Elnyúlnak a kertek messze a tóparton. Odább aztán már kertek sincsenek,
csupa bozót, vizbelógó széles bokor az egész part, lejebb, Lausanne
felé.
Ehrlich kapitány a parton ült és halászott. Inkább csak az időt ölte, és
még a kalapját is letette maga mellé, hogy az illatos svájczi szellő
simogassa a fejét. Kopasz volt már a kapitány, ami kis haj még tengődött
a fején, az ritkás, kusza, fakó volt. Általában törődött ember és a
szakála már régen őszült.
Alig mozdult a levegő, de tele volt kora tavaszi suhanással. Finom, alig
libbenő szellővel, ami napfényt, erős földszagot, valami édes
langyosságot hoz a tó felől. Ebéd után voltak, és a kapitány elégedetten
ült a napon. Talán nem is figyelt a halakra, ugy elgondolkozott.
Odább, jóval följebb a lankás parton volt egy fapad. Azon az ezredes ült
és valami angol könyvet olvasott. Pátriárka-arcza volt, tiszteletet
parancsoló, rengő, hófehér szakála, csodálatosan értelmes, mély
világosságu kék szeme. Nem is szóltak egymáshoz, csak a kapitány mondott
néha valamit csöndesen. Egyébként az ezredes megvetette a kapitányt,
mert szélhámosnak tartotta. Nem ismerte a szabadságharczból, pedig
Ehrlich kapitány szerint igen sokszor találkoztak. De segitette, mert
magyar volt és oly meghatottan tudott beszélni Petőfiről, akit
személyesen ismert.
Csöndben ültek és hallgatták, amint egy-egy surranó hullám fölszaladt az
iszapon, aztán locsogva, szélesen folyt vissza a tóba. Lassan álmosodni
kezdett a jó ezredes, az angol könyvet se birta tartani, már mélyebb
lett a lélekzete, nehéz a szempillája. A keze is ernyedten lógott.
Akkor, hogy éppen el ne aludjon, szólt a kapitányhoz, rossz kiejtésü,
tört magyarsággal, amin érzik a londoni negyven esztendő:
– Mért nem megy haza maga, Ehrlich?
Ehrlich félszemmel a tóra bámult, ahol aranypikkelyek villogtak. Majd
mondta:
– Nem lehet. Hát maga mért nem megy haza? Magának legalább van pénze.
Nekem nincs.
Hallgattak egy ideig, majd Ehrlich kapitány letette a halászó pálczát és
belenyúlt kopott zsebébe.
– Nincs. Semmi sincs. A vén kisasszony kéri a házbért és nincs.
Bámult, bámult most a halványkék, szelid hegyek felé:
– A tóba kéne ugrani. De kihuzzák az embert. Ha maga itt nem volna,
ezredes ur…
Az öreg ezredes ismét pénzt adott neki. Meg se köszönte a kapitány, csak
komolyan számlálta:
– Ez negyven. A multkor volt husz… azután harmincz. Most kilenczven
frankkal tartozom…
Az ezredes mosolygott. A kapitány éppen hét év óta számlál igy.
Aztán megint fölvette a pálczát Ehrlich. Dörmögött:
– Leették róla a legyet. Már rossz a szemem és nem látom, ha pedzi.
Gilisztát szúrt a horogra, belecsapta a vizbe a hosszu szálat és
mosolyogva mondta:
– Nincs már hal. Hét éve halászom és nincs hal. Abszolute nincs.
Az ezredes már aludt a padon. És ujból csönd lett, rejtelmes kora
tavaszi suhogás, finom langyos áramlás a levegőben.
És jött a napfényes parton, a város felől két elegáns fiu, két
jogászgyerek, aki nemrég jött Genfbe francziául tanulni. A kapitány már
messziről fölemelte feléjük az ujját:
– Csönd! Ne kiabáljatok. Az ezredes ur alszik.
Hirtelen lábhegyen jártak tovább a ropogó kavicson, és tisztelettel
köszöntötték Ehrlich kapitányt. Aztán az egyik halkan, suttogva szólt:
– Kapitány ur, te elfelejtkeztél rólunk…
– Én?
– Igen, már fél négy. Vártunk a kávéházban.
– Micsoda kávéházban?
– A Pólus kávéházban. Azt mondtad, kapitány ur, hogy odajössz ferblizni…
– Hja! Igen! Az ördög vigye el ezt a vén emigráns fejemet.
Elfelejtettem, igazatok van, édes fiam… Itt várok, várok már dél óta.
Azt a Paulikot várom.
– Ki az?
– Pszt! Csöndesen, föl ne ébredjen az öreg. Nem akarom, hogy tudja.
Amilyen derék ember, rögtön ideadná mind a pénzét. Nincs, fiam, nincs
házbérre, és az a Paulik, az a magyar – nem ismeritek? – ejnye ez a
madárhang utánzó az orfeumbol…
– Igen…
– Nahát, az igért pénzt. Háromra igérte a gazember, hogy idejön, és
kölcsönad néhány frankot. Negyvenet mondott…
Itt érzékenynyé vált a kapitány hangja. Végigsimitotta a homlokát és
rekedten szólt:
– Szégyenlem, de mit csináljak. Ti boldogok vagytok. Az ezredestől nem
akarok kérni. Holnap kidobnak a lakásomból, ha nem fizetek.
– És mennyibe kerül a lakásod, kapitány úr – mondta az egyik fiu
pirulva, félénken – bocsáss meg, ha tapintatlanságot kérdezek…
– Nem, fiam, nem… rongyos harmincz frankot fizetek a szobámért.
Erre elhallgatott és a két fiu nagyon bámulta az arczát. Keresték
vonásaiban a fájdalmat, az emigráczióban töltött negyven esztendőt.
Általában titokzatos egyéniség volt előttük Ehrlich kapitány. Az egyik
fiu aztán fölemelte a fejét és bátran szólt:
– Kapitány úr, én mondok valamit. Ne vedd sértésnek, mert mi csak… hát
jó szivvel teszszük. Tekintsd ugy, mint ha a fiaid volnánk. Látod, mi
hazamehetünk… te is hazamehetnél ugyan, de itt tart az esküd, kapitány
ur. Ha harmincz frank…
– Oh, fiam…
A kapitány elfordult és a szeméhez emelte a kezét. Aztán elvette a
harmincz frankot és az ezredes felé nézett, aki mellére hajtott fővel
aludt a padon.
– Meg ne lássa az öreg… ha tudná, hogy milyen nyomoruságban vagyok…
Titkolom előtte.
A fiuk már nagyon elérzékenyültek és messze elnéztek a tó fölött, át, a
másik parton is tul. Aztán az egyik halkan mondta:
– Keserü kenyér.
Ehrlich kapitány kezdte a pálczára fölcsavarni a horgos fonalat, aztán
megállott a tóparton.
Már a kanyarodásnál, a hegyek körül halvány szürkeség borult a vizekre.
Kissé hüvös szellő fehér csipkefodrokat hajtott a nagyon kék vizszinen.
Akkor a kapitány fölemelte a fejét, összehuzta a szemét és messze
elnézett a hegyek felé. A kék hegyeken túl kalandozott a pillantása.
Nézett, nézett és az egyik fiu lassan kivette a kezéből a pálczát, hogy
ő vigye, udvariasan. És tovább nézte a szelid hegyeket Ehrlich kapitány,
igy elgondolta azt a nagyon sok piszkos nyomoruságot itt az idegenben, a
csalásokat és a pénzek kikomédiázását, az ő negyvennyolczas
kapitányságát. Jött ujból a fuvallat a kék vizek fölött és
meglibbentette őszes haját, fakó, zöldesszürke szakálát. Majd igen
halkan, egyszerüen mondta:
– Arra van Magyarország. A hegyek mögött.
A fiuknak belevágott valami fájás a szivükbe erre a szóra. Ők sokat
hagytak ott, és itt hüvösen, idegenül fujt végig rajtuk a szél. Mind
jobban fodrozódtak a hullámok, hüvös lett a tóparton, és fölébredt az
ezredes.
Lassan elindultak a város felé, a kávéházba, és a kapitányban nagyon
összegyült a keserüség. Az arczán is látszott a nyoma. Igen komolyan
nézett, és gyakran hunyorgatott a szemével.
– Menjetek előre fiuk – mondta.
A két fiu előre ment a horgászó pálczával, az ezredes pedig a kapitány
karjára támaszkodva ballagott utánuk öregesen, görnyedten, mint valami
jóságos, becsületes ősz pátriárka.
Akkor a kapitány kezdte megbánni, hogy két helyről is kicsalta a
házbérre valót. A fiuk előtt meg kellett tartani a tekintélyt. Hát az
ezredeshez fordult:
– Ezredes ur… én… én…
A zsebében kotorászott és egy pillanatra igazán szégyelte magát, talán
egy könny is volt a szemében:
– Én… visszaadom a pénzét… az igazat megvallva…
Az ezredes ismét mosolygott, jóságosan, mint mindig, amikor a kapitány
visszafizetésről beszélt. Nem értette meg, hogy Ehrlich kapitány az
előbbi negyven frankról beszél.
– Csak hagyja, fiam – szólt – majd ha lesz pénze nekem ugy sincs rá
szükségem…
– Én megfizetem – mondta halkan a kapitány – megfizetem…
Egyideig még küzködött benne a két ellentétes érzés, aztán nagyon,
nagyon csöndesen mondta:
– Ha majd jóra fordul a sorsom… mert utóvégre is…