Reif Eszti ugy érezte, hogy minden tagja reszket. Már sajnálta, hogy
bement a templomba, ugy elővette az a nagy ének. Most itt a csöndes,
világos utczán sétálni kezdett, mert szüksége volt a langyos, enyhe déli
levegőre. Nagyon elkábult a feje s igy vonzódott a fölületes, tarka
látványok után. Például a Váczi-utczába szeretett volna menni, hogy
éppen a déli korzó toalettjeit lássa.
A lelke mélyéig szomorú volt és nemesebb érzések ébredtek benne.
Magasabban hordta a fejét és egy férfira sem nézett. Még az asszonyok
ruháin is csak ugy érintve, fölületesen suhant el a tekintete. Teljesen
önmagára gondolva, mintegy önmagába bámulva járt az utczán, a széles
köruton, aztán a czifraházas utczán le a Váczi-utcza felé. Már a bazáron
átmenet sok embert látott. A férfiak világos, tavaszi felöltőben, az
asszonyok szisebb ruhákban jártak.
És nagy, fehér sugárzással folyt szét a langyos napfény az utczán, a
tolongó, lassan mozgó párok között, akik mind a napon akartak járni, ugy
hogy majdnem üresen maradt az árnyékos oldal.
Ment Eszti, tüdejére szivta ezt a napfénytől átitatott langyos levegőt.
Lassan ment és megállott egy kirakat előtt. Benézett a czifra üvegek
közé és akkor meglátta az üvegben, hogy valaki áll mellette és erősen
nézi.
Odafordult. Egy fiatal gyerek volt, talán tizennyolcz éves, bajusztalan,
félénk. Amint Eszti ránézett, elpirult és elkapta a fejét. Ilyen fiuk
romantikus reményekkel kisérik a szép asszonyokat a Váczi-utczán.
Eszti hirtelen elment a kirakattól. Bántotta, zavarta ez a fiu. Ő
nyugodt szomorusággal akart itt sétálni s ime egy gyerek jön utána, aki
szerelemre gondol és kalandokra. Szinte csodálkozott:
– Hát _olyannak_ tart ez engem?
Máskor szivesen belement volna a kalandba. Most nem. Szinte szökött a
fiu elől, menekült. Semmi kedve sem volt a játékhoz. De a gyerek szivós
tolakodással ment folyton nyomában.
– Hallatlan – mormogta Eszti.
Aztán besurrant egy félreeső utczába, hogy elveszitse maga elől a
gyerek. Az utcza közepén megállt és visszanézett. A fiu ott állt mögötte
lihegve, kipirultan, az ajkát harapva. Látszott rajta, hogy valami nagy
dologra készül. Aztán hirtelen lekapta a kalapját és elszántan szólt:
– Nagyságos asszonyom…
Nagyot lélekzett. Fáradt volt.
– Nagyságos asszonyom… tudom, hogy illetlenség, de nem tehetek róla…
Eszti igen kellemetlenül érezte magát. Oly szép nyugodtan, ismeretlenül
járt itt a városban, a szomorú templom után. A férfiak kitértek neki az
utczán, és a női ruha tiszteletet szerzett neki. És most…
Hirtelen elfordult a fiutól és tovább sietett. A fiu hebegve szólt
utána:
– Bocsánat… én…
A többit nem hallotta Reif Eszti. Rohant, szinte futott egy kis vendéglő
felé. És a korcsmaajtóban megállt, visszanézett. A fiu nem volt sehol.
Elmaradt, vagy elment… Föllélekzett és bement a vendéglőbe.
Künn még erősebben tűzött a nap, sugárzott, sziporkázott egy utczalámpa
üvegje a fényben. Az emberek lassan jártak a meleg világosságban.