Már annyi ideje ment a vonat, hogy nem öröm, hanem kín volt az utazás. A
nagy melegség belevette magát a rohanó kocsikba s hiába volt nyitva
minden ablak.
Az egész kupéban ketten ültek. A lengyel a sarokba huzódott, mellének
szegte széles, erős fejét, az asszony a középen ült. Mind a ketten azért
haragudtak, mert a másik miatt nem hámozhattak le magukról valami kis
ruhát.
Az éjszaka igen fülledt volt, mintha a közelgő zivatar összesüritette
volna maga előtt a levegőt. Végre a lengyel nagyon bágyadtan megszólalt:
– Bocsásson meg, asszonyom, de nekem volna egy ideám. Különben…
Valami kimondhatatlan nevet mormolt, pirulva, hogy nem a bemutatkozáson
kezdte. Az asszony mosolygott. Sudár növésü uridáma volt. Az arczán örök
mosoly bujdosott, hol a szája szélén, hol a szeme sarkában, hol finom
orrczimpái mögött huzódva meg.
– Nos, halljuk az ideát.
– Hát… ha mind a ketten hátat forditanánk egymásnak, esetleg… valami kis
könnyebbséget…
Belezavarodott. Az asszony kisegitette:
– Hagyja csak. Most már csak kibirjuk reggelig. A hajnal hüvös lesz.
Nyolczkor Pesten leszünk. Nem tud aludni?
Már fél napja utaztak együtt, jól ismerték egymás arczát, sőt apróbb
szokásait is. Kénytelenségből tanulmányokat tettek egymáson s most, hogy
megismerkedtek, mint régi barátok csevegtek.
A hajnal is megjött, s elaludtak mind a ketten. A tagbaszakadt lengyel
csak éppen lehunyta a szemét, már aludt. Egy pillanatra még fölnézett s
látta, hogy az asszony is alszik. A bujdosó mosoly eltünt, s szinte
ridegen komoly, ernyedt volt az arcza.
Majd, hogy világosodott, mind a ketten aludtak, ahogy a vonaton szokott
aludni az ember: fejfájással, mindig izzadva, mégis fázva s unos-untalan
átriadva a teljes álomból a félálomba.
Hét óra felé horkolni kezdett a lengyel s erre az asszony fölnyitotta a
szemét. Előbb a férfira nézett, aztán kibámult álmos csodálkozással a
mezőkre, majd sóhajtott egyet, visszahajtotta fejét a bőrtámlára s
tovább aludt.
Nyolczkor megérkeztek. A kiszállásnál igen esetlen volt a lengyel.
Látszott rajta, hogy nem szokott éjjelezni, mert nagyon szomoru volt. Az
eső is zuhogott már, csupa pocsék volt minden. A lengyel nem beszélt,
végre azonban kijelentette, hogy kocsit hoz.
– Elférünk ebben mind a ketten! – mondta az asszony, aki megint friss
volt, mintha egész éjjel pompásan aludt volna.
A kocsi elindult velük.
– Tudja, hogy én fázom? – mondta a lengyel komolyan.
– Most már tudom, – felelt mosolyogva az asszony.
A lengyel elnézett az esőbe, és halkan szólt:
– Nagyon pocsék idő.
– Az…
– Van valakije itt nagysádnak?
– Nincs.
A lengyel nagyon ránézett, ugy, hogy erre a nézésre felelni kellett az
asszonynak:
– A férjem otthon maradt. Egyedül jöttem. Talán…
– Oh, dehogy… csak bátorságát csodálom.
Még robogtak egyideig, az asszony sok mindent mondott el életéből, s a
lengyel oly kitünően hallgatta, hogy az asszony szinte sajnálta
otthagyni. Mint amikor valaki igy megtalálja egy személyben az ő egész
publikumát, amely egy szempillantással helyesel, megért, hizeleg,
csodálkozik.
A kocsi megállt. Az asszony szállt ki elsőnek.
– Itt lakom, látja… sürgönyileg béreltem szobát. Hát találkozunk holnap
valahol. A kiállitási nagyvendéglőben, reggel… tizkor. Majd együtt
bejárjuk a kiállitást. Helyes?
– Ahogy parancsolja.
– Isten önnel!
Minden bujdosó mosoly egyszerre a szemébe villant a köszönésnél. A kezét
nyujtotta a lengyel felé, majd megfordult, fölkapta ruháját s bement a
szálló kapuján. A lengyel csak nézett utána. Aztán egyszerre
hátrafordult a kocsis:
– Hová megyünk?
A lengyel hirtelen fölrezzent s pirulva szólt:
– A körutra…
És hátrahuzódott a sarokba, most már még szomorubban, hogy ez az egy
ismerőse is elvált tőle, egészen egyedül ebben az esős, locsogó, szomoru
városban. És hogy a kererepesi-uton ment fölfelé a kocsi, még
gondolkozott, hogy nem kellene-e neki is oda szállni, ahová az asszony.
Aztán arra gondolt, hogy mért pirult ő el, amikor a kocsis kérdezte. És
megint elpirult, erre a gondolatra, ugy, hogy nagyon megharagudott és
kibámult az utczára. Akkor még jobban elszomorodott a szive, gyerekes,
fájó mosolygás jelent meg széles, nagy arczán és hunyorgatva, fejét
kissé félrehajtva nagyon halkan szólt:
– Mamám.
Érezni lehetett, hogy ez a szó nagy bucsusiráson, négynapi
magányosságon, ezen a sok pocsék felhőn tört keresztül a lelkében.
Ismételte már egy könynyel:
– Anyuczikám.