Benn sorra rótta az utczákat, veszekedett a boltosokkal, mindent
lealkudott a felére, de azért szépen bevásárolt, ahogy kellett.
Általában sok helyen a boltoslegények meglátták rajta, hogy kicsoda és
nem nagy tisztelettel viseltettek iránta. A főnökök nagysádnak
szólitották és igen udvariasak voltak, de ha nem néztek oda, a segédek
több illetlen dolgot engedtek meg maguknak.
Talán nem is éreztették vele, hogy tudják, hogy nem becsületes lány, de
benne volt valami hajlandóság, hogy mindent maga ellen magyarázzon.
Mondhatni, hogy bosszus volt, amikor végzett a boltokkal, ugy fél
tizenkettő felé. Akkor nem tudott mit csinálni a városban. Arra járt a
Dohány-utcza felé.
– Ez itt a templom – gondolta – rég nem láttam.
A templom előtt sok ember, asszony állott. Ünnep volt. Eszti átment a
másik oldalra és az órára nézett.
– Még korán van – mondta.
Aztán nagyon kihallatszott az orgonabugás. Szép, nagy melódiát énekelt
benn a hivők serege és méltóságos, szomorú bugással kisérte őket az
orgona.
– Bemehetnék – gondolta Eszti álmodozva – még nem vagyok éhes és ebédig
éppen bennmaradhatok.
Azzal szép lassan bement, föl a karzatra és a nagy hideg templomban
meghuzta magát. Csuf gondolata is támadt eleinte, de ez már az ő
mesterségével jár. Azt gondolta, hogy mily gyönyörü trapézt lehetne ide
függeszteni a mennyezetre és milyen szép, nagy ivben lengene az a nagy
ürben.
Majd megint belevágott valami mély, dongó hangba az orgona. Fönn a
kóruson széles, nagy énekbe kapott sok fiatal gyerekhang. A templomból
pedig lassan, vissza-visszanézegetve kiszállingózott mindenki, akinek
még éltek a szülei. Meggyérültek a sorok, csak a kijáratnál tolongott
még egy nagy csomó ember. Egyszerre nagyobb lett a visszhang a szép
épületben. Érezni lehetett, hogy valami szükebb körü család maradt itt,
amelyben valami szomorú közösség uralkodik. Lenn, a ritus szerint,
szépen, komolyan a padra hajtották az emberek a fejüket, és ugy
énekelték az igen szomorú énekes imádságot a halottakért. Az orgona
lágyabban szólt, mintha az orgonista is csupa ismerősnek játszanék.
Reif Esztinek nagyon a szivére szállt az ének. Keveset aludt az éjjel,
és álmos, kissé szentimentális volt. Valami vonaglás járt a torka körül,
a mellében, mint a kezdődő sirás. Már nem is hallotta az éneket, tompa,
bugó mormogássá olvadt körülötte az egész. Csak a gyerekhangokat
hallotta fönn a kóruson, a mint kissé ügyetlenül, de azért szépen
csengtek össze a mély zengéssel. Ilyenkor mind a nyomoruságok és
bántások fölébrednek az emberben, és mintha ez a fojtogató, bus muzsika
kiolvasztaná valamennyit a lélekből.
Egy öreges asszonyság ült mellette, kövér, egészséges alak, aki nagyon
sirt. Lassan közelebb hajlott hozzá Eszti, és talán a vállára is
hajtotta a fejét igy ismeretlenül. De föl se nézett az asszonyság, mert
oly nagyon összeforrott itt mindenki ebben a hideg, kongó templomban,
amelybe nagy, mélyen bugó akkordokkal, szinesen csengő gyerekhanggal
ontotta a kórus a melegséget és a vigasztalást.
Lázat érzett Eszti az arczán, ahogy lenézett a karzatról. Általában
valami nagy, ideges hangulat reszketett a levegőben, sokan sirtak,
némelyek zokogtak, rángatózó, össze-összecsukló vállal. Voltak, akik
zsebkendőkbe rejtették az arczukat. Mások mereven bámultak az oltár nagy
gyertyáiba. Már fáradtnak érezte a lelkét Eszti, nem lévén hozzászokva
az ilyen nehéz, erős hangulathoz, ami oly mélyen, oly erősen markol az
ember lelkébe. Zugott a feje és kifelé indult. De már akkorra vége lett
az éneknek. Harsogni, zúgni kezdett az orgona, bömbölt, hogy szinte
remegtek belé az emelet magasságu sudár oszlopok, a gyerekek kórusa
elolvadt, eltünt benne. A kántor kipirultan állott az oltár előtt,
extázisban emelte föl karjait az ég felé, és énekelt, de nem szép
csendesen, ahogy kezdte, hanem lázas, exaltált hangon, inkább jajgatva,
kiabálva, mintha ezredéves fájdalom szaggatta volna a mellét. Aztán a
mellüket verték az emberek, hajlongtak, némelyek rekedten, sivó
kiáltással mondták az imát, a kántor mögött dörgött, reszketve bugott az
orgona, és ugy érezte mindenki, hogy most megy el az istenek istene, a
bosszuálló Jehova ebből a nagy csarnokból, ahonnan immáron lázas
zokogással, izgatott fényben csillámló szemekkel, mellüket verve, sirva,
nyögdelve, reszketve néznek utána a századokon át meggyötrött emberek.
Lassan csönd lett és mind kifelé tolongtak a szabad levegőre.
Eszti lebotorkált a lépcsőn. Zugott a feje, kábult volt. És leért az
utczára, ahol hullámzott a tömeg.
Enyhén, langyos sugárzással ömlött el a házak között a nap.
Csillogott minden. A városban lassu, édes rengéssel szállt a harangszó.
Dél volt.