Kis szerény korcsma volt, ahová betért. Valami exotikus állathoz volt
czimezve és igen kitünő volt a konyhája. Mindjárt az ablak mellett ült
le Eszti, hogy az utczára is kilásson. S miután megrendelte a levest,
kissé hátradőlt a széken, dobolt a késsel a tányéron és nézte a napon
sugárzó aszfaltot.
A korcsmában csönd volt és igen házias kedélyesség. Csupa törzsvendég
ült az asztaloknál a piros abrosz mellett, mind ismerte egymást. Ott
járt köztük a korcsmáros, az aktuális kérdéseket fejtegette és rendelte
a söröket.
Eszti csak most érezte a fáradtságát. De perczről-perczre jobban érezte
magát. Kellemes zsibbadó érzés járt a lábában, mint amikor az ember
nagyon sok járás után megpihen. Még érzett egy kis zavaros szomorúságot,
de itt oly csöndes volt minden s a levesben oly sok volt a zamat, hogy
mind nyugodtabb lett.
Néhány pillanat alatt végzett a levessel és a hust már kevésbbé
türelmetlenül várta. Szét is nézett a kis szobában, és a söntés mellett
meglátta a korcsmáros leányát, nyurga, fakóhaju sáppadt gyereket, aki
tizennyolcz éves lehetett, s most álmodozva, csodálattal nézte Eszti
ruháját. Majd a férfiak felé nézett, és észrevette, hogy néhányan
figyelik. Mire a pinczér megérkezett a hussal, már mindenki őt bámulta,
ami igen jól esett neki. Kis fehér keztyüje ott hevert az asztalon, s a
napernyőjét maga mellé támasztotta. Határozottan elegánsan ült az
asztalnál.
Enni kezdett, de nem volt kenyér az asztalon. Halkan koczogtatott a
késsel.
– Pinczér!
A pinczér el volt foglalva valahol. Egyszerre három vendég is kiáltott:
– Józsi!
Józsi előugrott. A gazda harsány, kissé büszke hangon szólt:
– Első ablak! Kenyeret.
A kenyér egy pillanat alatt ott volt és ahogy letört belőle egy darabot
Eszti, körülnézett. Az urak jóleső mosolygással nézték, hogy milyen jó
az étvágya, a sáppadt, nagykezü lány pedig szinte dühös irigységgel
bámulta.
Ahogy jóllakott, kitünően érezte magát. Az udvaron pördülő
zongorahanggal muzsikálni kezdett egy verklis. Valami nagyon ritmikus
népszerü indulót játszott, vidámat, pattogót, ugy, hogy a vendégek nagy
része, ki a fejével, kezével, ki a lábával, taktusra mozgott hozzá.
A tészta után már ismét a régi Eszti lett. Jóllakott, és sütkérezett egy
sugáron, amely nagy fényes csikot vont az asztalára. A templomra már nem
is gondolt. Csak verte apró ujjaival a taktust az asztalon, sőt a fejét
is mozgatta az induló dallama szerint. Látta, hogy már meghóditotta itt
az egész kis korcsmát. Minthogy egy pohár sört is ivott, oly érzés vett
rajta erőt, hogy szeretne valami csintalanságot elkövetni. Előbb a
vendégekkel kaczérkodott, majd irigységet akart kelteni a sovány
kisasszonyban, és a ruháján babrált, meg a czifra, szép kalapját
igazgatta. Most már valczert játszott a verkli, és Eszti zavartalanul
toppantotta ki a taktust a lábával, ugy, hogy mindenki hallotta.
Mosolygott is, és pokoli kedve támadt. Szerette volna azt a kövér,
vörösorru törzsvendéget megcsókolni az arczán, czuppanósan, hangosan.
Egyben fricskát szeretett volna mérni az erényes kisasszony orrára.
Igazán, semmi elegánczia, semmi sikk nem volt abban a lányban.
Akkor egyszerre kinézett az utczára. Az a fiu ment el az ablak előtt,
aki elől az előbb oly zavarban szökött el. Az benézett az ablakon, és
meglátta. Elpirult ujból, és elment. Eszti majdnem haragos lett, és a
vállát vonogatta:
– Hogy lehet valaki ily szamár!
Érezte azt az ellentétet, ami köztük van; az a fiu még mindig komolyan
veszi a dolgot.
Tudta, hogy vissza fog jönni erre, hát ugy ült, hogy rögtön meglássa,
amint az ablak elé ér. A vendégek figyelték, hogy mi lesz. Kezdett
bennük feltámadni az irigység az iránt a semmi gyerek iránt, akire ok
nélkül mosolyog a kivánatos kisasszony. Egyik-másik fészkelődött. A
vörösorru fölállott, nadrágzsebébe tette kezét és egészen Eszti
asztaláig sétált, ahol nagyon megfikszirozta.
Eszti várt, várt, komoly, de azért mégis csintalan ábrázattal, kissé
türelmetlenül. Vajjon fog-e jönni a fiu?
A törzsvendégek már mind fészkelődtek. Az egyik szólt:
– Most várja…
Az egyik vendég, akiből kicsordult a polgári erkölcs, megszólitotta a
korcsmárost:
– Legyen tekintettel a leányára, Weissenbrand úr!
Ez, szegény, tehetetlenül mozgolódott. Arra is gondolt, hogy kiküldi a
lányát, de ez feltünő lett volna.
A botrány mind nagyobb lett. A vendégeket izgatta, csiklandozta ennek a
telt, szép leánynak a jelenléte. Már szemtelenkedtek vele, nevetgéltek,
oda is szóltak hozzá. Weissenbrand ur mentegetőzött.
– Tudja, Klein úr, én miattam, nem bánom, csinálhatnak akármit, de a
lányom…
Majd fölülkerekedett benne az üzletember és odaszólt a lányának:
– Menj föl, fiam… haza…
A lány már értette. Ment.
A korcsmáros is mosolygott most már, nagy volt a derültség, és szinte
versengtek az urak.
Éppen akkor lassan visszafelé jött a fiu az ablak előtt. Nagyon lassan
ment, és szomorú, szentimentális pillantással nézett be Esztire.
Reif Eszti pedig, ezuttal félig-meddig mint Eszterella, ránézett
belülről, igen szemtelenül mosolyogva, pajkosan félrehajtott fejjel, és
félig-meddig kacsintott is hamiskás szemével. A fiu bámult, tulvilági
boldogsággal.
És Eszti ismét kacsintott, ezuttal már teljesen mint Eszterella, a lég
királynője, és oly pajkosan, hogy hátul, a vendégek közt dühös
irigységgé fajult a vágyakozás. Majd lenéző irigységgel nézték a künn
boldogságtól ragyogó fiut.
Eszti pedig a kellő pillanatban hirtelen fölállott, éppen akkor, amikor
már tulfeszült iránta az érdeklődés, és kiszámitott kaczérsággal, hogy
tőrt döfjön a törzsvendégek szivébe, hangosan szólt:
– Vendéglős úr, fizetek!
És valami jelt intett ki a fiunak, hogy várjon.