogy az asszonynak kibomlott a
haja. Szinte vadul csókolta már.
Az asszony bugva, szerelmesen kaczagott a csókok között. Kaczagva azt
mondta egyszerre csak:
– Adja… add vissza a rózsát…
A lengyel kivette a rózsát a zsebéből, megszagolta, megcsókolta és
visszaadta. Kissé szomoruan, de boldogan mosolygott és mentegetőző
hangon, szinte szánakozva mondta:
– Anyuczikám…
Dr. HAMLET.
Kékes, áttetsző párafátyol ereszkedett a kis falura. Fenn állottunk a
hegyoldalon, s lenéztünk a völgybe, ahol a bányászházikók terpeszkedtek
egymásnak, mintha valami nagy vizmosás hordta volna őket össze, megannyi
domtalan nagy követ. Hüvös szél járt a fenyők között. Még följebb
kopácsoltak az ácsok valami kivágott nagy fenyőszálon. Hozzánk is
elhallatszott a fejszéjük csattogása.
Az orvos leült egy fatörzsre:
– Üljön le ide mellém – mondta – és hallgassa meg. Elmondom ugy, ahogy
történt. Ezernyolczszáznyolczvankilencz junius negyedikén neveztek ki
bányaorvossá. Junius ötödikén már itt voltam, ebben a nyomoruságos
faluban. Hatodikán megismerkedtem az egész intelligencziával – most se
több, mint négy család – és hetedikén már elhatároztam, hogy feleségül
veszem a részvénytársasági igazgató lányát.
Gyönge, finom teremtés volt, virágtestü szomoru sóhajtás… Nagyon
megszerettem, és járni kezdtem a házhoz. Az igazgató meg a felesége
szivesen látott, s láttam a szemükből, hogy nem mondanának nemet, ha a
lányuk kezét megkérném. Eltelt aztán egy hét, két hét, egy hónap s én
napról napra szerelmesebb lettem. Talán azért, mert az a kis lány
folyton egyformán bánt velem. Az arczán egyazon mosolygás derengett
mindig. Olyan mosolygás, amilyennek sirás a folytatása, mert ilyen is
van. Egy vasárnap aztán, miután számot vetettem magammal, elmentem az
igazgatóékhoz és megkértem a lány kezét. Az anya félrehivott:
– Doktor úr – mondta – boldog vagyok, hogy ily derék emberre bizhatom a
lányom sorsát, de valamire figyelmeztetnem kell önt. Komoly emberek
közt, komoly pillanatban eshetik szó ilyesmiről is. A lányom bolondos
gyerekfejjel egy irnokba volt itt szerelmes. A fiu is szerette, de már
két hónap óta nem jár a házunkhoz, mert kitiltottuk. Ön nem is látta. A
nevét is megmondom: Szabónak hivják…
– Láttam az irodában. Hideg, szótlan ember. Szorgalmas fiu.
– Igen. Nos, hát a lányom ezt már kiverte a fejéből. Ostobaság volt az
egész. Csak azért mondtam el önnek, hogy ne titkoltam légyen el. Ne
tulajdonitson neki semmi jelentőséget.
Kissé meglepett a dolog, de oly okosan beszélt velem az asszony, hogy
valóban jelentéktelen dolognak tartottam az egészet. Én meg három
hónappal azelőtt szakitottam egy asszonynyal, akiről azt hittem, sohse
fogom elhagyni… Gondolkozó ember vagyok. Éreztem, hogy a kis Klári iránt
komoly érzéssel viseltetem. Az érett ember megállapodott vonzalma volt
az, amiben kevesebb a poézis mint a fajfönntartási ösztön, s éppen ezért
maradandó.
Klárit egy hét mulva eljegyeztem s minthogy semmi okunk se volt a
várakozásra, egy hónap mulva már a feleségem volt. Az első dolog, ami
meglepett, az volt, hogy az irnok nem jött el az esküvőnkre. Hisz tudja,
mily óriási esemény az ilyen kis fészekben egy úri esküvő!… Nem, nem
jött el…
Kissé elhallgatott s idegesen simitotta végig a haját. Aztán folytatta:
– Nem jött el. És én folyton erre gondoltam, amikor kifelé jöttünk a
templomból. Nagyon ideges voltam. Az asszonyka arcza olyan volt, mint a
hó, és én kezdtem komolyan venni az irnokot. Utóvégre is az életem
boldogságáról volt szó, hát csak gondolkodhattam egy kicsit!
Aztán boldogan teltek a napok, röpültek a hetek. Három héttel az esküvőm
után találkoztam az irnokkal. Nem köszönt, nem volt bemutatva nekem.
Aztán én se akartam megismerkedni eleinte vele. Elment szótlanul
mellettem, olyan volt az arcza, mint a szoboré, merev, kifejezéstelen.
Maga elé nézett, ahogy ment, azt hiszem, hogy a multba nézett. Őszintén
megvallom, azon az éjszakán nem tudtam aludni.
A feleségem kedves, szelid, engedelmes volt, de nem szenvedélyes. Most
már melankolikus se volt soha. Az arczán az érzések skálája a
vidámságtól a közönyösségig terjedt. Csak nem szerettem, hogy néha
összehuzta a szemét, mint a rövidlátók. Ilyenkor tudom, hogy ő is a
multba nézett, s engem bántott az, hogy ennek a két embernek van mit
nézni egy multban, amelyet én nem ismerek.
Történt aztán, hogy egy szomoru őszi reggelen, hogy esett az eső,
eljöttek értem kocsin a szomszéd faluból. Kanyargós hegyi ut vezet oda,
s a ló csak lépésben mehet. Egy nagy hegyet háromszor is meg kell
kerülni, mig odaér az ember. Tudtam, hogy este előtt aligha térhetek
vissza, mert aznap bányakerületi konferenczia is volt. Elbucsuztam a
feleségemtől, s amikor kikisért a kocsihoz, szelid gondoskodással
betakart, megcsókoltam. Az arcza hideg volt. Amikor a kocsis megrántotta
a gyeplőt, összehuzta a szemét. Akkor először történt velem, hogy ott
akartam hagyni kocsit, beteget, mindent, hogy otthon maradhassak. Amikor
már elhagytuk a főutczát, megvallom, arra gondoltam, hogy visszalopózom.
De ez visszataszitó volt még gondolatnak is. De azért nagyon sajnáltam,
hogy olyan visszataszitó, mert nagyon szerettem volna visszamenni.
Utközben aztán hirtelen eszembe jutott, hogy féltékeny vagyok. Eleinte
nevettem, de amikor a szomszéd faluba érkeztem, már minden gondolatom
otthon volt. Nagyon kinos napot töltöttem el. Csak este tértem haza. Kis
feleségem az asztalnál ült és varrt.
– Nem volt itt senki? – kérdeztem.
– Nem, édes.
– Maga se ment ki a házból?
– Itthon voltam egész nap.
Bejött a cseléd a vacsorával. Kissé meg voltam nyugtatva. De nagyon
szerettem volna a cselédtől is megkérdezni mindezt. Beszélgettünk, s a
vacsoránál kissé vig volt az asszony. Jóllaktam, s már akkor nem bántott
semmi féltékenység. Akkor megint azt szerettem volna hazudni, hogy az
irnokkal találkoztam, hogy lássam a hatást az arczán. De nem szóltam
semmit, különben is, soha egy szó nem esett köztünk az irnokról. Aludni
tértünk, s ugy félálomban éreztem, hogy az asszony ébren van. Ez
bántott. Azt pedig csukott szemmel is világosan éreztem, hogy nyitva van
a szeme, és rám néz. Aztán egyszerre megremegtem. Tisztán élt bennem a
tudat, hogy abban a pillanatban összehuzta a szemét és visszanézett a
multba. De elaludtam.
Ne részletezzük a dolgot. Kis lányom született és az irnok jelentéktelen
alakká vált. A gyerek ugy lekötött mindkettőnket, hogy eszem ágában se
volt rágondolni. A feleségem is egészen megváltozott. Egész nap dalolt,
a piczi lánynyal bibelődött s mondhatom önnek, hogy zavartalan volt a
boldogságunk. Az irnokkal ugyan még találkoztam, de belenyugodtam abba,
hogy neki olyan merev az arcza. Utóvégre is hát másnak a lába merev,
neki az arcza. Aztán végleg elfeledtem, ugy, mintha sohse élt volna.
Négy évig éltünk boldog házasságban, amikor – hisz tudja – a járvány
idején szegény kis feleségem meghalt. Akkor azt hittem, hogy
kiszakitották alólam a földet s kiszivták a világból a levegőt.
Kábultan, zugó fejjel jártam hónapokig. Azt hitték, hogy megőrülök. Én
is azt hittem. De csak megöregedtem rövid két hónap alatt. A mi élet még
volt bennem, azt a kis lányom tartotta, az az édes kis aranyhaju angyal.
Az első napon, amikor kimentem a házból – egy hónappal a temetés után –
találkoztam az irnokkal. Szinte sajnáltam szegényt, hogy még sohse
beszéltem vele. De oly hidegen, oly érzéketlenül ment el mellettem, hogy
megint csak nem ismerkedtünk meg.
Siessünk. Egy év mulva körülbelül, egyszer éppen orvosságot csináltam a
szobámban valami beteg tót asszonynak, amikor az ötéves kis lányom
fölmászott a kert kőfalára, s onnan hanyatt esett le. Meghalt rögtön, s
én világosan, fizikai fájdalommal ugy éreztem, mintha valaki kérges
tenyérrel durván rácsapott volna benn a szivemre. Akkor aztán már semmim
se maradt ezen a világon. Oda volt minden, ami ehhez a földhöz kötött.
Kezdhettem volna ujra az életemet. A kis gyereket ravatalra tettük az
apósommal, akit már akkor reszkető aggastyánná kinozott közös sorsunk.
Én támolyogva, hangtalan sirással mentem oda át a kis temetőbe a
sirgödröt megrendelni. Azt mondtam, hogy az anyja mellé fektessék
szegénykét. Akkor rám nézett a plébános, és egészen nyugodtan szólt:
– Nem lehet. Azt a sirhelyet már megvették.
Csak ugy gépiesen kérdeztem:
– Ki vette meg?
– Szabó ur.
– Az irnok?
– Az.
Nem értettem.
– Hogyan? Hát előre megvette, vagy talán valaki másnak? Kije halt meg?
– Senkije. Maga vette meg, hisz olyan excentrikus ember; ki is fizette.
Azt mondta, hogy ő akar ott feküdni.
A kis lányt az apósom temettette el, az irnok sirhelye mellé. Énrólam
azt mondják, hogy két napig nem ettem, nem ittam, hanem mosolyogva
bámultam ki az ablakon.
Megvette.
Nem is értem, hogy abban a pillanatban nem vesztem ott el. Most
egyszerre tisztán állott előttem minden. Az az ember megvette a
sirhelyet, hogy mellette nyugodhassék. Egyszerre megértettem mindent.
Az orvos itt megint elhallgatott. A hangja rekedtes lett, a többit már
szinte nyöszörögve mondta:
– Ki akartam ásatni a feleségemet. Aztán meggondoltam a dolgot. A
gyereket is exhumáltatni akartam…
Már sirt:
– Kérem, ott fog ez az ember feküdni közöttük az ő kőarczával… hárman
egymás mellett… és én valahol messze tőlük, hogy oda se mehetek…
Sirt, és a tenyerével idegesen dörzsölte a homlokát.
– Nem lehet… tudom, hogy tenni kellene valamit… de nem lehet… Azt is
gondoltam, hogy elköltözünk egy más temetőbe mind a hárman, és ott
hagyjuk az irnokot… De meggondoltam… Nem bolygatom…
Már most ugy zokogott, mint egy gyerek, s összegörnyedve, reszketve ült
a fatörzsön.
– Csak attól félek, hogy nem tudok majd feküdni máshol… Ők meg hárman
együtt lesznek…
Nagyot sóhajtott:
– Együtt lesznek… az anya, a gyerek, az apa…
– Doktor ur – szóltam – jőjjön, menjünk haza. Ebédre jár az idő.
Akkor fölállt, az órájára nézett s mosolyogva szólt:
– Igaza van. Éhes vagyok. Megeszem a köveket. A sirköveket is.
Szólt, és elnevette magát, borzalmas vigsággal.
*
Egy hét mulva elutaztam a kis faluból. A vasutnál egyetlen ember ült egy
padon. Ujságot olvasott. Hogy kiléptem, rám nézett.
Merev, szoborarczu ember volt. Sápadt, valami szomoru vonással az ajka
körül.
Végigsiklott a tekintete rajtam, aztán tovább olvasta az ujságját. Még
mielőtt a vonat megérkezett volna, szivarra gyujtott s nyugodtan
besétált a faluba.